Az irodalom általános helyzete

A hatalom helyreállítása után az ország élete rendkívül gyorsan konszolidálódott, megszilárdult és erősödött a tömegek, valamint a párt és a kormány kapcsolata; a termelés visszaesése nélkül megvalósult a mezőgazdaság kollektivizálódása, ami mélyen kihatott társadalmunk osztályviszonyaira; kibontakozott a kulturális forradalom. Leraktuk a szocializmus alapjait; a magyar nép a szocializmus teljes felépítésének korszakába lépett s közel került ahhoz, hogy a dolgozó nép egységes szocialista társadalmává váljék.

Hogy az irodalmi élet az ország egészének életétől egy ideig elmaradt, az az írók egy részének az ellenforradalomban való részvételével, revizionista, valamint újraéledt és sokáig fel nem ismert polgári, kispolgári nézeteivel volt kapcsolatos. Az Írószövetségnek a konszolidációval való aktív szembenállása (Gond és hitvallás) arra kényszerítették a kormányt, hogy az Írószövetséget feloszlassa, s hogy általában ne engedjen teret az irodalomban sem a népi hatalommal szemben álló ellenséges törekvéseknek. A párt arra az álláspontra helyezkedett, hogy az irodalom felépítmény, hogy a szocialista építés kibontakoztatása az az alapvető erő, amely segíti és meghatározza az irodalom ideológiai konszolidálódását, ráébreszt a hibákra, segíti a tévedések beismerését; amely minden jószándékú tehetséget végül is a szocializmus ügye mellé állít.

A párt és a kormány ugyanakkor támogatott minden olyan írót, aki hű maradt a népi hatalomhoz. Ezek közé tartoztak a munkásmozgalom veterán írói, a derékhad egyes kommunista írói, valamint egészen fiatal kezdő írók és költők, de olyan pártonkívüliek is, akiket a múlt dogmatikus irodalompolitikája kiszorított az irodalmi életből, akik azonban mégis vállalták, hogy alkotó munkájukkal a szocializmusért küzdő forradalmi munkás-paraszt kormányt támogatják. Az 1957–58-ban megjelent új művek nagy száma bizonyítja, hogy helytállásukon teljességgel megbukott az "írói sztrájk" külföldről sugallt propagandakísérlete.

A kibontakozásban igen nagy szerepe volt a párt elvileg következetes kultúrális politikájának. Nemcsak a művelődési politika általános irányelveit rakta le, hanem az irodalmi életet közvetlenül érintő ideológiai kérdések elvi tisztázását is hatékonyan segítette (az Elméleti Munkaközösség tézisei a népi írókról, a nacionalizmusról, a felszabadulás utáni magyar irodalomról, a kritika fogyatékosságairól).

A szocialista rend megszilárdulása, a gazdasági-politikai konszolidáció, a türelmes és következetes kulturális politika, az irodalmi élet újraindulása – amelyben kimagasló szerep jutott Bölöni György elvhűségének és fáradhatatlan munkájának – (Irodalmi Tanács felállítása, Élet és Irodalom, Nagyvilág újraindulása, Kortárs megindulása, 1957), a gazdag alkotói termés, amelyet az olvasóközönség fokozódó érdeklődése ismert el, differenciálta, majd megbontotta az {1043.} ellenzéki csoportosulásokat. Mind többen közeledtek a népi hatalomhoz, az antimarxista revizionista nézetek képviselői mind jobban elszigetelődtek az irodalmi életen belül is. Ez a folyamat, ha nem jelentette is még az irodalmi élet teljes konszolidációját, 1959 szeptemberében az Írószövetség megalakulásához vezetett. Az Írószövetség 1962 májusi közgyűlése pedig már azt mutatta, hogy az ellenforradalom közvetlen politikai utóhatásai az irodalmi életben is visszaszorultak, a konszolidáció folyamata az időközben önkritikus írásokkal jelentkező "hallgató írók" többségének az irodalmi életbe való bekapcsolódásával lezárult. A különböző ideológiai arculatú csoportok a népi hatalom elismerésében, a szocialista perspektíva igenlésében közös politikai nevezőre jutottak.

A szocializmus alapjainak a lerakása, a szocialista nemzeti egység alakulása és távlata az irodalmi életben, mint a szocialista tartalmú ideológiai egység erősödése is tükröződött. Nagymértékben kiszélesedett, eszmei, művészi színvonalában emelkedett, hatóerejét tekintve növekedett a szocialista realizmus bázisa. Nemcsak a szocialista irodalom korábban méltatlanul visszaszorított jelentős művei (Illés Béla Ég a Tisza, Lengyel József Visegrádi utca, Kiss Lajos Vörös város című regényei, Karikás Frigyes elbeszélései, Hidas Antal lírája) váltak az irodalmi köztudat szerves részévé, de a régi kommunista írók aktivitása mellett ez időben lendült fel Lengyel József befejezettnek vélt pályája, jelentős tehetségek bontakoztak ki (Dobozy Imre, Mesterházi Lajos) vagy indultak szemmel látható fejlődésnek. A költészetben, a prózában egyaránt egy tehetséges, fiatal, frissen látó nemzedék lépett színre túlnyomórészt a szocialista-realizmus ars poeticájának jegyében. A volt népi íróknak nemcsak alkotói aktivitása növekedett, de mind többjük művében vált kézzel foghatóvá a szocializmus világtörténelmi perspektívájának elfogadása, szocialista társadalmunk problémáival való azonosulás, azok megoldásában való részvállalás, ezen belül korábbi téves nézeteik közvetett és részleges revíziója (Németh László: Sajkódi esték, Utazás, Illyés Gyula: Rácegresi füzet, Mozgó világ, Orsók ürügyén stb., Tamási Áron: Szirom és boly, Kodolányi: Vízválasztó, Baranyai útinapló, Barsi Dénes: Lázgörbe, Sinka István: Eltűnik a hóri domb stb.). A polgári indíttatású írók, költők humanizmusa is mind konkrétabban öltötte magára a szocialista humanizmus jegyeit, kötődött kérdésfeltevésben társadalmi fejlődésünk valóságához (Illés Endre: Homokóra, Kettős kör, Az idegen, Vas István: Rapszódia egy őszi kertben, Szabó Magda: Freskó, Leleplezés, Thurzó Gábor: Ámen, Ámen stb.).

Műveikkel az utóbbi években az irodalmi életnek újra részesei azok az írók, akik súlyos tévedéseik miatt nem szólalhattak meg, vagy önmagukat rekesztették ki az irodalomból (Benjámin László, Déry Tibor, Háy Gyula, Tardos Tibor, Tamási Lajos, Zelk Zoltán és mások).

Az eszmei egység erősödése közvetlen és legfőbb oka annak, hogy irodalmunk 1957 óta jelentősen fejlődött. Irodalmunk sokban feloldotta eszmeiség és valóság hamis szembeállítását, dogmatizmustól és revizionizmustól egyaránt sugallt áldilemmáját. Megszabadult a valóságnak elvont eszmék jegyében való sematikus torzításaitól éppúgy, mint a revizionista atmoszféra "tény-irodalmának" távlattalanságától. A történelmi tapasztalatok alapján vált világossá, hogy a valóság szépítése, a hamis idillizmus, a problémák megkerülése éppúgy összeegyeztethetetlen az írói hivatással és lelkiismerettel, mint az élet tényeinek, a kor történelmi lényegétől elvonatkoztatott eszmeietlen regisztrálása, {1044.} hogy mindkét irányú torzítás nemcsak csorbítja és korlátozza az irodalom művészi jellegét és erejét, hanem a szocializmus ügyének is árt. Irodalmunk ennek a megnövekedett írói felelősségnek a jegyében került közel az élethez, annak eleven mozgásából bontja ki problémáit és válaszait, formálja meg hőseit, alakítja ki konfliktusait. Minden eddiginél elevenebb kapcsolatot tart a szocialista fejlődés történelmi menetével: felelősséggel nézett szembe az ellenforradalommal, majd felvetette a szocialista erkölcs és életforma új problematikáját, tükrözte és segítette a paraszti világ történelmi átalakulását és az egységes szocialista nemzetté válás folyamatát. Ennek következménye, hogy művészi színvonala is emelkedett, hogy ember- és jellemábrázolása összetettebb, lélektanilag hitelesebb, elmélyültebb lett. A líra intellektuális igénye fokozódott, regényeink, színműveink drámaisága, intenzitása ezzel együtt jó értelemben vett eseményessége, érdekkeltő ereje jelentősen növekedett.

Összefüggött mindez azzal is, hogy lényegesen megváltozott irodalmunk nemzetközi tájékozódása. A XX. Kongresszus irányelveinek megvalósítása a szocialista táboron belül az irodalmi problémák szinkronizálódásához, a szocialista realizmus elméletének és művészi gyakorlatának fokozódó nemzetközi kölcsönhatásához vezetett. A szovjet irodalom példájából irodalmunk eddig is sokat tanult, de jelenségei, folyamatai, illetve egyes művei iránt soha nem nyilatkozott meg olyan érdeklődés, közönség-visszhang és művészi rezonálás, mint napjainkban (Solohov: Emberi sors, Szolzsenyicin: Ivan Gyeniszovics egy napja című regénye; a szovjet új hullám: Jevtusenkó, Voznyeszenszkij, Vinokurov lírája, a fiatal prózaírók művei stb.).

Irodalmi életünkben születnek polgári kritikai realista vagy harmadikutas, egzisztencialista alkotások is. Az ezekben rejlő dekadens sugallatok, az elvont humanizmus, az el nem kötelezettség eszméje rendszerint a hazai nehézségek nyomán jelentkező elbizonytalanodással összefonódva hatottak és hatnak. A bennük rejlő kritikai és humanista motívumok azonban megbecsült értékek. Megismerésük oldotta azt az elszigeteltséget, amely a polgári ideológiával és művészettel való érdemleges, érvelő harcot is akadályozta. A békés egymás mellett élés művészi közeledést is lehetővé tevő jelentősége épp abban van, hogy szocialista realista irodalmunk társadalmi szerepe – egyben felelőssége – teljesebbé lett. Csak így válhatott nyilvánvalóvá az, hogy a szocialista realista irodalom részeként irodalmunk egyben a világméretekben folyó ideológiai harcnak is közvetlen részese, a polgári művészet korlátozott vagy dekadens szemléletével szemben életünket ábrázolva az értelmesnek és alakíthatónak tudott emberi fejlődésért általában is küzd.

Emellett olyan stílusgazdagodás is bekövetkezett, amely a hagyományokhoz, ezen belül a szocialista irodalom múltjához fűződő kapcsolat megváltozásával, a polgári irodalom reálisabb szemléletével s irodalmunk színképének szélességével, egyaránt összefügg. József Attila csak most s éppen azáltal lett igazán példakép, hogy kora legalapvetőbb, szubjektíve teljesen átélt ellentmondásait a marxista világnézet alapján volt képes művészileg összefogni, és végső soron feloldani. Ez a csak 1957 után kimondott felismerés már magában rejtette a szocialista realizmus stílus asszimiláló – szintetizáló erejének közvetett elismerését; összefüggött Brecht, Aragon, Eluard stílustörekvéseinek népszerűsödésével. Továbbá kiegészült a 20. századi polgári {1045.} irodalom egyes ábrázolási eszközeinek felhasználásával s összefonódott azoknak a hazai stílushagyományoknak a hatásával, amelyek szélesebb, elfogulatlanabb jelentkezését végső soron az eszmei egység kedvezőbb feltételei tették lehetővé. Stílusban, művészi megközelítésben irodalmunk sokszínűbb, gazdagabb lett. Az epikus színház eszközei, az idő- és a montázs technika, a belső monológ, a lírában a közvetett, oldottabb asszociációkra építő stílus termékeny kapcsolatba került az új, szocialista tartalmakkal és ugyanakkor köztük, valamint a hagyományos eszközök között egészségesebb az egyensúly.

Színesebb, elevenebb lett irodalmi életünk is. A külföldi irodalmat sokoldalúan közvetítő Nagyvilág, az indulásnál, helyzeténél fogva "reprezentatív" Kortárs mellett megindult az Új Írás, amely a fiatal írók fellépésének és publikálásának biztosított az átlagosnál nagyobb teret; a kulturális, művészeti kérdések publicisztikusabb felvetésének irányába fejlődött tovább az Élet és Irodalom s határozottabb szerkesztési elvek érvényesülésével nem fővárosi folyóirataink is karakterisztikusabbak lettek (Alföld, Jelenkor, Tiszatáj). Irodalomtudományunk is mind több segítséget adott az élő irodalom számára. Számos elvi, tanulságaival máig ható monográfia tárta fel irodalmunk történetének fontos fejezeteit (Gerézdi Rabán: A magyar világi líra kezdetei, Klaniczay Tibor: Reneszánsz és barokk, Wéber Antal: A magyar regény kezdetei, Szauder József: Kölcsey Ferenc, Tóth Dezső: Vörösmarty, Pándi Pál: Petőfi, Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig, Sőtér István: Nemzet és haladás, Czine Mihály: Móricz Zsigmond útja a forradalmakig stb.), ezen belül a szocialista irodalom hazai hagyományait (Szabolcsi Miklós: Fiatal életek indulója, Pándi Pál: Elsüllyedt irodalom, a Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből című tanulmánykötet és József Farkas szerkesztésében a Mindenki újakra készül című több kötetes dokumentumgyűjtemény stb.). Az elért eredmények alapján megszülettek irodalmunk történetének első összefoglalásai is (Bóka László–Pándi Pál szerk: A magyar irodalom története I–II., Klaniczay–Szauder–Szabolcsi: Kis magyar irodalomtörténet, valamint a hat kötetes nagy szintézis). Ösztönzően hatott a szocialista kritika hazai és külföldi hagyományainak felelevenítése; Pogány József, Kun Béla, Bálint György – másfelől Plehanov, Lunacsarszkij, Voronszkij, Fagyejev elméleti írásainak megjelentetése, általában a nemzetközi marxista elméletirodalommal való szorosabb kapcsolat kialakulása, amelyhez a Helikon (korábban Világirodalmi Figyelő) című folyóirat is érdemlegesen járult hozzá.

Mindezzel összefüggésben az irodalomkritika – megszabadulva a protokolláris előítéletektől – eredményeket ért el az irodalmi jelenségek áttekintő elemzésében, s ha nem is kielégítő mértékben, de az eddigieknél hatékonyabb, elemzőbb támogatásban részesítette a szocialista irodalmat s nyitott az ellenséges, antimarxista nézetekkel szemben összefüggő frontot: az utóbbi években széles körben gyűrűző, egész irodalmi életünket megmozgató viták, polémiák fejlődtek ki. Az irodalomelméleti és kritikai munka megélénkülését mutatja a Kritika című folyóirat megindulása is.

Irodalmunk eredményei s az irodalmi élet növekvő aktivitása révén szemlátomást nő az élő irodalom iránti érdeklődés. A növekvő példányszámok, a könyvnapok, az írói estek, felolvasások, irodalmi műsorok sikerei arról vallanak, hogy irodalmunk utat talált a széles tömegekhez, s hogy az esztétikai nevelésnek is hatékony s mind közvetlenebb eszközévé válik.

{1046.} Irodalmunknak ez a fejlődése azonban a békés egymás mellett élés viszonyai közt megy végbe, olyan időszakban, amikor a magyar társadalom eszmei egysége is nagyrészt kialakulóban van, amikor a szocialista fejlődés is szüntelenül megoldandó problémákat vet fel. Az imperialista, kapitalista világrendszer létezése, a régebbi polgári, kispolgári nézetek továbbélése, a dogmatikus és revizionista nézetek jelenléte irodalmunkban is hat. Ha nem is egyenrangúan, de egymást kölcsönösen támogatva, feltételezve együttesen eredményezik azokat az eszmei ellentmondásokat, amelyeknek kiküszöbölése az irodalmi egység további erősödésének feltétele. A békés egymás mellett élés minden eddiginél jobban előtérbe helyezte a marxista és a polgári világnézet közötti ideológiai harcot. A kulturális művészeti látóhatár az utóbbi években jelentősen kiszélesedett s ennek keretében nagy számban jelennek meg a nyugati polgári világnézet talaján álló alkotások. Ezek felemás hatása hozzájárult a személyi kultusz művészi kritikájának polgári-kispolgári eltorzításához, támogatta a szocializmus építésével, a proletárdiktatúrával szemben még fennálló szkepszist s éleszt vagy újraéleszt nálunk is harmadikutas illúziókat.

Jelentkeztek olyan nézetek, amelyek a természettudományok, a technika rohamos fejlődésére, a városi civilizáció analóg jelenségeire hivatkozva a "modernség" jelszavával fedték el a kapitalista és szocialista társadalom ellentétes osztálytartalmait, tettek eszmei és esztétikai engedményeket a mai dekadens polgári áramlatoknak vagy kísérelték meg kritikátlanul felmelegíteni a század eleji kispolgári izmusokat ("modernizmus-vita"). A pozitív eszmények nélküli, világnézeti elsivárodás közvetett igazolása rejlett Sarkadi Imre eszmeileg eltorzult alkotói periódusának kritikátlan interpretálásában, amely Sarkadi útját egy írónemzedék szükségszerű tragédiájává is misztifikálta (Sarkadi-vita). Szocialista irodalmi – közvetve politikai – fejlődésünk folytonosságát vonta kétségbe az úgynevezett "nemzedéki" szemlélet, amely vagy az ötvenes évek közepén és azután fellépő – "tiszta lappal" indult – fiatalok számára követelt a megelőző nemzedékkel szemben nagyobb alkotói illetékességet, vagy az úgynevezett derékhadat, amely "végigcsinált mindent" – ítélte tragikus, szétforgácsolt nemzedéknek. Ugyanennek a szemléletnek egy más változata a Tűztánc-osok fellépésének jelentőségét is megkísérelte azzal háttérbe szorítani, hogy azoknak csak a légüres tér kedvezett (pécsi vita, derékhad-vita). Általában nem ment irodalmunk polgári, kispolgári nézetektől. Felüti fejét a nacionalizmus, a politikai hatalommal szemben való szkepszis, romantikus, parasztságra szűkített népszemlélet, a falu – város szembeállítása, illetve a polgári dekadenciának, a harmadikutas polgári irodalom eszmei és esztétikai epigonizmusának, irracionális esztétikájának tett engedmény s ezek a torzulások olykor sűrűsödve is jelentkeznek (Az Alföld, a Jelenkor torzulása, 1963). A volt népi íróknak egyes alkotásai, bizonyos torzítások, fenntartások formájában nemegyszer magukon viselik a két világháború közti ideológiai örökség nyomait, életútjuk belső revízióját kíséri a marxizmus nélküli szocializmus utópiájának igazolási szándéka is. Hasonlóan ellentmondásos a polgári indíttatású írók ideológiai átformálódásának folyamata. Nem egy művük az aktuális kérdésfeltevés ellenére csak formálisan mai, s jelen van – főleg líránkban – a szocializmus eszméitől való kifejezett művészi tartózkodás, s a prózában is megtalálható a különböző polgári dekadens áramlatok viszonylag tiszta meg-{1047.}jelenése. Az irodalmi életbe visszatért alkotók a szubjektív kétségek mind anakronisztikusabb terheivel is viaskodnak. S mások, akik a szocialista realizmus ars poeticáját szubjektíve fenntartás nélkül a magukének vallják, ugyancsak nincsenek "bebiztosítva" a legkülönfélébb polgári, kispolgári, revizionista vagy dogmatikus jellegű eszmei tévedésekkel szemben. Az irodalom korszerűségének formális és formalista értelmezése, a stílusszabadsággal való avantgardista visszaélés, főként a lírában, nemegyszer vezet a tömegektől való arisztokratikus elzárkózáshoz, a közérthetőség teljes, olykor provokatív negligálásához. Másrészt irodalmunk mennyiségben nem jelentéktelen hányada a művészi színvonal középszerűségével vagy éppen a kispolgári szentimentalizmusnak, giccsnek tett engedményekkel válik alkalmatlanná ízlésalakító szerepének betöltésére.

Mindezek az ellentmondások azonban nem változtatnak azon az alapvető és irodalmunkat legfőképpen jellemző tényen, hogy egy növekvő eszmei-világnézeti egység erősödésének folyamatán belül jelentkeznek.