A dráma

Az 1953 utáni viszonylagos fejlődés a dráma területén mondható a legnagyobbnak. A művelődéspolitikai bürokratizmus aggályoskodása ezen a téren volt a legnyomasztóbb – s valamelyes oldódása a drámairodalom számára a leglényegesebbet, életünk aktuális konfliktusainak kezdeményezőbb megragadását, bátrabb színrevitelét tette lehetővé. A drámai hagyományainkkal szemben fennálló szűkkeblűség is oldódott, színrekerült Az ember tragédiája, Bródy Sándor Tanítónő, Barta Lajos Szerelem című műve. Mindez azt eredményezte, hogy az új magyar drámák mennyisége ugrásszerűen a korábbinak négy-ötszörösére nőtt (az 1952–53-as évad 5 bemutatójával szemben 1953–54-ben 25 új magyar darabot mutattak be), s színre vitelükre nemcsak a fővárosi, hanem – ami a két világháború közt szinte példátlan volt – a vidéki színházak is vállalkoztak. Számos új magyar drámát – köztük országos sikerre jutókat – vidéki színházak mutattak be. A mennyiségi növekedés ugyan korántsem állt arányban a drámák művészi színvonalának emelkedésével, drámairodalmunk a sematizmus terheivel továbbra is küszködött. A legjobb alkotások azonban már sokkal nagyobb hatással, aktualitással, fejlődésünk közvetlen kérdéseit érintő konfliktusokkal léptek fel. Tágult a dráma érdeklődési köre, gazdagabb lett tematikája, változatosabbak lettek a megközelítési formák. Drámairodalmunk a maga eszközeivel most már közvetlenül is segítette fejlődésünk ellentmondásainak feltárását. A közéleti erkölcs terén szatírával (Urbán Ernő: Uborkafa, Déry Tibor: Talpsimogató); a "fehér foltok" felderítésével (Karinthy Ferenc: Ezer év). Megjelent itt is értelmiség és munkásosztály egymáshoz való viszonyának problémája, akár visszavetítve, súlyosabb konfliktuson keresztül (Hubay Miklós: Egy magyar nyár), akár sikeres vígjátékban (Sólyom László: Holnapra kiderül). Egyik legnagyobb közönség-sikert aratott vígjáték is a "kis ember" belső értékeinek érvényesülésére épült (Soós György: Pettyes); a paraszti átalakulás ábrázolása is kilépett az eddigi szűkebb keretekből (Sarkadi Imre: Szeptember), s a történelmi drámák az eddigieknél közvetlenebb kapcsolatba kerültek a jelen társadalmának kérdéseivel (Németh László: Galilei, Illyés Gyula: Dózsa). Ezt a tartalmi gazdagodást a formák nagyobb változatossága is kísérte: a klasszikus tragédia (Gyárfás Miklós: Hűség), a polgári dráma (Hubay Miklós: Egy magyar nyár), a gogoli szatíra (Uborkafa), a klasszikus vígjáték (Holnapra kiderül) keretei telítődtek szocialista tartalommal, s megjelentek az egyfelvonásosok is (Talpsimogató, Nagy Lajos: Új vendég érkezeit, Urbán Ernő: Párviadal).

Az egykorú élettel foglalkozó drámák legjava kritikai jellegű volt – s bár szocialista szándékukhoz (s eszmeiségükhöz is) alig fér kétség – ez a hibákra koncentráló atmoszféra egyoldalúságával függött össze. Ennek jellemző velejárója különben a pozitív eszményeket hordozó alakok általában még mindig félszeg megjelenítése, ami legtöbbször a konfliktus csorbításához vezetett s nemegyszer a feloldás gyenge motiválását, vagy éppenséggel a deus ex {1040.} machina segítségül hívását eredményezte. Az is figyelemre méltó – s egyben a helyzet felemásságára utal –, hogy a jelen ellentmondásait ez időben vagy a komikumra építő (szatíra, vígjáték), vagy a súlyos konfliktusú, de történelmi tárgyú színművek tárták fel, ami kétségtelenül a konfliktusok eltökélt vállalásától való tartózkodás jele volt.

Urbán Ernő nemcsak novelláskötetében, de Uborkafa című szatírájában is, már a kormányprogram előtt célbavette a személyi kultusz torz jellemzőit: a felduzzasztott apparátust, a kiskirálykodást, a karrierizmust. A darabot ugyan csak 1953 végén mutatták be, – de műfajában így is úttörő alkotás. A kiskirálykodó tanácselnök, a gyengéit kihasználó karrierista Sánta Cézár, a bürokrácia s a mindennek levét ivó nép ingerültsége – mind szatírába kívánkozó jelenségéi az akkori életnek. A műfaj groteszk túlzásait hatásosan kihasználó darab azonban adós a pozitív atmoszféra aktivitásának, a leleplezés küzdelmének ábrázolásával s a felső közbelépés, akár a néplázadás – hirtelen, dramaturgiailag "kívülről" oldja fel a csomót. Déry Tibor egyfelvonásosa, a Talpsimogató is kritikai érdekű. A karrierista törtetőt, a "strébert" gúnyolja ki, ugyan csak egy egészséges szellemű diákközösség életének keretei közt, de társadalmilag messzebbható érvénnyel. Amúgy is igen mértéktartóan alkalmazott "formabontása" (a szereplők bemutatkozása, közvetlen közönséghez szólása) miatt csak az egykorú kritika aggodalmaskodott – gyakorlatilag a mondandó hatásos érvényrejuttatását szolgálta. Sólyom László vígjátéka, a Holnapra kiderül – minden fogyatékossága mellett is a felszabadulás utáni első sikeresebb politikai vígjáték. Az értelmiségi vezető szakember s helyettese, az egykori kőműves konfliktusában értelmiség és kommunisták kölcsönös hibáinak, kölcsönös tévedéseinek bizalmatlansággá élesedő ellentétét mutatja meg, ugyanakkor közös céljaik éreztetésével– szerencsésen előlegezi a politikai egység gondolatát.

Karinthy Ferenc Ezer év című (1955) súlyosabb konfliktusú drámájának legfőbb érdeme az, ami riportjának: a téma, a kérdésfeltevés, amellyel a szocialista átalakulástól ízlésben, morálban, látókörben érintetlen rétegekre hívta fel a figyelmet. A riport világos szerzői álláspontját a dráma azonban nem objektiválta olyan pozitív alakban, aki a konfliktusnak aktív részese; a leányanya erkölcsi felmentése pedig belső küzdelmének, drámai katarzisának mellőzésével is járt. A fejlődést az a jelentős változás is mutatja, ami a paraszti élet ábrázolásában Sarkadi Imre Szeptember című drámájával (1955) bekövetkezett. Itt indult meg az az ábrázolási folyamat, amely a magántulajdonosi és a kollektív paraszti szemlélet konfliktusát egy tágabb történeti perspektíva s a szocialista humanizmus egyetemes igényei felől közelíti meg. A kisparaszti szemlélettől áthatott apa s a gépállomás igazgatójaként hazatért fiú ellentéte nem merev és kibékíthetetlen, s a végkifejlet sem tragikus a szó köznapi értelmében. Sarkadi a konfliktust mégsem kerülte meg, a "középfajú" megoldás kísértésének nem engedett. A drámában egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul tudta megmutatni a kisparaszti élet eredményének, értelmének szubjektív bukását és az objektív fejlődés, az új életforma diadalát. Az öreg új időket megértő drámai epilógusa sem dramaturgiai engedmény, hanem a nagy történelmi konfliktus reális és humanista felfogása, amely a halála előtt álló ember személyes tragédián felülemelkedő elégiájával ad igazat a szükségszerű újnak.

{1041.} Múltban, félmúltban játszódó aktuális drámáink jelentése is közvetlenebb lett. Nem véletlen, hogy az egyik legsúlyosabb konfliktusú színmű, Hubay Miklós Egy magyar nyár című drámája (1954) is arra a kérdésre keresett választ, lehetséges-e és hogyan a polgári humanista értelmiségnek a munkásosztályhoz, az elnyomott néphez közelkerülnie. Az atmoszférájával, dilemmájával és hősével is Móricz Rokonokjára emlékeztető dráma erejét épp az csökkenti, hogy az öntudatos mozgalmi emberek vonzásának a konfliktusban nincs dramaturgiailag aktív szerepe s ez a népbarát orvos-hős dilemmájának és döntésének társadalmi érvényét csökkenti.

Illyés Dózsa drámája (1956) is első azoknak a történeti drámáknak a sorában, amelyekben a szerző a változott téma kidolgozásával a jelen problémáinak megfogalmazására és értelmezésére is vállalkozott. Nem véletlen, hogy Juhász Ferenc eposzával is majd egyidőben született. Bár korántsem sugall olyan általánosító pesszimizmust, mint a Tenyészet országa, de félreérthetetlenül kicsendül belőle a nép magárahagyatottsága, kiúttalansága fölötti kétségbeesés. Mindez harmóniában van a parasztforradalom történeti tragikumával, s hogy Illyés ezt a konkrét tartalmat így feltárta, azt számára a népi demokrácia társadalmi eredményei, ideológiai atmoszférája tette lehetővé. Alapgondolatában azonban: a nép megmenthetné az országot, ha vezetői hagynák, s Dózsa megmenthetné népét, ha egyben el is árulná – kétségtelenül ott húzódnak az 1950-es évek közepének tragikus politikai dilemmái, de egyben e kérdések pesszimista válaszai is. Németh László Galileije, (1956) ha régen érlelődött s korábban kész volt is – ugyancsak aktuális morális jelentéssel bírt. Ez azonban inkább a gondolati-etikai általánosítás magas szintjén mozgó drámák mindenkori aktualitása volt: humánus értékét és érdekét az 1956 októberi bemutató s az ellenforradalmat közvetlenül követő légkör sem tudta eltorzítani. Nem annyira a szűklátókörű hatalom és a nagy tudósegyéniség összeütközése áll a centrumban, mint inkább Galilei dilemmája. Mi a helyes: elpusztulni az igazságért vagy megalkuvás árán biztosítani a munka folytatását. A kompromisszumos választást sok motívummal magyarázza, de végül is nem menti a dráma. Az igazság személytől függetlenül is él és hat; a fiatal Torricelli nemcsak a tudomány továbbfejlődését tanúsítja – akaratlanul a megalkuvás indokától fosztja meg a tragikus hőst. Németh László másik, ez időben rádiójátékként előadott drámája, a Petőfi Mezőberényben konfliktusa némiképp hasonló. Elbújni a lápba, s tovább élni mint költő – vagy a harctéren a halált választani. Petőfi a környezetétől feltett kérdésre az élet és költészet egységét választva indul Bemhez.

Akár a többi műfajnak, az ekkori drámairodalomnak is jellemzője, hogy sok olyan kérdést vetett fel, érintett vagy úgy közelített meg, hogy az később kibontakozó tendenciák megalapozásának, forrásának tekinthető. Sólyom László vígjátékának (Holnapra kiderül) a műfaj, a problematika különbözősége ellenére s a cím összecsengésén túl szándékban, szellemben közös vonásai vannak Dobozy Imre későbbi drámájával (Holnap folytatjuk); Sarkadi Szeptemberének a konkrét témán túlmutató szocialista humanizmusa a drámai parasztábrázolásban Darvas József Hajnali tűzével rokon; Karinthy Ferenc Ezer év című drámája riport-genezisével, kérdésfeltevésével, Fejes Rozsdatemető című drámájának "előzménye"; Illyés Dózsa-drámája, Németh László Galileije is azoknak a későbbi történelmi drámáknak (Kegyenc, Különc, Gandhi {1042.} halála) előfutárai, amelyek a történelmi téma immanens kibontakozása mellett szemmellátható részt vállalnak az aktuális társadalmi kérdések felvetésében.