A regény és novella

Felszabadulás utáni történelmünk legmegrázóbb társadalmi élménye az ellenforradalom volt – érthető, hogy egész irodalmunk, ezen belül regényirodalmunk erőteljesen reagált rá. Itt mutatkozott meg első ízben az a megnövekedett írói felelősségtudat, amely a dogmatizmus és az ellenforradalom tragikus tanulságait következetesen levonta. Itt bizonyult be, hogy nincs olyan téma, probléma, amely önmagában ártalmas volna. Az ellenforradalom ábrázolása törte át azt a gátat, amely korábban mesterségesen emelkedett az úgynevezett "kényes" kérdések művészi tükrözésének – egyben az írói felelősség kibontakozásának útjába. Ez a próbatétel a művészi alkotás gyakorlatában állította helyre pártosság és objektivitás dogmatizmustól és revizionizmustól megbontott egységét: kíméletlenül feltárva a konfliktusokat, rámutatott az egyéni sorsok és a politikai élet szoros összefüggéseire: hozzásegített, hogy az ellenforradalmat távlatosabban, tudatosabban, a művészet segítségével is átgondoljuk.

Az ellenforradalom ábrázolására vállalkozó regényirodalom igen bonyolult, összetett jelenségekkel került szembe, amelyeknek gyökerei a megelőző időkbe nyúltak vissza; olyan történelmi szituációval, amelyben igen nagy szerepe volt a megtévesztett hamis tudatnak, amelyben a nyílt ellenforradalmi magatartás és a határozott szembeszállás pólusai közt az ellentmondásos gondolkodásnak, viselkedésnek széles skálája húzódott. Ugyanakkor a fegyveres ellenforradalom eseményei igen gyorsan változtak, különböző színtereken zajlottak, a társadalom minden rétegét megmozgatták. A regényirodalom számára az ellenforradalom ábrázolása jelentős eszmei-művészi próbatételt jelentett – eredményeit és fogyatékosságait az határozza meg, mennyiben tudta a téma e sajátos jellemzőit megragadni.

Az ellenforradalmat ábrázoló regények szinte mindegyike jeles abban, hogy a fővárosi vagy falusi helyzet tipikus jellemeit, helyzeteit az ellenforradalom történelmi-politikai összetevőit, tartalmait helyesen értelmezte s határozottan állást foglalva elevenítette meg. Egyes művek azonban túlságo-{1048.}san közvetlenül, az előzmények feltárása nélkül, ugyanakkor túlságosan extenzíven, a lehetséges magatartástípusok mindegyikét összesűrítve kísérelték meg az ábrázolást. Ez azután nemegyszer a jellemek leegyszerűsítéséhez, kalandos cselekményességhez vezetett (Berkesi András: Októberi vihar, 1958; Vihar után 1959), vagy tette az ellenforradalomban megbolydult falu egészében hiteles rajzát is túlságosan zsúfolttá, krónikássá (Barsi Dénes: Lázgörbe, 1961). Az extenzitásra közvetlenül törekvő regényekkel szemben sikeresebbek voltak azok, amelyek egy-egy előtérbe állított csoport vagy alak sorsát-útját szorosabban követve bontották ki az ellenforradalom eseményeit és mozgatórugóit (Dobozy Imre: Tegnap és ma 1960; Galabárdi Zoltán: Cigányút című szatírája, 1959, Földeák János: Tékozlók, 1960 című regénye). Ugyanakkor közös problémája ezeknek a regényeknek, hogy szereplőik karakterét csak utalásszerűen kapcsolják az előzményekhez, ezért aztán a történeti motiválás helyébe nemegyszer az utólagos tapasztalatok formális visszavetítése lép s meglehetősen háttérbe szorul a magánélet elemeinek a közélettel való összekapcsolása.

Ez utóbbi tekintetben Mesterházi Lajos regénye (Pokoljárás, 1959) jelent kísérletet (egyetemista hőse a hamis tudat összeomlásának tragédiáját egy nagy szerelem igézetében éli át) – de hősét kivonta a valóban drámai összeütközések köréből. Galabárdi Zoltán Kígyókő című regénye (1960) – amely egy vezető posztra került parasztkáder erkölcsi politikai deformálódását rajzolja, az előzmények érdekes és a belső jellemrajzzal szorosan összekapcsolt ábrázolása, de az ellenforradalom küszöbén zárul.

Az ellenforradalomnak az ötvenes évek politikai viszonyaiba való beágyazása, a történelmi mozgásirányok éreztetése, magánélet és közélet összefüggéseinek hiteles összekapcsolása leginkább Molnár Géza regényeiben valósult meg. A Hullámverésben (1958) – habár az ellenforradalom eseményeinek rajza itt is zsúfolt s helyenként formális, leegyszerűsítő – a társadalmi, közéleti illúzió-vesztés és a magánélet morális bomlásának egymással összefüggő feltárása, az ellenforradalmat megelőző idők erkölcsrajza különösen sikeres. A Márta (1959) a konszolidáció folyamatának intenzív, lélektanilag elmélyült ábrázolása, amely a korszakra jellemző, jószándékú, értékes, de ellentmondó befolyásoknak kitett rétegek lelkiállapotát ötvözte egyetlen asszony sorsába, jellemébe.

Általában az ellenforradalom ábrázolásának első, főként extenzív bemutatásra törekvő hullámát mindinkább az egyetlen, előtérbe állított alakrajz (s túlnyomórészt a kisregény-forma) követte. (Héra Zoltán: Alkalom, 1961; Major Ottó: Kispoldi kutyája, a Játék a tükörrel című kötetben, 1962; Erdős László: Élt köztünk egy ember, 1963; Goda Gábor: Poldini úr, 1963). Közülük főként a két utolsó figyelemre méltó. Erdős regénye egy jelentéktelennek tetsző "kis ember" helytállásán, majd emberi kibontakozásán keresztül tudta kifejezésre juttatni a szocialista demokratizmus növekedésének történeti folyamatát; Godáé pedig az el nem kötelezettségre törekvő nyárspolgár esszéisztikus, szellemesen szatirizáló karakterrajzát egy jellemző magatartásforma általános ítéletévé szélesítette.

Az ellenforradalom megrázó élménye mellett a konszolidáció, majd a szocialista építés kibontakozásával mind természetesebbé váltak társadalmi életünk hétköznapjai. Ezzel együtt előtérbe került az a bonyolult kölcsönhatás, {1049.} amely a szocialista társadalmi rend és az egyéni élet, magatartás alakulása közt áll fenn. A prózairodalmunkban bekövetkezett legjellemzőbb változás, hogy az írói figyelem erősen a jelen s ezen belül is a hétköznapok világa, s főként annak morális kérdései felé fordult. Jobban előtérbe állította az individuumot, analitikusabban, nagyobb lélektani elmélyüléssel elemezte annak a közösséghez való viszonyát, konfliktusait, tragédiáit és győzelmeit. Regényirodalmunk nem mondott le az egyéni jellem, magatartás társadalmi meghatározásáról, de a kölcsönhatást az egyes ember oldaláról közelítette meg. Nem annyira az extenzív ábrázolás, mint inkább az előtérbe állított egyes jellem belső világának elemzése révén összegezte mai életünk jellemző vonásait. Ez a megközelítési hajlandóság egyben a kisregény feltűnő előtérbe kerüléséhez, szinte csak napjainkban szűnő egyeduralmához vezetett. Kétségtelen visszahatás volt ez egyrészt a személyi kultusz atmoszférájára, amely az emberek egymás közti viszonyának elmerevítésével hátráltatta a személyiség kibontakozását, eltorzította egyén és közösség egymásrahatásának dialektikáját. De döntően az játszott közre, hogy a biztos gazdasági és politikai alapokon nyugvó szocialista építés körülményei közt kezdtek kézzelfoghatóvá válni azok a tartós és mély kapcsolatok, amelyek az új társadalmi berendezkedés és az egyéni élet átalakulása közt fennálltak. Az ellenforradalom, valamint a kedvező körülmények közt végbement falusi átalakulás mint közvetlenül, elemien ható történelmi élmények mellett mind természetesebbé váltak társadalmi rendünk hétköznapjai, s váltak kérdésessé problémái: hogyan, milyen konfliktusok és választások, milyen morális követelmények elé állítja, hogyan formálja szocialista társadalmi rendünk "normális" viszonyok, viszonylag megrázkódtatás-mentes hétköznapjaiban az embert. Ilyen értelemben vált napjainkban egyik legfontosabb feladattá a szocialista ember-nevelés. Regényirodalmunk orientálódásával, kérdésfeltevésével jól-rosszul, de alapjában helyesen ismerte fel ezt a feladatot.

Ezzel függött össze, hogy a regényben – általában az objektív műfajokban – jelentős fejlődésnek indult a munkásosztály ábrázolása. Prózairodalmunk egésze lényegében most kezdett kigyógyulni abból, hogy a szocializmust építő munkásosztályt külsődlegesen, azaz élet- és munkaformájának "elválasztó" sajátosságait hangsúlyozva, mint valami külön szférát ábrázolja. Kezd megszűnni prózairodalmunkban a direkt módon és szűken értelmezett "munkástéma" s helyébe az az irodalmunkra sokkal meghatározóbb jelenség lép, hogy a munkásélet, a munkás-jellem az egész társadalmi élet alapkérdéseinek hordozójává, közegévé lesz. Nem véletlen, hogy mai életünk erkölcsi átformálódásának kérdései a regények túlnyomó részében munkás-környezetben vetődnek fel, vagy legalábbis a megoldást és feloldást az epikumon keresztül is onnan nyerik (Baráth Lajos: Házak tábla nélkül, 1963; Cseres Tibor: Pesti háztetők, 1961; Fekete Gyula: A hű asszony meg a rossz nő, 1963; Fejes Endre: Rozsdatemető, 1962; Fülöp János: Botond, a Tövis című kötetben, 1961; Mesterházi Lajos: A négylábú kutya, 1961 stb.).

Regényirodalmunk jellemzően a régi, kispolgári erkölcsöt és életformát bírálja, azt szembesíti a szocialista erkölccsel vagy legalábbis a szocializmus nyújtotta lehetőségekkel, s döntően azt érzékelteti, mennyire nem lehet ma a régi normák szerint élni, milyen tragédiákhoz vezet, milyen útvesztőkbe torkollik a szocialista társadalmi rendszer törvényeinek, lehetőségeinek fel nem {1050.} ismerése (Bárány Tamás: Íratlan törvény, 1962; Berkesi András: Magány, 1961; Fejes Endre: Rozsdatemető; Galambos Lajos: Orosz menyasszony, a Keserű lapu című kötetben, 1963; Kamondy László: Apostolok utóda, 1960; Katkó István; A nap adja az árnyékot is, 1961; Sarkadi Imre: A gyáva, 1961; Szabó Magda: Pilátus, 1963; Somogyi Tóth Sándor: Próféta voltál, szívem, 1965, stb.).

E regényeknek – amelyek közül íróilag gondos kimunkáltságával, szélesen alapozott, nagy időszakot átölelő társadalmi motiválásával Fejes Endre Rozsdatemetője, lélekábrázolásának elmélyültségével pedig Sarkadi Gyávája és Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál, szívem című regénye emelkedik ki – különböző mértékben ugyan, de közös fogyatékosságuk a szocialista erkölccsel, annak pozitív lehetőségeivel való szembesítés korlátozottsága. Sok esetben az anakronisztikus tudat kritikájának szocialista jellege azért válik kérdésessé, mert félszeg, formális a szocialista társadalom erőivel vagy lehetőségeivel való szembesítésük. Éppen ezért a továbbélő előítéletek, elfogultságok e kritikai irodalma – bár egészében támogatja, segíti a szocialista erkölcs kialakulását, olykor a kritikai realizmus kérdésfeltevésén belül marad (Kamondy: Apostolok utóda), vagy legalábbis erős kétséget hagy a kritika szocialista tartalma felől (Sarkadi: A Gyáva, Szabó Magda: Pilátus). Más esetekben a szocialista tendenciákkal való szembesítés hiánya az elkövetett bűnök jóvátehetetlenségét (Berkesi: Magány) vagy a tragédiáknak némi végzetszerű kifejletét is sugallja (Fejes: Rozsdatemető, Bárány: Íratlan törvény, Katkó: A nap adja az árnyékot is). Ezt a determinisztikus jelleget különben ez utóbbi regények ama közös szerkezeti vonása is erősíti, hogy a tragikus végkimenetelt – gyilkosságot vagy öngyilkosságot – előrebocsátják. Bár e művek többségének eszmeiségét kétségtelenné teszi, hogy jelen van bennük a szocialista fejlődésre, lehetőségeire való hivatkozás, az ahhoz való viszonyítás – irodalmunk egésze szempontjából már problematikus, hogy az öntörvényű karakterek lezüllése, az elkövetett hibák tehetetlenségi ereje, a valóságtól elmaradt tudat és életforma tragédiái kerülnek túlsúlyba.

A társadalmunkban végbemenő morális átalakulást azonban olyan regények is szép számban tükrözik, amelyek közvetlenül is feltárják egyén és közösség egymást aktívan alakító erejét, amelyek az új erkölcsöt életszerűen szembesítik a régivel, olyan – nemegyszer középpontba állított – hősökben testesítve meg, akik súlyos küzdelmek, áldozatok árán, de sikerrel formálják önmagukat és környezetüket. A közösségért való munkának az önelégültséggel, önérdekkel szemben erkölcsileg is forradalmi jelentése van (Galambos Lajos: Megszállottak című filmnovella, Utazás a Göncöl szekerén című regény, 1962), a munka az emberi élet értelmét jelenti (Fekete Gyula: Az orvos halála, 1963), jellemeket és közösségeket közvetlenül képes formálni (Urbán Ernő: Nagy kaland, 1963). A szerelem a szocialista társadalom adta társadalmi lehetőségek és követelmények vállalásával válhat teljessé (Mesterházi Lajos: A négylábú kutya, Fekete Gyula: A hű asszony meg a rossz nő). A szocializmusban megvan annak a lehetősége, hogy feloldódjék a gyermekeknek "prédikált" és a felnőttek által "gyakorolt" közéleti erkölcs kettőssége (Tóth Sándor: Gyermektükör, 1963), a múltból visszamaradt nyomorúságos életkörülmények eltűnését a munkások érzelmi, gondolati világának átalakulása kíséri és segíti (Baráth Lajos: Házak tábla nélkül); a könnyű élet vonzásába került {1051.} emberekért környezetük felelősséggel tartozik (Vészi Endre: Miért nem szóltatok, 1962, Nemes György: Kánaán, 1963). Konstruktívabban vetődik fel irodalmunkban a társadalom perifériáján élő fiatalok problémája is. Míg e téma főleg a novellisztikában korábban a dekadens látásmód ürügy-témája vagy merőben kritikai természetű volt, újabb regényeink a fiatalok szocialista szellemű befolyásolására és átalakítására teszik a hangsúlyt (Cseres Tibor: Pesti háztetők, Kolozsvári Grandpierre Emil: Párbeszéd a sorssal, 1963). Mindezek a regények konfliktusaik természetével a hősök küzdelmes átformálódásával vagy éppenséggel pozitív hős középpontba állításával a szocialista fejlődés egyáltalán nem konfliktusmentes, de feloldási lehetőségek teljes dinamikáját is éreztetik. E regényekben a személyes magatartás társadalmi meghatározottsága nem determinisztikusan érvényesül; kifejezésre jut bennük az egyes ember személyes felelősségének, áldozatvállalásának, erkölcsi erőfeszítésének – ezen belül a munkának – jellem- és társadalomalakító szerepe is. A szocializmus fejlődési tendenciáit ábrázoló regényirodalom a feloldásnak vagy a pozitív hősnek hitelét éppen ezáltal biztosítja, hogy a konfliktusokat korántsem kerüli meg. Egészében gyakorlati bizonyítéka ez annak, hogy a nem merőben kritikai, hanem a valóság talaján fogant eszményeket fel is mutató alkotások – mint ahogyan annakidején a klasszikus szovjet irodalom művei – ma sem kerülnek szembe a realizmussal, ellenkezőleg, szocialistává bontakoztatják azt.

Ezeknek a regényeknek is fogyatékossága azonban, hogy új valóságunk nagyobb lehetőségeit túlságosan az adott témába, helyzetbe ragadtan ábrázolják s közülük többnek esztétikai teljességét csorbítja a riport- illetve életkép jelleg. A pozitív hős megformálásának szempontjából pedig problémát jelent, hogy szocialista regényirodalmunk ritkán találja meg egyén és közösség kölcsönhatásának reális összefüggéseit. Míg az elsősorban vagy kizárólagosan kritikai megközelítés során a középpontba állított alakok szinte teljesen beleolvadnak s foglyai maradnak elmaradott rétegek életformájának (Rozsdatemető) – addig a határozott egyéniségű, nagy feladatok terhét vállaló pozitív hősök olykor túlságosan a fölé a nép fölé magasodnak, amelyért küzdenek. (Ez a hibatípus kísért Galambos Lajos egyes regényeiben.)

A morális kérdésfeltevés azonban – főként a revizionizmus ideológiai romboló hatása az ellenforradalmat követő kiábrándulás révén dekadens, főleg egzisztencialista hatások érvényesülésének is terévé vált (Mándy Iván: Fabulya feleségei, 1959; Hernádi Gyula: A péntek lépcsőin, 1959). A gyenge, torz karakterekkel való azonosulás a szélsőséges individualizmus tragizálásához (Sarkadi Imre: Bolond és szörnyeteg), a szerelmi konfliktus erotikus problémává való redukálásához (Thurzó Gábor: Szégyen, 1962) vezet, s levon az olyan regény értékéből is, amely szándéka szerint a munka asszonyt felszabadító ereje mellett tesz hitet (Mesterházi Lajos: Az ártatlanság kora, 1963). A legjobb művekben a termelőszövetkezet alakulásának, életének rajza is erőteljesebbé, összetettebbé vált; a régi és új mentalitás összeütközése intenzívebb, drámaibb és költőibb lett (Galgóczi Erzsébet: Félúton, 1961), s Galambos és Sánta regényeiben társadalmi fejlődésünk egy-egy szakaszának általánosabb jelentésű kórképévé szélesedett (Galambos Lajos: Isten őszi csillaga, 1962; Sánta Ferenc: Húsz óra, 1964). Galambos a fordulat éve előtti vidéki város történelmi érdekű keresztmetszetét vázolja fel egy téesz megalakulása köré. Sánta Húsz órája pedig nemcsak a vidéki falusi élet, de szinte {1052.} társadalmi fejlődésünk elmúlt évtizedeit s különösen 1957 utáni jellemző karaktereit, problémavilágát sűríti kisregénybe – eredetien és szerencsésen állítva a riport megközelítést a korszerű realista ábrázolás szolgálatába. A falusi életnek az ország egész fejlődésével való összekapcsolására, a falu és város változó viszonyának együttes éreztetésére tett kísérletek nagy része azonban félresikerült maradt. A korszerű problémafelvetést a városi és falusi életforma szinte kibékíthetetlen szembehelyezése (Csurka István: Hamis tanú, 1959) torzította el, vagy a régi paraszti morál idealizálása, kritikájának megkerülése tette felemássá, illetve fordította az ábrázolást az idill vagy az életkép irányába (Szabó Pál: Tiszán innen Dunán túl ... 1960, Szereposztás, 1961, Tamási Áron: Szirom és boly, 1962). A falusi paraszti téma ugyanakkor még mindig viszonylag erősen vonzza a könnyed, humoros, komikus vagy anekdotizáló megközelítést, a kedélyes hangvételt, ami nemegyszer ellentétes a konfliktus drámaiságával (Urbán Ernő: Aranyfüst, 1961) vagy tompítja azt (Dobozy Imre: Hegyoldal, 1961).

A múlt és félmúlt idézése regényirodalmunkban is lényeges és jellemző változáson esett át. A két világháború közti paraszti élet ábrázolása inkább esztétikailag hozott újat: a külsődleges parasztábrázolás konvencióival polemizálva, a szociográfikus ábrázolás korlátait meghaladva Veres Péter itt tudta nagy élet- és emberismeretét szinte hiánytalanul hőse belső emberi megelevenítésének, mindennapjai rekonstruálásának elemző szolgálatába állítani (A kelletlen leány, 1960), s az ábrázolás megindító líraiságával tűnt ki a fiatal Takács Imre Csillagok árulása című regénye (1960).

Ennél lényegesebb és szembeötlőbb azonban, hogy regényeink szélesen és sokoldalúan igyekeztek feltárni azokat a konfliktusokat és problémákat, amelyek a szocialista tartalmú nemzeti egység kialakulásával kapcsolatosak. Nem véletlenül került előtérbe a századelő Magyarországának széthulló világa, amelynek szorításából az érdemesebb, többre hivatott hősök útja – a társadalmi öntudat különböző fokán ugyan – de egyaránt a forradalmakkal, a proletárforradalommal való közösségvállalás irányába vezet (Hidas Antal: Márton és barátai, 1959, Más muzsika kell, 1963; Kodolányi János: Vízválasztó, Bóka László: Nandu, 1963). Ugyanennek az aktuális nézőpontnak a jegyében fordult az írói érdeklődés a második világháború s a felszabadulást közvetlenül követő idők felé. Regényeink nem annyira magát a felszabadulást ábrázolják, mint inkább arra a kérdésre keresnek választ: a magyar társadalom legkülönbözőbb rétegei a sorsfordító időkben mennyire állták meg a helyüket, milyen politikai, morális indítékokkal küzdöttek a fasizmus ellen, vagy kerültek befolyása alá, lettek támogatóivá. Azt mérlegelik, hogy a magyar társadalomra jellemző egyes típusok, csoportok, milyen történelmi előélettel rendelkezve, milyen konzekvenciák levonására kötelezve érkeztek a felszabadulás küszöbére. Ennek a nemzeti élet folytonosságára kérdező önvizsgálatnak a jegyében az eddigieknél differenciáltabb művészi kép alakult ki a fasizmus szövetségesévé lett Horthy-Magyarország társadalmi viszonyairól, az egyes rétegek történelmi felelősségéről csakúgy, mint a legkülönbözőbb indítékú és formájú ellenállás változatairól.

A Horthy-hadseregben uralkodó viszonyok szellemes, esszéisztikus szatírája (Bóka László: Alázatosan jelentem, 1961), a civilekétől idegen tiszti mentalitás kialakulásának ugyan elvont – de humanista kritikája (Ottlik Géza: Iskola {1053.} a határon, 1959), a magyar társadalom fasizálódásának absztrakt, szimbolikus rajza (Keszi Imre: Örvényes Csőri, 1962), a másokért való felelősség drámai ötletre vagy pszichológiai elemzésre épített felvetése (Palotai Boris: A madarak elhallgattak, 1963; Rónay György: Esti gyors, 1963), az újvidéki vérengzés differenciált jellemábrázolás, korszerű szerkezet és határozott ítéletalkotás dolgában kiemelkedő rajza (Cseres Tibor: Hideg napok, 1964) – mind ennek a kritikus-önkritikus nemzeti retrospekciónak szellemében születtek. Akár azok a regények, amelyek háborús körülmények közt valamely indokból együttlétre kényszerült szűkebb csoport, társaság elemző rajzán keresztül érzékeltetik az akkori magyar társadalomra jellemző különféle típusok magatartását, sorsát, felelősségét (Erdős László: A szökevény, 1962; Fábián Zoltán: Ítélet, 1961; Sánta Ferenc: Ötödik pecsét, 1963).

Ugyanez, a nemzeti egység kialakítására irányuló önvizsgáló szándék lendítette tovább s vitte az eddigieknél nagyobb sikerre társadalmunk történelmi alakulásának átfogó rajzát. Egy sor – túlnyomórészt a tegnapból mába nyúló regény egy-egy réteg vagy nemzedék sorsát követve, a nemzeti történelem nagy sorsfordulatát is felvázolta, s keresi ezen belül a "folytonosságot". Kutatja, hogy a régi világban kialakult jellemek, magatartások közül melyek számára nincs hely a ma világában, ugyanakkor azt, hogy milyen változások révén válik ismét mások számára lehetségessé a szocializmusba való beilleszkedés,

Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban (1962) című, műfajilag nehezen meghatározható prózai írása a nép nevében társalgó író s az öreg, kivénhedt arisztokrata dialógusában gúnyos, szellemesen irónikus fölénnyel tartja meg a magyar nép egyik nagy, a felszabadulással eldőlt, évszázados perének záróbeszédét.

A vidéki középosztály felbomlásának és átalakulásának problémája áll Szabó Magda tegnapból mába nyúló, mát tegnappal szembesítő regényeinek középpontjában. Közülük társadalmi motiváltságával a Freskó (1958) tűnik ki, míg más, ugyancsak hatásosan megformált regényeinek értékéből a dzsentroid nőkarakterek személyes erejének misztifikálása, a mával való szembesítés megkerülése von le (Őz, Disznótor). Thury Zsuzsa ugyanennek az asszony-típusnak bukásán keresztül az osztályviszonyok történelmi változását teljesebben és hitelesebben tárta fel (A jó fiú, 1959). A fasizmus alatt üldözött magyar zsidóság és a szocializmus útjára lépő társadalom eddig alig érintett viszonyának elemzése áll Keszi Imre regényének középpontjában, amely egyben a felszabadulás utáni magyar társadalom széles tablója (Szőlőből bor, 1961). Bárány Tamás a háború küszöbén érettségiző fiatalok személy szerint szerteágazó, egészében a történelem nagy fordulatától meghatározott útját, sorsát követi szinte a máig (Apátlan nemzedék, 1960), s az értelmiségi útkeresés átfogó rajzára vállalkozik (Thurzó Gábor József és Putifárnéja, 1961).

Ugyanakkor a feladat jellege regényirodalmunk számára az idővel való bánnitudás új próbatételét is jelentette, egyben a regény-idő művészi kezelésének fejlődését is magával hozta. A tegnap és a ma szembesítésének tömörítő drámai megoldása a Freskóban; a szimbólum tegnap és ma szerint változó tartalma az Őzben; a belső monológ és körmonológ egész regényeken keresztül vitt megoldásai (Iskola a határon, Őz, Disznótor); a montázs határán járó mozaikszerűség az Apátlan nemzedékben; az azonos és változó {1054.} elemek szembeállítását szolgáló füzérmegoldás a József és Putifárnéban stb. – közvetve vagy közvetlenül mind arról vallanak, hogy regényirodalmunk nagy időbeli távlatok összefogását a nagy regényforma mellett új eszközökkel is sikeresen kísérelte meg.

Míg ezek a regények valamely réteg vagy típus felől közelítették meg a történelmi sorsfordulót, folytatódtak azok a vállalkozások is, amelyek közvetlen feladatként tűzték maguk elé az átalakulási folyamat egészének megragadását. A legegyetemesebb igényű vállalkozások ugyan még mindig nem teljesek. Molnár Géza regényei (Város a felhők alatt, 1962, Holtak fogságában, 1965), amely a munkásosztály életének egész a századfordulóig visszanyúló képét nyújtja s a második világháborúig ér el, csupán a nemzeti érvényűnek ígérkező ciklus első két kötete s Darvas József Részeg esője is befejezetlen (1963). Ez utóbbi azonban csonkaságával is betetőzője felszabadulás utáni regényirodalmunk oly sok félbemaradt ciklus áldozatával járt vállalkozásának: képes az utolsó negyedszázad magyar történelmének döntő fordulatait egyetlen regénybe sűríteni. Érdeme, hogy a történelmi átalakulás alapvető jellegét nem a cezúra formális kiemelésével, hanem a nemzeti társadalom jellemző vonásainak átformálásával tudta meggyőzően hangsúlyozni. A fasizmussal szembeni tehetetlenség, másfelől a személyi kultusz okozta károk, az ellenforradalom megakadályozására való képtelenség összefüggnek egymással, s a történelmi mulasztásokkal való szembenézés, a nemzeti önismeret és felelősségtudat záloga a szocialista tartalmú nemzeti élet kibontakozásának is. A regény művészi megoldását ugyanakkor a nagy távlatok átfogása, a különböző történelmi fordulópontok drámai szembesítése, analógiáik és különbözőségük éreztetése formálta.

Ennek a tegnapot felmérő, a mához vezető utat kereső írói magatartásnak jellemzője a megnövekedett memoár-irodalom. A legkülönbözőbb világnézeti égtájakról indult alkotó típusok számára nem véletlenül a szubjektív torzulásait leküzdő szocializmus világa ad szilárd kilátót, ahonnan jól át lehet tekinteni az elmúlt évtizedek magyar társadalmát s kirajzolni a személyes ízlés, ars poetica, világnézet formálódását (Bernáth Aurél: Így éltünk Pannóniában, Utak Pannóniából, Granasztói Pál: Vallomás és búcsú, 1961; Vas István; Nehéz szerelem, 1964; Fodor József: Emlékek a hőskorszakból, 1964; Veres Péter: Az ország útján, 1965).

Novellairodalmunk jelentősége ebben a korszakban érezhetően megnövekedett. A műfaj mozgékonyságánál fogva a regényeknél teljesebben tükrözte az átmeneti válsághangulatot, majd a kibontakozás folyamatát, az írói szemlélet megingását, majd tisztulását, s ami a legfőbb, mai életünk friss, eleven ábrázolásának ez a műfaj tört – főként a fiatalok műveiben – utat.

A korszak kiegyensúlyozódásával függ össze, hogy az alkotókban igényt keltett és ugyanakkor irodalompolitikai lehetőséget adott életutak áttekintésére. Számos gyűjteményes elbeszéléskötet jelent meg, amelyek híven tükrözik szerzőik jóformán egész életútját, felszabadulás előtti időben gyökerező művészetük eszmei-világnézeti fejlődését, nézeteik, szemléletük önkorrekcióját, s ennek a fejlődésnek azt a viszonylagos tetőpontját, amelyet érezhetően a vízválasztó ellenforradalom történelmi tanulságai érleltek meg. Egy urbánus értelmiségi látásmód tágulásának, kiszélesedésének folyamata tükröződik Mesterházi Lajos Szép szárnyas ajtó (1958) című kötetéből; a magyar {1055.} társadalom s a szerzői szemlélet mélyreható átalakulása bontakozik ki Sőtér István gyűjteményes elbeszéléskötetéből (Édenkert, 1960), amely időrendi csoportosításával is ezt a legfőbb jelentést hangsúlyozza; katolikus színezetű polgári humanizmustól a népi demokráciával való politikai azonosulásig megtett út tárul fel Thurzó Gábor Ámen, Ámen, című kötetéből (1959), míg Rideg Sándor Lelkek szakadékai között (1963) című gyűjteménye az ösztönös plebejus szemlélet gazdagodásáról és tudatosodásáról vall. Más kötetek pedig – részben mulasztást is pótolva – a munkásmozgalomnak elkötelezett alkotói életpályák novella-termését gyűjtötték egybe. A Tanácsköztársaság, az emigráció, a Nagy Honvédő Háború, az 1956-os ellenforradalom: negyven esztendő történelmének megrázkódtatásai ihlették a novellista Illés Béla művét (Kenyér, 1962); ez időben vált az irodalmi köztudat szerves részévé Földeák János realista prózája, amely eredeti, közvetlen hangon, gazdag élményanyag birtokában ábrázolta a két világháború közti munkásélet mindennapjait (Férfiút, 1957); s őszinte együttérzéssel, hangulatteremtő erővel idézi a szegények, otthontalanok, árvák sorsát Oravecz Paula elbeszélés-gyűjteménye (Idegen föld, 1957).

Déry Tibor novelláskötete, a Szerelem (1963) ugyancsak az utolsó 12 év termésének legjavából állt össze. Ha az írások némileg elvont humanizmusa valamely hűvös, tartózkodó írói magatartás konzerválására utal is, az 1956-os nézetekkel, tettekkel való felelősségteljes szembenézés (Számadás) a korábban fölös polémiát vagy csak az egészségtelen légkör miatt kétes hatást keltett írások (A fehér pillangó, Szerelem) vállalása, a kötet egészét ugyancsak történelmi tanulságokkal ruházták fel.

E gyűjteményes kötetek sorából mint legjelentékenyebb tűnik ki Lengyel József Igézője (1961). Régebbi elbeszéléseinek is az újak adnak jelentőséget, amelyek mennyiségileg is többségben vannak. A ma kérdéseire a veterán forradalmárokra jellemző erkölcsi igénnyel, fiatalokat megszégyenítő éleslátással reagáló prózaírót ismert meg benne a közönség. Elbeszéléseinek egy része – amelyek azóta köteten kívüliekkel is szaporodtak – a személyi kultusz idején elszenvedett erkölcsi, fizikai megpróbáltatások élményvilágából táplálkozik. Elszigetelt, megalázott emberek, a munka, a barátság, a természetközelség, a meditáció vagy az álom elemi, de rendelkezésre álló lehetőségeivel élve tartják fenn életüket, s ami a legfőbb: őrzik értelmét. Megőrzött emberségük részese az új világnak és tiltakozás az ellen az erő ellen, amely eltorzította azt (Igéző című ciklus). A megpróbáltatásokban edzett tapasztalat jogán más elbeszélései a szocializmus építésével járó felelősségre figyelmeztetnek öregeket és fiatalokat. (Oldás és kötés, Öregek gondjai). Prózája a közvetlen élmény és tapasztalat konkrétságát magasfokú etikai és gondolati általánosítással s ugyanakkor személyes lírával harmonikusan párosítja: erőszakoltság és modorosság nélkül vágott új csapást a magyar próza útjának is.

A revizionizmus és az ellenforradalom ideológiai rombolása a novella-irodalom terén is éreztette utóhatását. Ha közvetetten, de kifejezésre jutott egy olyan eszmei elbizonytalanodás, amely ha nem volt is híján új utak keresésének, de különböző dekadens polgári-eszmei hatásoknak, hangulatoknak, életérzéseknek is utat nyitott. Ez a felemás állapot a legjellemzőbben az 1958–59-es antológiák, az 50-es évek közepén indultak mellett a legfiatalabbakat reprezentáló kötetek (Előjáték, Ébredés) juttatták kifejezésre. {1056.} Ahogyan az ellenforradalmat, a falu átalakulását érintő tematika jelenléte, a hétköznapok iránti megnövekedett figyelem fokozódó intellektuális igény, erős drámaiság tanúsítja, korántsem voltak társadalmi felelősségérzet és esztétikai érték híjával. Feltűnő azonban a termésben a derű teljes hiánya; hogy a fejlődés igenlése is csak a régi morál tragédiáinak, torz bukásának, elesett figuráinak rajzán keresztül jutott érvényre. A szorongás, morbiditás, a szélsőségesen torz helyzetek és alakok naturalista elemzése ekkor a tévesen értelmezett korszerűség kritériumává lett.

Ez a tendencia az alkotói karakterek, esztétikák sajátos vetületében egyes kötetekre is jellemzővé vált. Keszi Imre képzelet és valóság határán járó szürrealista megoldású novellái (Borszeszláng) egy elvont humanizmus, értelmiségi réteg-élmény körén belül maradnak. Hernádi Gyula kötetét – talán az egy címadó novellától eltekintve – a tanácstalan, gyötrődő, sérült alakok jellemrajza, az emberi reménytelenség szimbolikus kivetítése, az üres, céltalan élet inkább csak formájában kritikus ábrázolása jellemzi (Deszkakolostor). Mándy Iván kötete, amely a pesti társadalmi élet perifériájára csúszott értelmiségiek, kispolgárok tengődését részvéttel ábrázolja, a reménytvesztettség, cselekvésképtelenség, magány egzisztencialista hangulatát sugallja (Idegen szobák 1957). A lelki bomlás, torzulás objektivista elemzése jellemezte Sükösd Mihály kötetét is (Ólomketrec, 1960), amelynek társadalmi érdekű kérdésfeltevéseit (antifasiszta és ellenforradalmat ábrázoló írásait) is a pszichológiai-fiziológiai determinizmus hatja át. Karinthy Ferenc szkeptikus, tárgyilagos, íróilag ügyesen kerekített elbeszélései, jellemportréi megkerülik a közéleti problémákat (Ferencvárosi szív, 1960, Kékzöld Florida, 1962), vagy frivolan közelítik azt meg (Aranyidők).

A társadalom eleven dinamikájával való kapcsolat átmeneti elvesztésére mutat, hogy parasztsággal, munkásosztállyal élményi kapcsolatban álló fiatal novellistákon is erőt vett a pesszimizmus (Galgóczy: Ott is csak hó van, 1961), vagy a konkrét társadalmi motiválást balladikus elvontság (Sánta Ferenc: Farkasok a küszöbön, 1961) vagy időtlen lélek-és szenvedélyrajz (Kamondy Tóth: Kancsal tündér) váltotta fel.

Erős tehetségük azonban fokozódó tisztánlátással, a társadalmi kérdésfeltevés növekvő igényével párosult, s későbbi műveik jellemzően tükrözik az ország konszolidációjával, a fejlődés kibontakozásával együttjáró hangulatváltást is. (Sánta: Föld, föld, csillag, Galgóczi, Kamondy Tóth regényei, illetőleg elbeszélései, s főleg Szabó István kitűnő új novelláskötete: Varázslat kertje, 1963). Eredményeik a legfiatalabbakéval együtt jelentik próza- s ezen belül főleg novellairodalmunknak azt a fellendülését, amelyet általában joggal szoktunk összekötni egy tehetséges új nemzedék felléptével. A legfiatalabbak sikeres jelentkezése elválaszthatatlan felléptük kedvező történelmi-társadalmi körülményeitől. Legtöbbjük számára a szocializmushoz, népi demokráciához való viszonyuk – értve ezen a polgári vagy szocialista rend közti választást – egészében egyértelmű. Számukra a szocializmus világa adott, természetes közeg, amelyben elfogulatlan otthonossággal igyekeznek tájékozódni, nem ismernek tematikus megkötöttségeket, úgynevezett kényes témákat, nem elégednek meg általános igazságokkal, s ugyanakkor komoly hivatástudattal vállalják is az önálló ítéletalkotást. Látásukat kétségtelen frisseség, az újszerű konfliktusok felismerése jellemzi, a mát elsősorban a holnap igé-{1057.}nyeihez mérik, figyelmük arra irányul, hogy a már elért eredmények talaján mennyire tud vagy nem tud élni a ma embere a lehetőségekkel. Szeretik hőseiket nagy próbatételek, választások elé állítani s a társadalom felelőssége mellett egyre inkább az egyéni felelősséget is hangsúlyozzák. Mindezt annak alapján, hogy hisznek a szocialista erkölcs felsőbbrendűségében, az emberek megváltoztathatóságában (Szakonyi Károly, Gerelyes Endre, Galambos Lajos, Gaál István és mások novellái). Minden különösebb orientálás nélkül elfogulatlanul teszik túl magukat a munkásosztály ábrázolására nehezedő sematikus hagyományokon, a munkásokat mint a ma problémáit elsősorban átélő embereket állítják elénk, illetve a kor problémáit életükön keresztül ábrázolják, nemegyszer a munka művészi ábrázolásának új formáit teremtve meg (különösen Várkonyi Mihály, Fejes Endre, Baráth Lajos, Bertha Bulcsú, Fülöp János, Tabák András, Kertész Ákos, Gerő János és mások novellái). Az átalakult falu világát is időszerűen, erőteljes konfliktusokon keresztül, új problémák tükrében tárják fel, olykor határozott bírálattal, őszinte szókimondással (Csák Gyula, Végh Antal és mások elbeszélései).

Ez az elbeszélésirodalom egészében jelentős, de természetesen korántsem ment szemléleti és művészi fogyatékosságoktól. Gyakori jellemzője bizonyos extrémitásra, szélsőséges helyzetek teremtésére való hajlam, a konfliktusok fizikai összeütközésként való megjelenítése, stiláris modorosság (Gerelyes, Galambos), az általánosságba hajló morális elvonatkoztatás (Szakonyi), formális szimbolizmus (Bertha Bulcsú, Hámori Ottó). A munkásábrázolást kíséri még zártság, leszűkítettség (Tabák), a pártos állásfoglalás értékéből nemegyszer egysíkúság, a negatív alakok sikerületlensége von le (Gerencsér, Kertész Ákos és mások).

Az átalakulás gyorsasága, illetve az írói szemléletnek a mozgás teljes átfogására való elégtelensége – mindenképpen a valóság megismerésének igénye – fellendítette a riportot és a szociográfiát is. Ebben az időben lett közkinccsé a két világháború közti városi, munkásszociográfia értékes hagyománya (Vasszínű égbolt alatt). De főként: csaknem húsz éves távlat tette lehetségessé és bizonyos mértékig jellemzővé, hogy a riport nem csupán az ország helyzetének, hanem történelmi átalakulásának, fejlődésének az eddigieknél közvetlenebb kifejezőjévé is vált. Ez időben lett számos jelentős riportnak, illetve szociográfiának módszere a múlttal való szembesítés, aminek hitelét fokozta, hogy legtöbbször a szerző a saját maga által már annak idején szociografikusan ábrázolt vidék életét dolgozta újra fel. Ez a szembesítés egyben szociográfiai irodalmunk folytonosságát is meghozta és sok esetben nemcsak az ország életének, de a műfaj funkciójának s a szerzői szemléletnek mélyreható átalakulásáról is vallott (Illyés Gyula: Rácegresi füzet, Féja Géza: Sarjadás, 1963; Kodolányi János: Baranyai utazás, 1963, Darvas József: A legnagyobb magyar falu, 1965.). De ugyanez a szembesítő módszer tette történelmi távlatúvá Fülöp János Visszatérni jó című riportkötetét (1962), amely Móricz Zsigmond országjárását követve mérte fel a változást.

A riport, a szociográfia ha hozott is érdekes eredményeket a város, a munkásság életének, kultúrájának feltárásában (Gergely Mihály: Ez a mi korunk, 1963; Földeák János: Pesterzsébet stb.) elsősorban a falu felé fordult most is, ahol a változás a leggyökeresebb, leggyorsabb, a műfaj megközelítési lehetőségeit leginkább igényli. Főleg a fiatalabb generáció valóságigénye vonzódik {1058.} a gyökeres változáson átesett parasztság felé, s kétségtelen, hogy a regénynél, elbeszélésnél sok szempontból teljesebben a riport volt képes megragadni a nagy átváltás történelmi pillanatát és a kialakuló új élet konfliktusait. (Tóth Béla: Ruzsajárás, Csoóri Sándor: Tudósítás a toronyból, 1963; Váci Mihály: Történelmi lecke stb.). A riport előtérbe kerülésével, megszaporodásával sokat veszített műfaji zártságából: irodalmi válfaja élesebben elkülönült az újságriporttól. Igen erős hajlandóságot mutat arra, hogy novellisztikus formát öltsön: novellisztikus helyzeteket rögzít vagy novellába kívánkozó jellemeket, portrékat rajzol. Ugyanakkor megnőtt a riport reflexív-gondolati anyaga, ami összefügg azzal, hogy nem egy esetben a valósággal való közvetlen szembenézés a bizonytalan írói szemlélet önként vállalt próbatétele is, fellebbezés a valósághoz. Ilyenkor a szubjektív beállítottság a valóság torzításához is vezethet (Csoóri: Falu szélfuvásban, Csák: Mélytengeri áramlás), de a műfajt olyan lírai-drámai elemekkel is feltöltheti, amelyek a riport új lehetőségeit bontják ki, a műfaj új útjait nyitják meg (Csoóri: Tudósítás a toronyból).

A dogmatikus bizalmatlanság megszűntével mind több ember – mind több író – jellemző élménye lett a külföldi utazás, s ez, ahogyan a lírában, a riportban is jellemző tematikus nyomot hagyott. Ezek a változatos stílusú, modorú, a személyes, intim vagy a szociografikus pontosságra törekvő úti riportok nemcsak élményeket, ismereteket közvetítenek. Azon túlmenően elmélyítik a nemzeti önismeretet, tudatosítják helyünket a világban, erősítik az internacionalizmus érzését, a szocialista és kapitalista országoknak a békés egymás mellett élés szempontjából is fontos objektív megismeréséhez segítenek (Timár Máté: A jövendő tavaszán, 1962; Barabás Tibor: Genovai randevú, 1961; Tolnai Gábor: A tenger és a szél, 1964; Boldizsár Iván: Zsiráffal Angliában, 1965; Szabó Magda útirajzai, Galgóczi Erzsébet, Csoóri Sándor kubai riportjai stb.).