A dráma

A konszolidáció gyors kibontakozása, társadalmi-politikai életünk kedvező alakulása a többi műfajhoz képest elmaradott drámairodalmunkban vezetett viszonylag legnagyobb fellendüléshez.

{1066.} Fejlődésünk mozgásirányára, az élet-hozta új meg új jellegű problémák (ellenforradalom, szocialista erkölcs, a falun végbement átalakulás, a nemzeti egység stb.) megragadására drámairodalmunk a prózáéhoz, líráéhoz hasonló ütemben és érzékenységgel reagált. A felszabadulás óta szinte először következett be, hogy a többi műfajjal egyenrangú hatással követi társadalmi életünk menetét, vesz részt alakításában.

Ugyanakkor a magyar színpad, drámairodalom és közönség dramaturgiai látóhatára is kiszélesedett. A revizionizmus és ellenforradalom utóhatásaként volt ennek (s némely nyomokban van ma is) rossz oldala. Az ideológiai bizonytalanság az ellenforradalom után nem annyira eredeti művekben, mint inkább a színházak műsorpolitikájában jelentkezett. A magyar drámairodalom hagyományából a polgári siker-darabok kerültek egy időre előtérbe; s az élő nyugati drámairodalomból is formalista, dekadens darabok kaptak (s kapnak olykor ma is) színpadot. A műsorpolitika azonban nagymértékben támaszkodott a szocialista-realista drámairodalom egyes kiváló alkotásainak sikeres előadásaira (Visnyevszkij: Optimista tragédia, Irkutszki történet; Gorbatov: Egy éjszaka stb.) s főképp Bert Brecht művének intenzívebb megismertetésére (Koldusopera, Kaukázusi krétakör s azóta számos Brecht-darab). Sikeresen hoztak színre színházaink lengyel, csehszlovák darabokat is. Íróink és közönségünk ugyanakkor rendszeresebben ismerhette meg a mai nyugati kritikai és harmadikutas polgári drámát (Miller, Dürrenmatt, Williams, Sartre, Frisch stb.) Mindez nem pusztán a magyar drámakultúra eszmei horizontjának szélesedését, színesedését, hanem a korszerű dramaturgiai megoldások megismerését is eredményezte. Főként a naturalista konvencióktól mentes szovjet és népidemokratikus drámák és mindenekelőtt a brechti "epikus színház" formanyelve hatott meggyőzően. A gyakorlatban bizonyította, hogy a szocialista eszmeiség nincs dramaturgiai előítéletekhez kötve s adott esetben a hagyományos formák "felbontásával" juthat leghatásosabban érvényre. (Ennek az igazságából természetesen az sem von le, hogy születtek csupán formális szempontokat szem előtt tartó epigon darabok is).

Megjelent a magyar musical (Ránki–Vas–Hubay: Egy szerelem három éjszakája), a szórakoztató kémdráma (Berkesi András: Villa Bécs mellett, Viszontlátásra, Harangvirág).

Mindezzel párhuzamosan megélénkültek a dramaturgiai viták, napvilágot látott a széles közönséget hasznosan orientáló, első marxista igényű magyar drámatörténet; megindult a bemutatott magyar drámák szövegeinek kiadása (Magvető Kiadó sorozata) s egyes drámai életművek dramaturgiai tanulságokkal is járó megjelentetése (Németh László, Mesterházi Lajos, Hubay Miklós drámagyűjteményei stb.).

Drámairodalmunknak az élettel való lépéstartása, esztétikai-dramaturgiai felfrissülése minden eddiginél elevenebb kapcsolatot teremtett a szocialista színház s a szocialista közönség között. A műfaj sajátosan intenzív hatása – ezzel együtt eszmei orientáló és ízlésalakító szerepe – de felelőssége is – mindinkább kifejezésre jut.

Drámairodalmunk számára is az első jelentős feladat és próbatétel az ellenforradalommal való szembenézés, a nemzeti érdekű társadalmi megrázkódtatás ábrázolása volt. Regényirodalmunkhoz hasonlóan tanúságot tett arról, hogy a rendkívül bonyolult, közvetlenül politikai, exponáltan ideológiai {1067.} konfliktust eszmeileg helyesen a munkásosztály világnézetének talajáról s ugyanakkor a sematizmus terheit levetve, művészileg hatásosan tudta megjeleníteni. Az első ilyen témájú, már 1957 márciusában bemutatott darab (Fejér István Irány Caracas című komédiája) még vígjátéki oldalról közelítette meg – nem is magát az ellenforradalmat – hanem annak egyik következményét, a disszidálási őrületet. A drámák további sorsa azonban már az ellenforradalom tragikus és küzdelmes – mélyen drámai – magvát ragadta meg. Dobozy Imre Szélviharának (1958) közvetlen mondanivalója, hogy az ellenforradalom átmenetileg megtéveszthette ugyan a parasztokat, de a termelőszövetkezeti mozgalmat szétzülleszteni nem tudta. Az egymással kibékíthetetlenül szemben álló frontok világos felvázolása hatásosan juttatta érvényre a szenvedélyes írói állásfoglalás agitatív erejét. Míg a Szélvihar publicisztikus-politikai megközelítése a konfliktus s ezzel a jellemek némi leegyszerűsítésével járt (a bonyolult helyzetet túlságos nyíltsággal redukálta földesúr–paraszt ellentétre) – addig Darvas József Kormos ég című drámája (1959) a társadalmi és személyes összeütközések egységében fogant, intimebb és elemzőbb. A középpontba helyezett hős – Joó Sándor író – közéleti válságát és katarzisát mint testvér, férj és apa éli át, lelkiismeret-ébresztően példázva az értelmiség egy részének az ellenforradalom alatti magatartását. A személyes családi kapcsolatok világába sűrített közéleti konfliktus azonban némiképp le is szűkül, a zártságot oldani akaró parlamenti jelenet viszont dramaturgiailag szervetlenül illeszkedik az egészbe. Mesterházi Lajos drámájának, a Pesti embereknek (1958) az ad különös jelentőséget, hogy az epikus színház eszközeit úttörőként és szerencsésen alkalmazva az ellenforradalmat az utolsó két évtized magyar történelmének összefüggéseiben közelítette meg. Jelenet-sora egy szűkebb társaság tagjainak életútját követve, azokat a történelmi próbatételeket idézi fel, amelyekkel társadalmunknak az eltelt időben meg kellett küzdenie. A különféle erkölcsi, politikai karakterek reagálásainak – bűnének, vétkének, helytállásának tanulságos összessége hitelesen sarkallt önvizsgálatra, nagyobb történelmi tudatosságra. Mesterházi másik drámája, a bányában játszódó Üzenet (1960) az ellenforradalmárok és munkába induló kommunisták, munkások különböző típusait vonultatja fel a konszolidációért folyó harc frontján. A tömegjelenetekre építő, túlnyomórészt fórumon játszódó dráma erejét azonban a túlságos extenzitás inkább oldja mintsem hordozza.

Ezekkel a közvetlen és viszonylag extenzív megközelítésekkel szemben Hubay Miklós Késdobálókja egy házasság – politikai dezilluzionálódással is összefüggő – válságának intim, de általánosításra törő dialógusaiban ad a konszolidáció irányába feloldó választ az ellenforradalom kérdéseire. Puritán eszközökkel élő, gondolatilag igényes másik drámájának (Csend az ajtó mögött) házassági konfliktusa is végső soron az 1956-ra visszanyúló illúzióvesztésben gyökerezik. Ha a halála előtt álló apa életének, helytállásának segítő példája világosan rajzolt is, a házassági válság társadalmi összetevőinek felfejtése – akár a Késdobálókban – itt is kissé homályos, elvont.

Az ellenforradaloméhoz hasonló, nyílt, közvetlen társadalmi-politikai konfliktust a paraszti világ forradalomszámba menő átalakulása nyújtott. Darvas József Hajnali tűze (1961) nyíltan, közvetlenül vitte színre a magántulajdon törvényei szerint épített élet és erkölcs s a kollektivizmuson keresztül boldo-{1068.}gulni akaró morál összeütközését. A darab fogyatékossága is abban van, hogy a kérdésfeltevésnek erről az általánosító szintjéről a harmadik felvonásban visszaesik: a kisparaszt Bónis belépési elhatározását csupán a néző emberismeretére bízva, már nem a lélek mélyén játszatja, a konfliktust a merő cselekmény szintjén oldja fel s az átalakuló hős váratlanul exponált, teljesen nem is kibontott konfliktusával háttérbe szorítja.

A szocialista társadalmi rend megszilárdulása, további kibontakozása háttérbe szorította az ellenforradalommal vagy a falusi átalakulással együttjáró elemi, közvetlen (kapitalizmus vagy szocializmus közt felvetődő) konfliktusokat. A legalapvetőbb kérdésekben való politikai egyetértés alapján az életben is a morális, életformabeli problémák kerültek előtérbe. Ennek a már sokkal szerteágazóbb tematikának a követése – mint a többi műfajokat – drámairodalmunkat is újabb próbatétel elé állította. S éppen mert ezt a feladatot vállalta – sokoldalúvá lett; konfliktusai változatosak, bonyolultabbak lettek, ami egyben összetettebb jellemek analitikusabb ábrázolását is megkövetelte.

Drámáink egy sorának érthetően került középpontjába a szerelem (vagy méginkább: a házasság) problémája, az életnek az a szférája, amelyben a legszemélyesebb tényezők mindig is kézenfekvően ütköztek meg és ütköznek ma is össze társadalmi felelősséggel és kötelességgel. Mesterházi Lajos Tizenegyedik parancsolat (1961) című drámájának konfliktus-füzérének magva, hogy az igazi boldogságot, szerelmi házasságot ma csak a szocialista társadalom belső törvényeivel összhangban – mindenekelőtt a nő egyenjogúságának elismerése, kiküzdött elismertetése révén – lehet megvalósítani. Bár az egyes konfliktusok kölcsönösségükben tanulságos jelentést sugallnak – egyenként nem mélyülnek el, az íróé pedig háttérbe szorul, majd túlságosan könnyen oldódik fel. Kevésbé sikerült másik regényének drámai változata, Az ártatlanság kora (1963). Berkesi András drámájában (A kör bezárul, 1963) az elvont séma – a hosszú ideig távol levő férj hazatérve kideríti, hogy felesége megcsalta legjobb barátjával – társadalmilag konkrétan-jelenik meg. Az ártatlanul elítélt kommunista kiszabadulása után még egy felemás politikai légkörben, a feltétlen igazmondás és őszinteség eltökéltségével családi környezetén belül derít fényt az igazságra. De a személyi kultusz és revizionizmus hazugságaiból elvont s a nagy politikára érvényes igazmondás-igényt, mereven, mechanikusan, már-már ahumánus ridegséggel érvényesíti a magánélet területén. Németh László drámájának, a Nagy családnak (1964) is egy rossz házasságot maga mögött hagyó, dolgozó asszony áll a középpontban. Ebben a szűkebb vonatkozásban az írói válasz azt hangsúlyozza, hogy a nő is joggal állíthatja életét a szerelemnél, családnál tágabb, magasabb közösségi cél szolgálatába. De –s végül is ezen a dráma hangsúlya – ezt a magasabbrendű szociális feladatot a közvetlen környezetből verbúválódó emberközösség összetartozásában jelöli meg, amelyben a "biológiai mélységekből táplálkozó nevelő indulat" s a "nagy család" tagjainak segítőkészsége, jószándéka – a legkülönbözőbb erkölcsi, politikai tendenciákat, világnézeteket és karaktereket hozza, egy elvont humanista utópia jegyében, közös nevezőre.

Szakonyi Károly Életem Zsóka című drámája (1963) – ha magán hordja is az első művek némely kezdetlegességeit – egy házasság válságában más {1069.} hasonló kísérleteknél összetettebb, hitelesebb drámai ábrázolását, erkölcsi kritikáját adja annak az emberi-morális torzulásnak, amelyet a személyi kultusz légköre tett lehetővé.

A drámák egy más sora (Sarkadi: Elveszett paradicsom, 1961; Illés Endre: Türelmetlen szeretők, 1959; Illés–Vas: Rendetlen bűnbánat, 1963; Kamondy: Vád és varázslat, 1963) a szerelem, a házasság kérdését sem hozzák ilyen közvetlen kapcsolatba a társadalmi-politikai körülményekkel – hanem inkább az életvitel, életforma elvontabb szintjén közelítik meg. Közös jellemzőjük, hogy a szerelem mindegyikükben a felelőtlen és felelősségteljes életfelfogás konfliktusának kiváltója, közege: hogy drámai magjuk a kötetlen, individuális – és a felelősségvállalással "megkötött", társadalmilag értelmes élet ellentéte vagy dilemmája. Viszonylagos elvontságuk abban mutatkozik meg, hogy a felelősség etikai eleme nem kifejezetten a szocialista erkölcs, sokkal inkább egy elvont humanista morál igénye szerint körvonalazódik. Épp ezért e drámák válaszai sem konkrétak, esetleg pusztán a kérdésfeltevésig jutnak (Vád és varázslat), a középpontjukban az előbbi drámatípusénál kevésbé aktív, jobban kiszolgáltatott, öntudatlanabbul vergődő alakok állnak; a humánus igényt megtestesítő alakjaik viszont dramaturgiailag szereptelenebbek (Rendetlen bűnbánat, Vád és varázslat), romantikusan idillikusan elvontak (Elveszett paradicsom), vagy éppenséggel hiányzanak (Türelmetlen szeretők). Általában ezekben a darabokban a szerelem nem annyira mint természeti és társadalmi motívumok elválaszthatatlan ötvözete jelenik meg, hanem mint meglehetősen irracionális, szeszélyes, "varázsos" jelenség (Elveszett paradicsom, Türelmetlen szeretők, Vád és varázslat), amely nem önmagában hord megragadható és elemezhető szociális mozzanatokat, hanem amellyel úgy kell összepárosítani a munka, a felelősség társadalmi tartalmait. A szerelem és a szocialista erkölcs kapcsolatának felderítésében jobb úton járnak azok a drámák, amelyek a mégoly irracionálisnak tetsző szenvedély világában is a társadalmilag meghatározó erők jelenlétét nyomozzák, s így igyekeznek etikai konzekvenciákat levonni. Nem véletlen, hogy a szerelemben alulmaradt harmadik – az asszony a Vád és varázslatban, Zsuzsa a Rendetlen bűnbánatban – ennek a szerelmet önmagában és mindenekfölött láttató szemléletnek – s nem a drámai szükségszerűségnek – esnek áldozatul.

Az erkölcsi kérdésekben való eligazodás ezekben a drámákban nemegyszer mint nemzedéki kérdés vetődik fel, egy kissé kérdésesen és mindig úgy, hogy a bizonytalan vagy megtévedt fiatalok számára az idősek példája ad segítséget (az Elveszett paradicsom, a Csend az ajtó mögött című drámák apa-alakjai, a Nagy család idős tanára). Erkölcsi világunk alakulása a drámaírók figyelmét közvetlenül is a fiatalságra fordította – több színdarabnak került középpontjába az úgynevezett "huligán"-kérdés, amely természetszerűleg kapcsolódott össze a nemzedékek viszonyának problémáival.

Az erkölcsi magatartás kérdései nem csupán a szerelem, a házasság vagy a fiatalok speciális problematikájában jelentek meg. Drámáink egy sora kifejezetten a közéleti erkölcs normáit állította középpontba. Mint regényeinkben, itt is a kritikai jelleg dominál: rendszerint egy-egy, a szocialista morált sértő, attól idegen, azzal ellentétes jellemet, magatartástípust állítanak pellengérre. A másokon keresztülgázoló, ugyanakkor talpnyaló machiavellista (Kállai: Kötéltánc), a továbbélő dzsentri gőg (Szabó Magda: Kígyómarás) a {1070.} gyenge jellemű, mindig a maga érdeke szerint döntő karrierista (Thurzó: Záróra, 1963), az antifasiszta kommunista mártír emlékéből tőkét kovácsoló reakciós család (Szabó Magda: Leleplezés, 1963), az elefántcsonttoronyban élő sznob karakter (Illés Endre: Homokóra, 1962) a felelőtlen, társadalomellenes önzés (Illés Endre: Az idegen, 1965) fölött mondanak ítéletet. E drámák megegyeznek abban, hogy félreérthetetlenül utasítják el az önző és képmutató erkölcsöt – az ítéletmondás irányában egyként vállalják a szocializmussal való közösséget. De az ítélet értelmezése, motiválása mögött már különböző erkölcsi, ideológiai álláspontokat képviselnek. Ezeknek a morális leleplezéseknek eszmei-esztétikai értéke végső soron a jellem és környezet viszonyának, kapcsolatának reális értelmezésétől, a karakterek működési lehetőségének és bukásának hiteles motiválásától függ. A Kötéltánc adós marad ugyan a kifejezetten aljas karakter pozícióba kerülésének mélyebb, szélesebb társadalmi indokolásával, de a már "kész" jellemet a szocializmus pozitív, aktív erőivel való drámai összeütközés során leplezi le. Ugyanilyen nyíltan, de a közéleti és magánéleti erkölcs belső egységének jegyében éri megsemmisítő bírálat a szűk látókörű önzés társadalmunkban "idegen" jellemét, életformáját Illés Endre darabjában. Szabó Magda Leleplezésében az ítélet súlyát azonban már csökkenti, hogy a család legnagyobb bűnét, az anya árulását az anyai szeretet elvakultságára, önző korlátoltságára vezeti vissza. A Záróra egy karrierista sokban találó társadalmi érvényű jellemrajza. Az író a karaktert sokoldalú megvilágítása érdekében felszabadulás utáni történelmünk minden lényeges politikai fordulóján próbára teszi. De mert a jellem reakciói lényegében mindig azonosak, a mellékalakok hasonló változatlanságával együtt a húszéves társadalmi fejlődés formáló hatását alig jelzi, akár a Kígyómarás dzsentri asszonyának lényegében töretlen gőgje. A Homokóra szűkebb, zártabb keretek közt, ugyancsak drámai jellemrajz. Az esztétikai ínyencségek világában, időn és társadalmon kívül élő sznob karakter azonban nem a szocialista magatartás-ideál, hanem csupán a praktikus dzsentri-asszonyi ész s egy jobb sorsra érdemes huligán hölgy szemszögéből lepleződik le – szellemesen ugyan és meggyőzően.

Míg a Leleplezés Simon családjának megrögzött maradisága, a Záróra, a Kígyómarás hőseinek változatlansága az erkölcsi ítéletalkotás metafizikus hajlandóságról árulkodik – Dobozy Imre Holnap folytatjuk (1963) című drámája azzal haladja meg ezt a leleplező drámatípust, hogy a társadalmi átalakulás nyomán fejlődő, változó jellemet választ központi hőséül. – A szűkkeblű bizalmatlanság, a bürokratikus ridegség és a következetes szembenézésre ösztökélő bizalom közéleti állásfoglalásait – főleg a harmadik felvonásban – hatásosan bontja ki.

Noha a jelen ábrázolásának elméletileg s az irodalomtörténet tanúsága szerint is leghálásabb lehetőségeit mindig a vígjáték nyújtja, drámairodalmunk – néhány kivételtől eltekintve – e téren mutat fel legkevesebb eredményt. Pedig hogy a műfaj mennyire alkalmas és jellemző közéleti jelenségek meggondolkodtató felvetésére, azt Németh László Utazása (1962) bizonyítja. A vígjáték a nemzeti egység kialakulásának útjában álló politikai félszegségeket nevetteti ki. A Szovjetunió-beli útjáról hazatért se nem reakciós, se nem kommunista Karádi tanár úr a szocialista társadalom erejéről tárgyilagos bizalommal alkot véleményt. Ez a természetes "közeledés" azonban mind-{1071.}azok számára, akiknek nem az ügy, s főleg nem az ember a fontos – reakciósoknak és formalista gondolkodású funkcionáriusoknak – csupán alkalom és ürügy a maguk érdekeinek, hamis szempontjainak érvényesítésére. A "jobb" és "baloldali" félremagyarázások közös kicsinyességét találóan szatirizáló vígjáték érvényéből az von le, hogy Karádi életidegen, tanáros tartózkodása, pedáns objektivizmusa nemigen kapja meg a maga vígjátéki kritikáját; a valóságos kommunistát – ha segít is Karádi bizalmát és lelki egyensúlyát helyreállítani – a tanítványi tisztelet ugyancsak megakadályozza ebben..

Tabi László Különleges világnap című vígjátéka egy "régi" értelmiségi professzor s a vele egy villában élő kommunista világnézeti, származási, életformabeli különbségeit ütközteti könnyed, hatásos vígjátéki formában. A konfliktus gyermekeik szerelme révén bonyolódik és oldódik meg.

Fehér Klára vígjátékai (A teremtés koronája, 1959, Nem vagyunk angyalok, Kevés a férfi, 1960) népszerűségüket jó szemmel meglátott hétköznapi témáiknak, aktuális poénekre kifuttatott helyzeteiknek köszönhetik. A szatirikus vígjátékok sem érik el az Uborkafa általánosító erejének szintjét, társadalmi aktualitásának fokát. (Dunai Ferenc: Nadrág, Kolozsvári Grandpierre Emil: A ló két oldala). Még Őrsi Ferenc Kilóg a lóláb (1961) című parasztkomédiája vállalta legkövetkezetesebben az újjal szemben alulmaradt réginek bátran komédiázó kinevettetését.

Legjelentékenyebb történelmi drámáinkra is a ma kérdései nyomták rá bélyegüket. Illyés Gyula immár kifejezett szándékkal folytatta a magyar nemzeti múlt nagy sorsfordulóinak drámai feldolgozását. Az 1848–49-es drámák, a Dózsa után a Malom a Séden napjainkban jelent meg. Kérdésfeltevése elválaszthatatlan a szocialista nemzeti egység előtörténetét felderítő írói vállalkozásoktól. Prózai bevezetője szerint kifejezetten is a magyar társadalom progresszív erőinek antifasizmusát kívánja rehabilitáló szándékkal felmutatni. A dráma ténylegesen is oldja, differenciálja a nemzet egészére, mint "Hitler utolsó csatlósára" tévesen vonatkoztatott általánosítást. Hiteléből azonban levon, hogy az előszó hangsúlyával együtt a magyar értelmiség antifasizmusa és az ellenállás idealizálásának irányába hajlik s ezen belül az ellenállás erkölcsi-politikai eszményképévé olyan nemzetnevelő értelmiségi típust állít, amelynek kialakítása a népi mozgalom ideológiájához fűződik. Az apologetikus szándék és az ellenállás ideológiai-gyakorlati szegényessége így is "ütik" egymást – s ez a konfliktus szabatosságát, a dráma művészi erejét is elhalványítja. Illyés más két drámája a hanyatló császárkori Rómában játszódó Kegyenc (1963) s a nemzeti drámák sorába illesztett Különc (1963) egyaránt az erkölcsi személyiség és a politikai hatalom szembehelyezésén alapszik, mindkét esetben olyan körülmények között, mikor a politikai hatalom az erkölcsi silánysággal volt szinte teljesen azonos. Teleki László újraköltött drámája, a Kegyenc szemmel láthatóan a személyi kultusz morális problematikájára utal. Ennek ellenére végső sugallata, hogy az erkölcsi személyiség – akár ha a maga nemes célkitűzéseinek megvalósításáért is – de alkalmazkodott a zsarnokság atmoszférájához, teljesen megsemmisül; az erkölcsi pusztulástól a vétség felismerése és jóvátétele sem mentheti meg. A zárt építkezésű, nyelvezetében kimunkált dráma nagy művészi erővel a ma lényeges kérdésére olyan pesszimista választ ad, amelyet a megerősödött szocializmus valósága cáfol. Ha a Kegyenc végső kicsengése az volt, hogy az etikailag igényes hős, {1072.} ha enged a politika követelményeinek, erkölcsileg megsemmisül, a Különc – Teleki László utolsó heteinek drámája – azt a konzekvenciát sugallja, hogy az erkölcsi intaktság következetes megőrzése csak a politikai gyakorlatról való lemondás árán lehetséges. Hőse morális integritását féltve a magyar társadalomban rejlő tényleges erők, lehetőségek összefogására sem vállalkozik. Sorsa, bukása így nem is példázhat társadalmi-történelmi tendenciákat. Harca nem társadalmi mozgásokat kifejező drámai kapcsolat, csupán kor és jellem merev, drámailag nem fejlődő kontrasztja.

Németh László Gandhi halála (1963) című drámája egyszerű művészi eszközökkel, de nagy általánosító erővel, gondolati elmélyültséggel ugyancsak az erkölcsi magatartás és politikai gyakorlat viszonyának kérdését veti fel. Gandhi tragédiája, hogy India történelmi gyökerű belső ideológiai ellentéteit a függetlenség visszanyerése után már nem képes többé a kölcsönös megértésre, emberszeretetre, türelemre hivatkozó morális tanítással feloldani. Mind a fanatizmus, mind az azzal szemben alkalmazott politikai rendszabályok hatásosabbnak bizonyulnak utópisztikus törekvéseinél. Amíg azonban a konkrét események, Gandhi fizikai halála a politikai gyakorlat nélkülözhetetlenségét bizonyítják, az írói beállítás, a belső részvét, a dráma gondolati hangsúlya a politikai szükségletekkel és gyakorlattal szemben érezhetően az erkölcsi hivatás pártján áll s azt magasztalja fel. Az erkölcsnek ez az utópisztikus, a politikai gyakorlaton felülemelkedő beállítása (ami az Illyés-drámáknak is egyik tanulsága) kétségtelenül azt a harmadikutas illúziót rejti, amely az alapvető emberi törekvéseket a hozzájuk vezető és politika formálta út nélkül kívánná megvalósítani. Németh László másik ez időben bemutatott drámája azonban (II. József) ha nem is hiánytalan, de határozott kritikáját adja a forradalmat megkerülni kívánó, elszigetelődésre ítélt reformeri következetlenségnek.

A két Bolyai (1961) című drámája pedig annak az életnek kritikája –önkritikája –, amely a maga "furor pedagogicus"-ával nem a külön életek más törvényeit figyeli, hanem a saját nevelői álmait szeretné a másik életben mindenképpen viszontlátni. Apa és fiú, pedagógus és tanítvány összeütközésének mélyén a társadalmi felelősségérzet változása, kitágulása húzódik, s magában hordja az elmaradott társadalmi körülmények és a nagy tehetségek konfliktusának tragikumát is.

A felszabadulás révén új feladatokkal, fokozott világnézeti és közönség igénnyel került szemben irodalmunk. A történelmi feladatok megoldására hivatottá tették forradalmi és progresszív öröksége, a népért, a nemzetért mindig is érzett felelősségének történelmi hagyományai s a két világháború közti eredményei is, ezen belül különösen szocialista tendenciái. De irodalmunk, miközben egy negyedszázadon keresztül az ellenforradalmi rendszer nyomásával küzdött, deformálódott is, közvetlen adottságai korlátozottak voltak, pillanatnyi felkészültsége sok tekintetben elégtelennek is mutatkozott. Így aztán a húsz év során a tényleges és szubjektív nehézségek buktatók és vargabetűk polarizálták is az irodalmat, fennakasztottak, konzerváltak, visszatérítettek a régihez, szövetségeket bontottak fel, új formákat adtak régi ellentéteknek és régi ellenfelek közt új szövetségeket formáltak. És bármennyire a szocialista fejlődéstől ihletett irodalom került is ki győztesen ebből a küzdelemből, irodalmunk mai helyzetében és mozgásában, ha gyöke-{1073.}resen átformálódva is, jelen van ez az ellentmondásos összetettség. Húsz év irodalmának eredményeit számbavéve nem feledkezhetünk meg a fejlődésnek erről a bonyolultságáról, amelynek megítélése is azért nehéz, mert a folyamat korántsem fejeződött még be.

Egy azonban bizonyos: a szocialista társadalom valósága, az építésben való részvétel egységesítette, megszilárdította és kibontakoztatta irodalmunk szocialista tendenciáit, felerősítette s egy-egy mű vagy életpálya erejéig szocialistává is formálta progresszív törekvéseit. Az eltelt húsz esztendő megváltoztatta irodalmunk eszmei arculatát s legjobb hagyományait kiteljesító új, szocialista realista korszakát nyitotta meg.

Ideológiai életünk lehetőségeit hosszú korszakokon keresztül a félgyarmati függés, a polgári átalakulás felemássága, a feudalizmus és kapitalizmus kompromisszuma, a "porosz út" következményei szabták meg. Irodalmunk mély társadalmi elkötelezettségére, a haladó eszmék iránti fogékonyságra vall, hogy a százados "magyar mizéria" viszonyai közt is – közvetve vagy közvetlenül – a nép oldalán állt. Nemzeti szerepét is mindig ez tette jelentőssé a múltban, s a nagyvilág egyetemes értékeit is mindig ennek révén gazdagíthatta. De ha nem rajta múlt is, alá volt vetve történelmünk kényszerhelyzetének: az emberiség haladó eszméihez majd mindig megkésetten csatlakozott. A szocialista társadalom megvalósulása ezzel szemben irodalmunkat a világ arculatát újjáformáló munkásmozgalomhoz kapcsolta, világnézetének, cselekvő humanizmusának, szocialista realista irodalmának részesévé tette. Megnyitotta számára az utat ahhoz, hogy a történelem élvonalában, közvetlen vállalja az emberi haladás művészi szolgálatát. Megszabadította annak a történelmi ellentmondásnak terhe alól, amelynek objektíve Petőfi is alá volt rendelve, s amellyel Vörösmartytól Adyig minden nagy írónk viaskodott: attól, hogy minden megvalósítandó – Ady szavával – "másutt megunt ócskaság már". A szocialista társadalom építését tükröző-segítő magyar irodalom legtágabb értelemben vett társadalmi szerepe változott meg gyökeresen ezzel: példakövető-tolmácsoló funkciója példaadó szereppel cserélődött fel. Ez az új társadalmi és történelmi pozíció ma kedvezőbb lehetőségeket nyújt arra, hogy a haza és haladás egységét, amelyet minden nagy írónk kiküzdött, tartósan megvalósítsa, s hogy a nemzeti és az egyetemes kapcsolatát, irodalmunk e jellemző örökségét, a szocialista hazafiság, a proletár internacionalizmus új tartalmával teljesítse ki.

Ettől elválaszthatatlanul mélyrehatóan átalakult a nemzeti társadalomban betöltött szerepe, társadalmi feladatának és felelősségének minősége. Politikai életünknek százados szegényessége, a tömegek kulturális elmaradottsága, a reakciós hatalom tartós uralma irodalmunknak szinte nemzeti sajátjává tette, hogy népi mozgalmakkal csak olykor összefonódva, inkább az elnyomottak felé tájékozódva – s mindig a hatalommal szemben képviselje a haladás ügyét. A szocializmusban viszont a felszabadult, önnön tulajdonában, a maga boldogulásáért közvetlenül küzdő széles tömegekkel a kulturális forradalom révén intenzív, szoros kapcsolatba került. A tiltakozás, a leleplezés, a bírálat szerepét pedig a társadalom teremtésében való aktív részvétel bonyolultabb feladata, néppel, hatalommal közös felelőssége váltotta fel. Ez pedig egyszersmind a magyar valósághoz való viszonyának átalakulásával is együttjárt.

{1074.} Irodalmunk nem pusztán progresszív eszmék és indulatok hordozója, nem pusztán láttatja, visszaveri ezek tükrében a magyar életet, de az egykorú valóság ábrázolásával, kifejezésével teremtő részese is annak. Valami soha nem létezettnek, most születőnek történelmileg privilegizált birtokba vevője, s lehetősége nyílik arra, hogy maga is szüntelenül és közvetlenül ebből a társadalmi gyakorlatból újuljon meg, vele közvetlen kölcsönhatásban bontakozzék. Irodalmunk, főként legjobb, szocialista ága sikerrel törekedett az új társadalmi viszonyoknak s az emberek tudatának, érzelmi, erkölcsi életének aktív kapcsolatát tudatosítani. Jelentős művek sorában formálta meg az új élet új konfliktusait és jellemző típusait, ragadta meg a népi élet központi kérdéseit, és ábrázolta az adott helyzet meghaladására ösztönözve. Megváltozott társadalmi szerepének teljesítése arányában mélyült el, vált sokoldalúbbá realizmusa, s egészült ki a tudatos társadalomszemlélet, az új iránti fogékonyság, a hatékonyabb emberformálás szocialista jellemzőivel.

Soká lehetne részletezni az új feladatok és lehetőségek rendszerét, amelynek irodalmunk a szocializmus építése folyamán részese lett. Minden felsorolás végül is abban összegeződnék, hogy a történelem a szocialista realizmus útját nyitotta meg előtte.

Irodalmunk fejlődését – s mai helyzetét is – két történelmileg különböző nagyságrendű (leegyszerűsítve: a nem marxista-leninista világnézet talaján álló – és a szocialista) irodalom egymásmellettisége, a hazai és nemzetközi erőviszonyok alakulásától függő kölcsönhatása jellemzi. De húsz esztendő irodalomtörténeti tanulsága, hogy nem szabad e kétféle irodalmat kizárólag személyekben, csoportokban, nemzedékekben elgondolnunk, sőt még attól is óvakodnunk kell, hogy szándékokon, eltökéltségeken, ars poetikák vallomásain mérjük – bár ezek korántsem függetleníthetők a tényleges művészi eredményektől s nélkülözhetetlenek a művek világában való eligazodáshoz. Irodalmunk állapotára, helyzetére vonatkozóan a művekben megvalósuló irodalmi folyamat adja meg a végső és legfontosabb eligazítást. Irodalmunknak ma már kialakult közös medre van: az épülő szocializmus valósága. Ennek vonzását, ihletését, meghatározó erejét becsülnénk le, ha csak vagy elsősorban a változatlannak vélt régi és a szocialistának tudott új írói elkötelezettségek műveken kívüli mérkőzéséből olvasnók ki irodalmunk erőviszonyait. Mert közös medrű irodalmunknak valóban van továbbélő régi, s mind jobban kibontakozó, erősödő új árama: ezek azonban művekből összegeződnek. Az igazán irányadó sodrás elsősorban olyanokból áll, amelyek mögött szilárd, szocialista írói meggyőződés áll, de olyanokból is, amelyek mögött nincs tartós világnézeti fedezet, s amelyek nem illeszkednek egy-egy szocialista életmű hátterébe. Hogy ma íróink közül nem egy szinte párhuzamosan dolgozik olyan művön, amelyet bátran nevezhetünk szocialista-realistának s olyanon, amelynek szelleme idegen ettől; hogy az irodalmi élet "besorolásai" egyre változékonyabbak, s a művek gyakran meglepetéseket tartogatnak, az nemcsak irodalmunk ideológiai egységének korlátait tükrözi, hanem a világnézeti átalakulás egészséges mozgását is.

Két évtized meggyőző tanulsága, hogy a nemzet és az emberiség szempontjából leglényegesebb újat irodalmunknak ez a – művek szerint értelmezett – szocialista ága mondta ki. A történelmileg adott új lehetőségekkel leginkább ez tudott élni, az új kötelezettségeknek ez tett elsősorban eleget; {1075.} ez az, amelynek fejlődőképessége eddig is bebizonyosodott s amelynek vonzóereje szemlátomást nő. Szocialista irodalmunk tényleges és növekvő jelenléte ezért objektív alapot ad arra, hogy egész irodalmunk központi és jellegét meghatározó vonulatának tartsuk, hogy irodalmunk egészének mozgását hozzá viszonyítsuk, hogy irodalmunk szocialista realista korszakáról beszéljünk.