A líra

A líra 1957 utáni fejlődése talán legdifferenciáltabban, legösszetettebben tükrözi irodalmi életünk kiszélesedését, ezzel együtt bonyolultságát és ellentmondásosságát is. Irodalmunk általános fejlődésének jelei itt is megtalálhatók, de a szocialista irodalom folytonosságának, a hagyományhoz való viszonynak, a nemzedékek kapcsolatának, szerepének kérdései leginkább ezen a területen jelentkeznek.

A kiszélesedésre jellemző, hogy a növekvő termékenységgel alkotó Illyés Gyula mellett az idősebb generációknak egy sor olyan alakja vált az élő líra részesévé, akiknek személye és műve a legkülönbözőbb politikai, irodalompolitikai okok miatt eddig háttérbe szorult. Kötete jelent meg, versei folyóiratokban láttak napvilágot Kassák Lajosnak, Szabó Lőrincnek (A huszonhatodik év, 1957); gyűjteményes kötet révén nyert az olvasóközönség teljes képet Vas István (Összegyűjtött versek), Fodor József (Szertelen ünnep, 1963), Jankovich Ferenc (Összegyűjtött versek, 1963), Mátyás Ferenc (Alföldi írisz, 1963), Kis Ferenc (Ami megőriz) – s a három évtizedes emigráció után hazatért Hidas Antal lírai életművéről (Jázmin utca, 1962).

{1059.} Az idősebb költőgenerációknak ez a kiszélesedése elsősorban erősödést jelent, művük egészében a szocializmus kibontakozásának formáló hatását bizonyítja. Illyés Új verseiben (1961) nincs nyoma a történelmi megrázkódtatásnak; az a közvetlen társadalmi közéleti érdekeltség, kritikus aggodalom, amely az ellenforradalmat megelőző időkben líráját jellemezte, most jóval kisebb érvénnyel és sok anakronizmussal, drámáiba szorult vissza. Az Új versek s az azóta napvilágot látott egyes költemények arról tanúskodnak, hogy a lírikus Illyés követte a kibontakozást. Az öregséggel, végül is: a halállal szembenéző költő válaszainak erejét a dolgozó ember hitéből meríti. A fiatalkor nosztalgiáival idézett emlékei, az éltető, fenntartó kétkezi munka tisztelete nem csupán a néphez való tartozás, az elkötelezettség emlékeztetői, hanem az értelem és gondolat legemberibb fegyverei a személyes elmúlással vívott harcban. A szerelem, a munka, az emberi társadalom iránti mély bizalom vallomásai adnak a halált legyőző bizakodás verseinek nem pusztán intellektuális, hanem társadalmi tartalommal bíró filozófiai hitelt. Igaz, Illyés ezt a bizalmat az Új versekben is személyes emlékeinek, élményeinek népéhez köti, s mikor nagy általánosító erővel az emberre nehezedő mindenfajta szorongással szegezi szembe (Orsók ürügyén), akkor sem kapcsolja a szocializmus rendszeréhez. Tartózkodása ellenére: lírájának táguló humanizmusa nem egy elemével a bizakodás igazi forrására, a nép építő erejét kibontakoztató szocializmusra vall.

Szabó Lőrinc szonettciklusának (A huszonhatodik év) csak formája a gyász és az emlékezés. Lényege az illúziótlan, kíméletlenül pontos szembenézés a halállal, racionalizmusa mellett is szenvedélyes küzdelem az elmúlással, megrendítő személyes vallomás az élet mellett.

Kassák humanizmusa is a békevágy, az emberi fejlődés, az életigenlő szerelem motívumaival – ha elvontan is de – a szocialista társadalommal való harmóniáról tesz tanúságot. Megjelentek Vas István összegyűjtött versei, amelyek híven mutatják, hogy ez a racionalista humanizmus, amely élet és elmúlás nagy kérdéseivel, a történelem vagy ízlés deformálódott, torzult ítéleteivel szemben a valósághűség, a rend és értelem emberségét, a felelősségteljes élet puritán pátoszát tudta szembeszegezni – kapcsolatot talál és kibontakozik a szocialista humanizmus atmoszférájában. Fodor József kötete is arról tanúskodik, hogy az anarchisztikus indulat, morális lázadás, majd a fasizmus ellen tiltakozó kétségbeesés útjáról hogyan vezette a költőt a felszabadulás, a derű, a bizakodás "boldog zendüléséhez", s arról is, hogy az elszigeteltség és hallgatás esztendői mennyire nem sorvasztották el a költőben a társadalmi felelősségérzést. Az ellenforrradalom előtti és alatti idők zaklatott lírája elsősorban nem a vád, hanem a felelősség, aggodalom hangján szólt, s a konszolidáció idején a Szovjetunió-beli élmények alapján tesz hitet a népi hatalom mellett. Több mint tíz éves szünet után egymást követve jelennek meg a béresek, cselédek, városi szegények öntudatos költőjének, Mátyás Ferencnek kötetei. Az ellenforradalomra válaszként a Tanácsköztársaság birtokfoglaló zselléreit idézi elbeszélő költeménye (Kegyetlen idill) s az Alföldet vagy a budai várat járva majd mindig a régi és új derűt, felemelkedést hirdető összehasonlításban éli át a mát. A három évtizedes emigrációból hazatért Hidas Antal közvetlenül történelmi érdekű, a mozgalommal közvetlen kapcsolatot tartó költészete, a proletárköltő Kis Ferenc-{1060.}nek a Horthy-korszakban helytállást, az 50-es években osztályélményeket elégikusan idéző tiszta szavú versei a magyar szocialista líra hagyománybázisát erősítik. Ugyanakkor azonban ez a fejlődés korántsem jelenti a szocializmussal való azonosulást, egyes esetekben még csak a fejlődés valamely egyenesvonalúságát sem. Illyésnél, Kassáknál, Vas Istvánnál különböző fokon és mértékben, de egyaránt hiányzik a szocializmusnak mint társadalmi rendszernek – természetesen költőileg kifejezett – teljes vállalása. A nép, a munka, a ráció, a béke, az emberbe vetett hit vallomásai csupán mint egy különbözőképp színezett, de egyaránt elvont humanizmus s nem azokat a gyakorlatban is kibontakoztató szocializmus alapján jelennek meg költészetükben. Illyés újabb drámáiban és egyes verseiben, Kassák egész útjának maradéktalan igazolásával, Vas István a racionalista-humanista jogán többször hangoztatott fenntartásaival a mozgalomról és szocializmusról kifejezetten csupán kritikailag szólt. Jankovich Ferenc újabb köteteiben (Napravárók, 1960, Tavaszidéző, 1962) pedig a ma szocialista világával szemben romantikus nosztalgiáknak s az önkéntes elszigetelődés bosszús érzéseinek ad nemegyszer kifejezést. Ugyanakkor a tényleges hatás és kisugárzó erő szempontjából a művészi, esztétikai továbblépés kérdései is felvetődnek. Illyés költészete – a növekvő gondolatiság szolgálatában – átalakulást is mutat: az érzékletességet, képi konkrétságot, realizmusának jellemzőit megtartva, annak racionálisabb, analitikusabb – ha tetszik, modernebb változatát építi ki. Kassák újabb versei is változást mutatnak: lírájában az absztrakt, programatikus törekvések háttérbe szorulnak, változatosan formált szabadverseit az eddigieknél nagyobb emberközelség, érzelmi bensőség hatja át. Fodor József tagolatlan indulati áradású lírai életművétől a közönséget már nemcsak irodalompolitikai tévedés, hanem az olykor modorosságig tömörítő stílus nehéz megközelíthetősége is távoltartotta. Míg Mátyás Ferenc darabosan törekszik idillre hajló hangulatos egyszerűségét gondolati igényhez igazítani, Jankovich Ferenc újabb versei egy bizonytalanul értelmezett modernség birtokbavételének nemegyszer meddő küzdelmét mutatják, s Hidas Antal stíldemokratizmusát is az azt nem szükségképpen kísérő leegyszerűsítés korlátozza.

Kisebb eredményekkel s még több feloldatlan vagy nehezen oldható világnézeti problémával járt annak a polgári ars poeticát őrző lírának a megszólalása, amelyet korábban helytelenül kritika helyett adminisztratív eszközökkel szorítottak háttérbe. A hatékony kritikát feltételező, minden nem ellenséges, jószándékú alkotásnak utat nyitó irodalompolitika révén váltak értékeikkel, de az izoláltságot fenntartó ars poeticájukkal az élő irodalom szerves részévé Kálnoky László kulturált technikájú, de groteszken elégikus, az elszigetelt ember rossz közérzetét panaszló versei (Lázas csillagon). A szélesebb olvasóközönség most ismerte meg Pilinszky János 1946–48 közt írt megrendítő vízióit, amelyeket a fasizmus iszonyatával való találkozás hívott életre. Kötetének egésze azonban arra is rávilágít, hogy ezeknek az élményeknek feloldatlansága az emberben való hit mélyebb, általánosabb megrendülését is konzerválta s akadályozza az eszmei-művészi kapcsolat kialakulását a költő és a jelen közt (Harmadnapon, 1959). Rába György Nyílt tengere (1961) is az elégikus magányérzés hangulatilag egynemű vallomása, s ugyanúgy a zárkózott, befelé forduló költői én kulturált formával, {1061.} művészi fegyelemmel kifejezett fájdalmas töprengése, mint mutatis mutandis Nemes Nagy Ágnes drámaibb (Száraz villám, 1957), vagy Szabó Magda közvetlenebb, hétköznapibb hangütésű lírája (Neszek, 1958). Nem véletlen, hogy a korábban többé-kevésbé az Új Hold köré csoportosult költők közül a pesszimizmus vonzásával, a testi-lelki elesettséggel annak a Rákos Sándornak lírája harcol valódi költői hittel, tágabb lírai érdekkel, aki a társadalmi átalakulás lendületében a fordulat éve után is megkapaszkodott (Fák viharban, 1962).

Mind e problémák, ellentmondások ellenére a magyar líra eszmei-esztétikai színskálájának bővülése a továbbfejlődésnek is záloga. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a líra 1957 utáni fejlődésének erejét és irányát elsősorban azoknak a költőknek a műve szabja meg – lettek légyen azok idősebbek vagy fiatalok –, akik akár súlyos küzdelmeket, újrakezdéseket vállalva, de felelősségteljes kapcsolatban maradnak élettel és történelemmel.

A műfajnak megkülönböztetett jelentőséget ad, hogy az ellenforradalom után elsőnek és a leghatékonyabban válaszolt a kor kérdéseire, legtisztábban és legelőször reprezentálta a szocialista irodalom eszmei folytonosságát. A lírának ez a megkülönböztetett szerepe elsősorban a fiatal költők 1958-ban megjelent Tűztánc című antológiájához fűződik. Költészetünk felszabadulás utáni történetében nem volt még olyan gyűjteményes kötet, amely eszmeileg ennyire szilárd, egységes és ugyanakkor esztétikai felfogásban is ennyire kezdeményező lett volna. Az ellenforradalommal szembenálló, a népi hatalom, a szocializmus vállalását az emberiség alapvető kérdéseivel összekötő eszmeiség nem pusztán alkalomszerűen összekerült fiatal költők vallomása és állásfoglalása volt. Hangjukon keresztül az az általános, országos méretű igazság fejeződött ki, hogy a csalódások, a megpróbáltatások után hitben, felelősségben igen sokan megerősödve kerültek ki, készen az újabb feladatok elszánt vállalására. A kötet nemcsak következetes közéleti elkötelezettségével töltött be jelentős politikai-társadalmi szerepet, de egyben pregnáns kifejezője, sőt hazai úttörője volt szocialista szemlélet és korszerű látás, kifejezésmód egységének, gyakorlati tagadása a kettő korábbi szembehelyezésének. Újszerű kortudat, természettudományos eredményekkel kiegészült világkép, intellektualizmus éppúgy jelzik ezt az egész magyar líra továbbfejlődése szempontjából lényeges irányt, mint a József Attila-i hatás előtérbe kerülése vagy a különböző izmusok, főleg az expresszionizmus, általában a szabadabb verskompozíció vívmányainak felhasználása. Igaz, a kötet egészén is nyomot hagyott a pártos kiállás pillanatnyi és viszonylagos irodalmi elszigeteltsége, ami a költői magatartás kompenzálóan erőszakos, retorikus érvényesítésében, az expresszionizmus anarchikus elemeinek átformálatlanságában nyilatkozott meg.

A Tűztánc fiataljainak kétségtelenül legszembeötlőbb felléptét más színezettel, de harmonikusan egészítették ki azoknak az idősebb kommunista költőknek művei, akiket korántsem hagyott értintetlenül, de nem is ingatott meg az ellenforradalom. Földeák János kötete (Külvárosi kiáltás) nemcsak az ellenforradalom alatt elszigetelődő kommunista hiteles tanúvallomása, de a kommunista önvizsgálat felelősségteljes hangjait is az eddiginél nagyobb személyességgel, több líraisággal szólaltatja meg. Keszthelyi Zoltán panaszos és keserűen vádló zsoltáros hangja is az ellenforradalomra való kommunista reagálás egy változata.

{1062.} A líra azonban negatív módon is kifejezte az ideológiai zavart, bénultságot, ami az ellenforradalmat követte. Ha különböző indokokból is, de számosan hallgattak, ami legtöbb esetben nem a népi hatalomtól vagy a konszolidációtól való merev elzárkózást, hanem lírailag egyelőre megfogalmazhatatlan vívódást, küszködést, súlyos belső bizonytalanságot takart. Az ellenforradalom és annak ideológiai utóhatása is a lírában éreztette legmélyebben és legközvetlenebbül a hatását.

A vers jobban személyhez kötött, mint az objektív műfajok, inkább bír a közvetlen társadalmi-politikai cselekvés jellegével. Az önvizsgálat, a revizionizmussal, az ellenforradalom alatt elkövetett tévedésekkel való szembenézés, a költői magatartás átértelmezése éppen ezért itt járt a legtöbb kínlódással, vívódással, a leghosszabb hallgatással s számosaknál a legmeglepőbb, leggyökeresebbnek tetsző esztétikai irányváltással. Revizionizmus, ellenforradalom, dogmatizmus, személyi kultusz, valamint forradalom és konszolidáció történelmi problematikáját, dilemmáit azok élték át a legintenzívebben, akikben mélyebben élt a szocializmussal való maradéktalan azonosulás szubjektív meggyőződése, s akiknek költői pályája korábbra, legalábbis az 50-es évek elejéig nyúlt vissza. Ezeknek a költőknek ilyenformán az eszmei egyensúly megteremtése költői pályájuk folytonosságának vált elodázhatatlan kritériumává. Voltak, akik ezt a szembenézést korábbi munkájuk, ars poeticájuk hallgatólagos megtagadásával, a folytatás igényének egyszerű feladásával – legalábbis mindmáig – megkerülték (pl. Devecseri Gábor). Somlyó György ezt a szembenézést esztétikai meditációk formájában ugyancsak áthidalta. De gyűjteményes kötete a folytonosság vállalásáról is tanúskodik; a kulturális élmények gondolatilag mind igényesebben általánosított költői világa pedig egy, ugyan átértelmezett, humanista elkötelezettség jelenlétéről vall (Tó fölött, ég alatt, 1962). Kónya Lajos új köteteiben (Emlék és intelem, 1960; Hazai táj, 1961), ha ott is a törekvés (Kiáltás az életért), de nem küzdi végig a szembenézés harcát. A gyermeki emlékvilág idézése, a lírai riport-ciklus, ha levetkezték is az ötvenes évek hasonló motívumainak külsődleges terheit, s érezhető rajtuk a nagyobb műgond – elégikus-melankolikus hangulatiságukkal nem tudnak aktív erejűvé válni szocialista költészetünknek. Zelk Zoltán jelentős művészi erővel, megindítóan vall egy magára maradt ember gyötrő fájdalmáról, reménytelenségéről, az emlékekre, az emberszeretetre, az altruizmusra apelláló elégikus szomorúságról, de lírája nem tisztázza igazi történelmi felelősséggel és lelkiismerettel s épp ezért nem is tudja korszerűen megújítani közéleti költészetének ars poeticáját. (Tűzből mentett hegedű, 1963). A vívódó magatartás éppen tudatossága révén Benjámin László lírájában emelkedett általános, a nemzetin is túlmutató érvényre. 1955 és 1961 közt írt versének gyűjteménye (Ötödik évszak, 1962) a lenini normák helyreállítását célzó mélyreható átalakulás etikai és ideológiai megrázkódtatásainak hű tükre. Kétségbeesése, keserűsége, elszigeteltségérzése mélyen közéleti érdekű és eredetű. Ugyanakkor ezeknek az érzéseknek nem kiszolgáltatva, hanem azokkal viaskodva keresi a forradalmár költői pálya, ezzel együtt a szocializmus folytonosságát. Nem megkerülve, hanem gyötrően átélve mindazokat a morális ellentmondásokat, személyes és közéleti dilemmákat, amelyek a magyar társadalom fejlődésében a legélesebben vetődtek fel, de amelyek általában is tipikus kísérői voltak a munkásmozgalom {1063.} belső megújhodásának. Benjámin felelősségteljes, szenvedélytől fűtött gondolati lírájának ennyiben katartikus hatása van és közvetve segíti a szocialista humanizmus teljes kibontakozását. Kétségtelen azonban, hogy lírájának tragikus színezete, a kibontakozás küzdelmessége és elnyújtottsága olyan szubjektív kötöttségek jelenlétéről is vall, amelyek már nem szükségképpen a korral, hanem a személyi kultusz kritikájának elvi tisztázatlanságával függnek össze.

A személyi kultusz, a revizionizmus megtévesztő, kiábrándító hatása, az ellenforradalom megrázkódtatása egyeseknél tartós, nehezen oldódó válsághoz vezetett. Jellegzetesen kíséri ezt a saját korábbi ízlés, stílus elvetése vagy átformálása. Egy olyan új költői attitűd kibontakoztatása, amely a társadalmi konkrétság kerülését vagy teljesen elvont értelmezését valamely nehezen körvonalazható egyetemesség programjába öltözteti s ezzel együtt lazítja fel a vers racionális kötőanyagát, oldja a képanyag konkrétságát. Juhász Ferenc új költői művészi orientációja már 1956 előtt kialakult s elsősorban a Tenyészet országában fejeződött ki. Amíg azonban 1956 előtt költészete eszmeileg még kivehetően kötődött társadalmi problematikához, esztétikailag is a valósághoz, s pesszimizmusa is magyarázható volt, a történelmi körülményekkel, addig a viszonylag hosszú hallgatás után megszólaló költő eszmei és esztétikai vonatkozásban egyaránt művének problematikus jellemzőit bontakoztatta tovább. Az emberen kívüli állati, növényi, vegetatív és sztelláris lét látomásos világa, képzuhataga pesszimizmust, félelmet, a halál, elmúlás, magány, az emberi elveszettség érzését szuggerálják (Füst ország, Egy eposz első sorai). Ez az életérzés költő-siratóiban (Tóth Árpád sírjánál, Ady Endre utolsó fényképe, József Attila sírja), a nagyra szánt alkotói élet értelmetlenségének, pusztulásra kárhozottságának, merő kínjának vallomásává lesz. Stílus, látás és téma harmóniája az Éjszaka képei című művében, az atompusztulás víziójában valósul meg, nem véletlenül ott, ahol a szorongáson a humánus bizakodás felülkerekedik, felmutatva egyben azt a tényleges eszmei-művészi lehetőséget, amely ebben a nagyigényű, nagy tehetségű, de egyelőre megváltatlan költészetben benne rejlik. Juhászéval nem egy tekintetben rokon ars poeticát s korábbi verseihez képest nagyobb stílusváltozást mutatnak a ritkább szavú Nagy László költeményei. József Attilát ő is pesszimizmusa jegyében idézi (József Attila), a személyes lét mulandóságának félelmét, a szerelem hatalmának dicséretét sejtetik különös, népi kép- és nyelvanyagot hordozó, szürrealista elemekkel építkező allegorikus költeményei. (Búcsúzik a lovacska, A forró szél imádata). Leggyökeresebben talán Csoóri Sándor lírája formálódott át. Míg indulásakor szenvedélyes közéletiségével, lírája nyelvi-gondolati áttetszőségével tűnt ki, most nem csupán a sematizmus tartalmi elemeit, a művészi szimplifikálás terheit vetkőzte le, hanem megváltoztatta költészetének egész arculatát. A tartalmi-formai határozottságot újabb köteteiben (Ördögpille, 1957; Menekülés a magányból, 1962) egy gondolatilag alig fegyelmezett, minden benyomásra kitárulkozó, mindent felölelő, pusztán képi-hangulati elemekre építő formátlan impresszionizmus váltotta fel. A szocializmusban való felszabadult otthonosság, derű, amely Kalász Márton első kötetére jellemző volt, ugyancsak elmaradt. S helyébe nem csupán gondolati igény, szigorú nyelvi fegyelem lépett, hanem egy társadalmilag motiválatlan spleen, s a vers-építkezésnek egy kétséges új ideálja, amely a tömörítést olykor {1064.} az arisztokratikus nehézkességig viszi (Ünnep előtt, 1960). Bár kevésbé nyilvánvaló esztétikai változásokkal, de összhangbomlás, a realitással való kapcsolat, a valóságközelség elvesztése, illetőleg bizonytalan hangulatiság jellemzi Fodor András líráját is (Józan reggel, 1958; Tengerek és dombok, 1961). Ennél a nemzedéknél azonban a válság nem mutatkozik olyan mélynek, mint Juhásznál vagy Nagy Lászlónál. Csoóri lírájában kiérezhetők a válságos állapot közéleti motívumai, a magányérzéssel való elégedetlenség; Fodor András lírája is megtartja elégikus kapcsolatát múlttal, szülőfölddel s erős indulati és világnézeti tartását a fasizmussal szemben (Vízrenéző), és Kalász Márton lírája is jelentős eszmei-művészi fejlődést jelent (Rapszódiáink évada, 1963).

Az új szocialista líra kialakulásának egyik kérdése az aktív közéletiség fenntartása, a Tűztáncban megkezdett út folytatása. A közösségi elkötelezettségű szocialista líra is szembe találta magát azzal a mélyreható átalakulással, a fejlődés hozta újjal, amivel a többi műfajoknak is számolniuk kellett, s amelynek megoldása éppenséggel a művészi fejlődés legfőbb próbaköve. Az osztályharc nyíltságát, az állásfoglalások egyértelműségét, a konszolidáció lezáródásával egy jóval kedvezőbb, de egyben sokkal bonyolultabb helyzet váltotta fel, amelyben a forradalmi álláspont és hitvallás sokkal analitikusabb szemléletet differenciáltabb látást tett szükségessé. Ez a probléma: a forradalmi közéletiség megtartása, értelmezése az új körülmények között elsősorban a lírában s főleg a fiatalok költészetében jelentkezett. A forradalmi pártosság, a költészettel való politikai cselekvés ars poeticája a Tűztánc-osok egy részénél nem módosult abban az ütemben, ahogyan azt a történelem diktálta. Míg Györe Imre líráját a puritán forradalmiság, az ellenforradalomra való szenvedélyes reagálás a történelem sodrába emelte és kibontakoztatta (Zuhogj csak, ár, 1958), addig a változott körülmények közt szinte változatlanul fenntartott osztályharc-értelmezés miatt később a hazai közélet új problémavilágát már nem tudta a korábbi erővel és hatással támogatni (Korbácsos évek, 1959; Utazás, 1962).

Napjainkban a közéletiség egyetemesebb értelmezése, az élményanyag és személyesség konkrétsága Györénél, főleg Mezei Andrásnál (Mulandóság sebei, 1963) és másoknál is szemmel láthatóan oldja ezt az állapotot. Mégis: a kielégítetlen forradalmi érzület, cselekvésvágy tárgykeresése a fiatalok költészetének egyik jellemző központi élménye. Többeknél a szocializmus féltése, a régi kispolgári morál kritikája, a megszokottságtól, formalizmustól való idegenkedés, egy új szocialista erkölcs és életforma kialakításának igénye keres kifejezést. Jellemző azonban, hogy ezt a törekvést – és nemcsak törekvést, de sikeres közéleti lírát – gyakran valami anarchisztikus beilleszkedni nem tudás és nem akarás kíséri, olyanfajta hiedelem, hogy az elkispolgáriasodás kritikája valami társadalmon kívüliséget is megkövetel. Ladányi Mihály lírájának (Az út kezdete, 1959, Öklök és tenyerek, 1961; Mint a madarak, 1963) éppen az kölcsönzi érdekességét, hogy benne a szocializmus melletti elkötelezettség, a nagy társadalmi kérdések izgalma elválaszthatatlanul kötődik össze a teljes önkifejezés szándékával, a paraszti és munkáskörnyezetben szerzett személyes élményanyaggal – de ugyanakkor jellemzően: a presszók talponállók, a hontalan kóborlás életformájának utóbb anarchikus társadalomkritikájává fajult attitűdjével is (Utánad kószálok, 1965). Csanády János is ösztönös anarchisztikus, plebejus szertelenséggel jelentkezett (Fölzúdult a táj, 1958), {1065.} amelyet újabban felelősebb költői magatartás s nagyobb formafegyelem váltott fel (Hegyélen, 1962). De az a hang, amely úgy véli, hogy a nyugodt építés világa feleslegessé teszi a régi pátoszt és hitet, nála is megszólalt (Obsitos panasza). S ugyancsak a mai feladatok forradalmi osztályharcos tartalmainak korlátozott felismerése terheli anarchikus vonásokkal egyes tehetséges fiatal költők líráját (Kiss Dénes, Soós Zoltán).

A szocialista líra iránti elismerést, a legnagyobb közönséghatást, érdeklődést nem véletlenül azok vívták ki, akik a társadalmi-politikai kibontakozással eszmeileg lépést tartottak. Nem csupán az ellenforradalommal szembeni fellépés első pillanatában, a konszolidációért folyó harc során, hanem mindvégig és mindmáig az élet, a fejlődés fősodrában álltak. A Tűztánc-osok közül Váci Mihály és Garai Gábor költészete nőtt ilyen, a szocializmus mellett szenvedélyesen elkötelezett, érzelmileg, gondolatilag gazdag, szocialista humanista lírává. Váci Mihály költészetét nagyfokú személyesség, nyílt közvetlenség, határtalan élet- és emberszeretet jellemzi, amelyben megejtő őszinteséggel tárul fel izgatott, mindent átélő egyénisége, s amelyben nem csupán áldozatos közéleti szenvedélye, annak minden öröme és kínja, de testi szenvedéssel, szerelemmel küszködő harcai, a szülőföld, az emlékek, a nyírségi táj hangulatvilága is közüggyé, emberformáló élménnyé válik (Bodza, 1959; Mindenütt otthon, 1961). Garai Gábort is az új, közösségi ember kiformálásának gondja izgatja; a művészet, a poézis helye, szerepe, a megvalósulás módja a szocialista társadalomban egyik fő témája. Verseinek elkötelezett erkölcsi-gondolati sugallatai az általánosítás magas fokán jelennek meg, de sohasem elvontan: a valósággal való szilárd szemléleti-érzelmi kapcsolatot a gondosan, szellemesen formált konkrét képiség hitelesíti (Ének gyógyulásért, 1958; Emberi szertartás, 1960; Mediterrán ősz, 1962; Artisták, 1964). Simon István lírája kevésbé dinamikus; a mát, annak problémáit közvetettebben, az otthonhoz, múlthoz viszonyítás formájában éli elsősorban át, az új élet konfliktusai lírájában a korhoz képest meglepő kiegyensúlyozottsággal jelennek meg (Februári szivárvány, 1959; Almafák, 1962). Ha e színvonalas, szocialista líra mellett megemlítjük a dunántúli Pákolitz István (Fény és árnyék, 1962) egyszerű, tiszta, de kissé zárt világú líráját, Hárs György elszánt őszinteségű, indulatos, expresszionista hevületű költészetét (A láz keresztjén, 1958; Gyulékony éj, 1961), a fiatal Baranyi Ferencnek elfogulatlan, ugyanakkor felelősségteljes, tudatos közéleti költészetét (Villámok balladája, 1962; Hazatérés, 1964) – s még számos fiatalét, világossá válik, hogy hatékonysága, ereje s tegyük hozzá: széles közönsége a szocializmussal azonosuló, abban bízó költői magatartásnak van. S épp itt válik az is világossá, hogy a tehetség mellett az egyedül döntő világnézeti azonosság oldja fel a különböző hagyományokhoz való kapcsolódás s a lírai stílus továbbfejlődésének sokat vitatott kérdéseit.