Féja Géza

Féja Géza (1900) Móricz Zsigmondról írta első tanulmányát Szabó Dezső folyóiratában, az Aurórában (1923): a kurzus üldözöttjének igazolására vállalkozott benne. Szimbolikus ez az indulás: a társadalmi igényt, a realista eszményt és a Szabó Dezső-hatást jelképezi. Féja egész pályáját megszabták ezek a szellemi útjelzők. Már ifjúkorában meglátta a nagybirtok terhe alatt nyomorodó szegény népet, a húszas évek vége felé azokhoz a csoportokhoz csatlakozott, melyektől a három millió koldus problémájára remélt választ. Így került Bajcsy-Zsilinszky Endre körébe, kinek két lapja, az Előörs és a Szabadság voltaképpen újraindítója volt (1929). S így találkozott a falukutatókkal, akikkel együtt a népi mozgalom szervezője lett. Ettől kezdve együtt halad a mozgalommal: fő fórumai a Válasz és a Kelet Népe; vállalja az Új Szellemi Frontot, majd tevékenyen részt vesz a Márciusi Front programjának kidolgozásában, s végül – mint a Magyarország cikkírója – a népi ideológia legmélyebb válságának részese.

Legtisztább műve, a Viharsarok (1937) a Márciusi Front időszakának és szellemének terméke. Művészi szociográfia ez: nemcsak pontos tényhalmaza a {98.} bizonyító erő, hanem lázító szenvedélye is, mely politikai pert hívott ki az író ellen. Irodalomkritikusként is elsősorban a társadalmi elégedetlenség jeleire és a szegénység megnyilatkozásaira figyelt fel. Kortársai közül legtöbbet Tamási Áronról és Illyés Gyuláról írt. Ő fedezte fel Szabó Pált és Sinka Istvánt. S elsőnek hívta fel a figyelmet a századvég elfelejtett realistáira, Tolnai Lajosra, Papp Dánielre, Iványi Ödönre, Justh Zsigmondra és Gozsdu Elekre.

Mondanivalóit háromkötetes irodalomtörténetében foglalta össze, mely egyben szemléletének is leghűbb tükre (Régi magyarság, 1937; A felvilágosodástól a sötétedésig, 1942; Nagy vállalkozások kora. 1943). Értékei mögött vázolt erényei láthatók: társadalomkritikus szenvedélye s e szenvedély-irányította felfedezőkedv. Vállalkozásában egy plebejus szemléletű irodalomtörténet lehetősége rejlett. E szemlélet feltétele azonban korszerű és reális ideológia volt, Féja ideológiája pedig illúziókba s mítoszba torkollt. A Régi magyarság második kiadásának (1941) előszava egész koncepcióját jellemzi: joggal bírálja Prohászka Lajos germán-dicsőítő karakterológiáját, ennek szellemtörténeti fogalmai helyébe azonban hasonlóképpen homályos és misztikus kategóriákat tesz, s így minősíti a magyar irodalom java részét az ázsiai lelkület hordozójává. Móricz Zsigmondról szóló könyvét is ez az ellentmondásos szemlélet hatja át: A boldog emberben például jól látja a paraszti fejlődés valódi társadalmi gondjait, amikor azonban Joó Györgyöt az ugor magyarság képviselőjévé teszi, felismerését misztikus ködbe burkolja.

Illúzióit, mitológiáját és koncepcióját nem igazolta az idő, s 1945 után továbbhaladása attól függött, hogy szembe tud-e nézni kudarcával. Utolsó tíz évi termése arra vall, hogy képes volt rá. Nemcsak későn kibontakozott prózája (Bresztováczy és az ördög, 1957; Bölcsődal, 1958; Kuruc idő, 1962) jelzi szemlélete tisztulását, hanem Krúdyról, Tersánszkyról, Laczkó Gézáról, Tamási Áronról, Bányai Kornélról, Sárközi Györgyről és Simon Istvánról szóló új tanulmányai is, melyekben immár szabadabban érvényesül a társadalmi elemzés és a beleérző készség.