Történelmi áttekintés

Az 1919–1945 közti időszakasz, Magyarország történetének ez a tragikus fejezete, az 1919-es Tanácsköztársaság megdöntésével kezdődik.

1919. augusztus 1-én előbb néhány napra szociáldemokrata kormány kerül uralomra, majd ezt ellenforradalmi erők, katonai puccsok megdöntik; Friedrich István lesz a miniszterelnök. Augusztusban román királyi csapatok vonulnak Budapestre; 1919 augusztus–november folyamán az ország fővárosában az antant irányításával tárgyalások folynak egy "koncentrációs kormány"-ról; ugyanakkor Szegedről elindulnak és Siófok központtal működnek a tiszti különítmények; öldöklés, vérengzés kezdődik, minden kommunista s haladó erő üldözése, munkásellenes kampány, antiszemita uszítás; kezdetét veszi a "fehérterror". 1920. március 1-én pedig az ellenforradalmi nemzetgyűlés a tiszti különítmények vezérét, Horthy Miklóst az ország kormányzójává választja.

1919–21 közt az uralkodó osztályok hangos szociális demagógiájú, a kispolgári rétegekre támaszkodó csoportjai (főleg a dzsentri rétegek) gyakorolják az uralmat, az országban nyílt ellenforradalmi, fasiszta jellegű diktatúra dúl. Az úgynevezett trianoni békeszerződések (1920 június) véglegesen megállapítják az ország határait. A nyíltabb ellenforradalmi diktatúrát 1921-től, Bethlen István első kormányának hatalomra kerülésével az úgynevezett konszolidációs időszak váltja fel, a szociális demagógia s a nyílt fehérterror háttérbe vonulása. Az 1920-as évek második felétől sikerül gazdaságilag és politikailag is stabilizálni a rendszert, amely látszatliberális engedményeket tesz, a polgárság egyes elemeire is támaszkodik. A magyarországi ellenforradalmi rendszer azonban általában végig a fasizmus sajátos magyarországi változatának tekinthető.

Az ellenforradalmi rendszer ugyanis kegyetlenül üldözte a forradalmi munkásmozgalmat és a kommunista pártot. Elnyomta a demokratikus irányzatokat és megtiltotta a legszerényebb köztársasági propagandát is. Ebben alig különbözött a német és az olasz fasiszta rendszerektől. Az utóbbiaktól eltérően azonban nagyrészt felújította – konzervatív törvényességgel, az alkotmányosság elemeivel vegyítve – az állami élet első világháború előtti formáit. Megmaradt a parlamenti rendszer, többnyire nyílt szavazás útján – a dolgozók tömegeit kizáró választási joggal – "választott" képviselőházzal és {12.} felsőházzal, amelynek tagjait jórészt a kormányzó nevezte ki. A hatalom szerveiben, a közigazgatás legmagasabb állásaiban a félfeudális nagybirtokot és a finánctőkét jelentős részben a kormányzásban nagyobb tapasztalattal rendelkező földbirtokos arisztokrácia képviselte. Az uralkodó osztályok hivatalos köreinek pártján, a Magyar Élet Pártján és elődein kívül az uralkodó osztályoknak más pártjai is voltak. Ugyanakkor, bár erősen korlátozott működési lehetőséggel, legalitást élvezett az ország német megszállásáig a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Független Kisgazda Párt is.

Az ország alapvető gazdasági, társadalmi, politikai kérdései az 1919 utáni negyedszázadban megoldatlanok maradtak.

Csaknem érintetlenül továbbélt a nagybirtokrendszer; az 1921. évi földreformtörvény csak igen kisszámú birtokot osztott fel. Fokozódott a parasztság osztálytagolódása; kialakult egy zsírosparaszti réteg. Nőtt a földnélküli parasztok és a mezőgazdasági munkások csaknem kétmilliós serege; életkörülményeik a középkorra emlékeztetők, életszínvonaluk vérlázítóan alacsony volt. A mezőgazdaság egésze rendkívül alacsony termelékenységű, külterjes, elmaradott volt.

Az ország iparának termelése, az átmeneti visszaesés után, bizonyos fokig nőtt; új iparágak keletkeztek; de az ipar részaránya a nemzeti jövedelemben még mindig eléggé alacsony. A magyarországi munkásosztály koncentráltsága fokozódik; ebben az időszakban válik valóban többségében nagyipari jellegűvé. Az ország társadalmi szerkezetére jellemző, hogy rendkívül széles városi, kispolgári, kisiparos, kistisztviselő, altiszti réteg alakúi ki. Felette – az ország lélekszámához és területéhez képest sokszorosan túlméretezett – köztisztviselő, katonatiszti réteg élt, amely egyenes leszármazottja volt az elmúlt évtizedek dzsentrijének, szellemében, világnézetében is azt követte. A 30-as években kezdett erősebb szerephez jutni a középosztály alsóbb rétegeiből származott, sőt a parasztságból jött "népi" értelmiség. A polgárság egy másik része szorosabban kötődött a liberális polgári ideológiához. A voltaképpeni klasszikus polgárság tehát teljességgel hiányzott. A harcos kispolgári demokráciának csak gyér nyomai láthatók. Az értelmiség, a kispolgárság (köztük a művészek) egyes csoportjai azonban utat találtak a kor haladó mozgalmaihoz, a munkásosztályhoz vagy a parasztsághoz, illetőleg az ezeket képviselő pártokhoz.

Az ellenforradalmi önkény ellenére is volt ellenzéki erő az országban, folyt a tömegek harca: sztrájkok, aratómozgalmak – s legális, féllegális politikai akciók formájában is. Az illegális KMP kezdeményezésére 1925–28 közt legális Magyarországi Szocialista Munkáspárt működött.

A bethleni "konszolidáció"-nak az 1929-ben kezdődött gazdasági világválság vetett véget. Hatására negyedére zuhant az ipari termelés, az agrárolló szélesre nyílt, nagy mértékben fokozódott a munkanélküliség, az egész országban nőtt a tömegnyomor. A válság évei alatt fokozódott a tömegek harca; csúcspontja az 1930. szeptember 1-i forradalmi tömegtüntetés Budapest utcáin. A gazdasági válság hatására 1931-ben lemondott Bethlen István. Az őt követő kormányok fokozatosan, belpolitikában és külpolitikában is, mind jobbra tolódtak; a Bethlent követő Károlyi kormány (1931–32) statáriumot hirdetett. Ennek felhasználásával kivégeztette a KMP két elfogott vezetőjét, Sallai Imrét és Fürst Sándort. Gömbös Gyula, aki 1932–36 között {13.} volt miniszterelnök, ismét erős szociális demagógiával lépett fel, szélesebb középosztálybeli bázisra támaszkodott elődeinél. Politikáját a bethleni konszolidáció látszatliberális maradványaival való leszámolás, hangos, megtévesztő szociális "reform"-demagógia jellemzi. Fokozta a soviniszta propagandát, teret engedett a jobboldali pártok, pl. az akkor zászlót bontó nyilaskeresztes párt működésének. 1935-ben Hitlernél tett látogatást; evvel megvetette a fasiszta magyar–német szövetség alapjait. A jobboldali erők növekedését jelezte Darányi Kálmán kormányának "győri programja" és az első zsidótörvény is.

Mindevvel egyidejűleg azonban nőtt az ellenállás a fasizmussal szemben, az elkeseredés és a gyűlölet azok iránt, akik az ország még maradék látszatfüggetlenségét is áruba bocsátják. A haladó, baloldali erők egységes fellépését elősegítette a Komintern VII. kongresszusa által kezdeményezett népfrontpolitika; ez az az időszak, amikor a magyar kommunisták is a haladó antifasiszta erőkkel való összefogás útján járnak; ezekben az években bontakozik ki a "népi" mozgalom, a falukutató írók munkásságának legfontosabb szakasza, a Márciusi Front.

A külpolitikai helyzet és bizonyos fokig a belső változások azonban 1938-ra ismét megnehezítették az antifasiszta összefogást.

Az ipar 1936 után lassanként kibontakozott a válságból, elsősorban a hadirendelések révén; a magyar nemzetgazdaságot fokozatosan háborús termelésre állították át. A magyar uralkodó osztályok a területi igények kielégítését a fasiszta hatalmaktól várták és részben meg is kapták (első bécsi döntés, 1938; második bécsi döntés, 1940). Ennek fejében is az ország teljesen a tengelyhatalmakhoz csatlakozott (antikomintern paktum, 1938; háromhatalmi egyezmény, 1940). Belpolitikában teret engedtek a német fasiszta Volksbund és a magyar jobboldali szélsőséges erők szervezkedésének, életbelépett a második zsidótörvény (1940).

A Teleki Pál vezette kormány barátsági szerződést kötött ugyan Jugoszláviával, de ennek német lerohanása idején Hitler mellé állt. Teleki a történelmi felelősség elől öngyilkosságba menekült; utódja, Bárdossy László, bekapcsolódott a Jugoszlávia elleni agresszióba, majd 1941 júniusában csatlakozott a Szovjetunió elleni háborúhoz.

A II. világháború kezdetén a magyar kormányok katonával és gazdasági erővel is segítették a tengelyhatalmakat. 1943 januárjában a voronyezsi hadműveletek során a szovjet hadsereg megsemmisítő csapást mért a Don vonalán álló 2. magyar hadseregre. A vereségek hatása alatt Kállay Miklós kormánya "hintapolitikával" kereste a kiutat, azaz a nyugati szövetséges hatalmak felé tapogatózott. A tömegek elkeseredése és háborúellenessége is fokozódott. Kibontakozott a kommunisták szervezte Függetlenségi Front, amelynek – sok politikai akció, munkások és parasztok közt végzett felvilágosító munka mellett – legláthatóbb megnyilvánulása az 1942. március 15-i tüntetés volt. A növekvő ellenállás láttán Hitler csapatai 1944. március 19-én megszállták Magyarországot, bábkormányt neveztek ki. Az országra terroruralom nehezedett. Tömegesen tartóztatták le a haladó elemeket, a haladó értelmiségnek szinte egészét üldözték, több százezer zsidót deportáltak haláltáborokba. Igaz, a dolgozó tömegek elkeseredése és elégedetlensége 1944 második felétől már egyre erősödő ellenállásban is kifejezésre jutott, amelynek {14.} legfejlettebb formája, a partizánharc is megkezdődött egyes helyeken, – de a baloldali erők szervezettsége, egysége és hatásköre nem volt elég erős, az uralkodó osztályok elkeseredetten ragaszkodtak a hatalomhoz, végül: a huszonötéves ellenforradalmi korszak túlságosan is mély nyomokat hagyott az emberek gondolkodásában. Így tömeges felkelésre a német fasiszták ellen nem került sor, mint ahogy az uralkodó osztályok különbéke-kötési, "kiugrási" kísérletei is kudarcot vallottak.

A német hadsereg sorozatos vereségei, majd Romániának a háborúból való kiválása után Horthy 1944 októberében különbékét kért. Kísérlete azonban következetlensége miatt sikertelen maradt; 1944. október 15-én átadta a hatalmat Szálasi Ferenc nyilas pártjának, amely féktelen, véres rémuralmat vezetett be. A szovjet hadsereg megállíthatatlanul nyomult előre; Magyarország területét a visszavonuló németek, nyilasok hadszíntérré változtatták. A fasiszta rémuralomnak a szovjet csapatok vetettek véget; 1945. február 13-án Budapestet, április 4-én egész Magyarországot felszabadították.