A kor világirodalmának általános jellemzői

Az imperializmus újabb szakaszának, egyúttal a proletárforradalmak korának irodalmát sem a marxista, sem a polgári irodalomtörténészek nem tudják – s nyilván nem is lehet, egyetlen stílusiránnyal minősíteni. Más és más szempontból, de mindnyájan a kor összetettségét, a bonyolult tendenciák sokaságát hangsúlyozzák.

A kor egyik legfeltűnőbb jelensége: a polgári társadalomban a művész magányának, elszigeteltségének, koron kívüliségének további fokozódása– ugyanakkor állandó kísérlet az elszigeteltség áttörésére a polgári kereteken belül is, művész és közönség (már a múlt századtól megbomlott) viszonyának tovább romlása, a meg nem értett, elforduló és előfutár művész – s ennek ellenhatásaként a népvezér-vatesz művész megjelenése.

Megjelenik s kialakul az irodalom új iránya: a szocialista realizmus. Nemcsak eszmeiségben, hanem az irodalom funkciójában is újat hoz; újat a közönséghez való viszonyában, író és olvasó, író és politikai hatalom viszonyában; létével segít megdönteni olyan öröknek vélt ellentétet, mint író és közönség, művész és kora. (Ami nem jelenti azt, hogy a szovjet irodalomban rázkódások, nehézségek és egyéni tragédiák nélkül alakult volna ki irodalom és közönség új kapcsolata, s hogy a személyi kultusz évei ezt a fejlődést is ne akadályozták volna.)

A századelőtől fogva ott van a szocialista eszmeiségű irodalom vonulata, Gorkijtól indulva; s ezt az áramlatot a középpontban kell látnunk akkor is, ha a klasszikus kritikai realista formákhoz kapcsolódva (A. Tolsztoj, Fegyin), s akkor is, ha új formákat kutatva járják egyes alkotói s csoportjai útjukat (Majakovszkij, Solohov). A század elejétől fogva mind erősebb a szocialista, majd a szocialista realista irodalom a Szovjetunión kívül más európai, sőt amerikai s ázsiai országokban is. A húszas-harmincas években főleg Németországban, Franciaországban, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Jugoszláviában, Bulgáriában, Kínában, Japánban fejlődött ki erős szocialista irodalom; jelentős kezdeményekről szólhatunk az angolszász irodalmakban {15.} is. A szocialista irodalommal érintkezve, attól eszmeileg is befolyásolva egyes országokban egy erős plebejus-demokrata (Bulgária, Románia, Jugoszlávia) vagy baloldali polgári radikális (Németország, Franciaország, Csehszlovákia) irodalom is kifejlődött.

Arról a kérdésről, hogy a szocialista irodalmon kívül milyen tendenciákat láthatunk a kor irodalmi képében, erősen eltérő véleményeket (s aránylag kevés összefoglaló ábrázolást) olvashatunk. A marxista irodalomtörténészek kiemelik a Szovjetunión kívül keletkezett szocialista irodalmi alkotásokat, s beszélnek hol egy kritikai realista, hol egy "modern realista" áramlatról, amely erős ágként vonul végig a kor irodalmán. Abban erősen eltérnek a vélemények, vajon itt a szocialista realizmus felé tartó, átmeneti jelenségről van-e szó, vagy attól befolyásolt, de önálló, életerős áramlatról, és abban is, hogy alapja a demokratikus tömegek tiltakozása az imperializmus ellen, vagy a burzsoázia bizonyos rétegeinek hangja. A mi marxista irodalomtudományunkban Lukács György tett sok művében mélyen szántó megállapítást e kor irodalomtörténetének általános vonásaira nézve. Nagyon egyszerűsítve s általánosítva tanításait: Lukács az első világháború után a szocialista realista irodalom mellett a kor irodalmának igen sok megnyilvánulásában (a naturalizmustól az avantgard különféle irányaiig) a realizmus bomlás-tüneteinek megnyilvánulásait látja, s velük szemben felhívja a figyelmet a kritikai realizmus egészséges kezdeményeit folytató demokratikus, humanista realistákra – bennük testesül meg a századelő legtiszteletreméltóbb eredménye.

Egységes, összefogó, történeti kép a mai nyugati irodalomtörténészek közt sem alakult ki e korról. Általában a naturalizmus, illetve a szimbolizmus idejéig tudják egységesen megrajzolni az irodalom történetét; az irodalomtörténetek egy része leírja a század elején az irracionalizmus felé fordulást, az izmusok indítását, sőt az expresszionizmus végét, de tovább összefoglaló képet nem képes adni.

A korszak nagy irodalmi vonulatai tehát: a szocialista eszmeiségű irodalom, amelynek különféle, a húszas évek elején az avantgard formaeszközeivel élő áramlatai a harmincas évekre a szocialista realizmus fő áramlataiban egyesülnek, – a polgári (kritikai, humanista, plebejus) realizmus változatai, és az ún. avantgard egymást követő, gyakran ellentétes eszmei töltésű hullámai (expresszionizmus, futurizmus, dadaizmus, szürrealizmus, konstruktivizmus). Az egész időszakon végig természetesen közönségsikerben, elterjedtségben a ponyva vagy az ún. irodalmi ponyva vezet; a fasiszta országokban pedig kialakul egy hivatalos, konzervatív, nacionalista, hagyományőrző, illetőleg fajvédő háborúra uszító irodalom is.

Ez áramlatok időbeli tagozódása az alábbi képét mutatja. A kor polgári világirodalmában sajátos kettészakadás következik be, mely az egész művészeti életre jellemző: az "üzleti" irodalom nemcsak színvonalában, hanem szellemében is különbözik az igényes törekvésektől. A század elején – különösen a mi közép-európai tájainkon – a divatos, szórakoztató és elringató felszínes művészet mellett felbukkan annak az alkotónak a típusa, aki a kor rettenetét, szörnyűségét, nyomását érzi leginkább, s nemcsak a jelent érzékeli, hanem a még sanyargatóbb jövőt, a polgári társadalom még szörnyűbb fejlődésétől fél és mintegy az imperializmus szakaszába lépő kapitalista társadalom atomizáló, elernyesztő hatását tük-{16.}rözi (Kafka, Rilke, Trakl – vagy képeikben Edward Munch, Egon Schiele – vagy a korai Bartók). Néha náluk, néha másoknál megjelenik a kitörési vágy is: megoldás-keresés, sóvárgás új társadalom, új ember felé (Apollinaire-től a kubista festőkig). Ezeknek a törekvéseknek egy fontos része az aktivista expresszionizmus.

Az első világháború határt jelöl: csalódás és remény végletei feszítik a művészeket, egy egész társadalom, egy egész világkép vizsgázott le a háborúval, ugyanakkor vérben és vasban, de megszületett a reménység új állama, a Szovjetunió: az 1919–24-ig tartó évek a forradalmi hullám évei Európa-szerte. Az irodalomnak is lázas, forrongó évei ezek az esztendők. A szovjet szocialista irodalom első tényei (Majakovszkij költészetének egy szakasza), a kiutat kereső avantgardizmusok fellendülése (pl. a vereség érzetéből született, új megoldást kereső szürrealizmus), általában az újat akarás, új műfajteremtés, a közönséggel való új kapcsolatok kialakítása ez évek egyik törekvése. De már igen hamar a csalódás, kiábrándulás, dezertálás vagy menekülés is hangot kap (a német expresszionizmus széttörése).

E lázas évekre a húszas évek közepétől – párhuzamosan a kapitalizmus stabilizációjával – sajátos lehiggadás következik. Ez a korszak, amelyet Szerb Antal "neo-frivol"-nak nevezett, egyeseknél a csalódottság, kiábrándultság és ezért a formajátékok, az önmagába vonulás korszaka, másoknál az új megoldások lassú kikovácsolásáé; a baloldali irodalomban meg az erőgyűjtésé, témakeresésé, kérdések tisztázásáé.

A harmincas években azután – a gazdasági világválság hatására, a német fasizmus nyomására, a népfrontpolitika segítségével is, szinte az egész európai irodalomban fellendülés és ugyanakkor balfelé fordulás következik be, új formák bukkannak fel. Ez az az időszak, amikor a Szovjetunióban az I. Írókongresszus ideje táján sajátos arculatát kapja a szocialista realista irodalom, amikor a francia, német, angol írók nagy része (Malraux-tól Audenig) "engagé" lesz; ebben az időszakban erősödnek meg a máig tartó új realista, humanista áramlatok, az olasz neorealistáktól Hemingway-ig; s olyan alkotók, mint Th. Mann is, ekkor érnek pályájuk egy bizonyos fordulójára. Mert ez a korszak egyúttal egy újfajta realizmus, ha úgy tetszik, modern klasszicizmus korszaka is. Az avantgardizmus vívmányait megszüntetve-megőrző realista ábrázolásmód, amely az előző évek irracionalizmusát és lázát elvetette, de értékes vívmányait továbbvitte, a hagyományokat folytató, de modernebb átértelmezésű stílus: politizáló, de nem plakátszerűen hangos, gondolati, de nem elvont művészet kezd itt kialakulni: lírában, prózában, drámában, zenében, képzőművészetben. Ez a szerencsés "baloldali klasszicizmus" nagy jövőre van hivatva, indításai máig hatnak, s ismét visszanyúlunk hozzájuk.

Ha olyan pályák ívét tekintjük, mint – hogy csak néhányra utaljunk – a lírában Majakovszkijé, Aragoné, Nezválé, József Attiláé, prózában Leonové, Heinrich Manné, Leonhard Franké, zenében Bartóké – akkor talán általánosnak fogjuk tekinteni az avantgardizmusok láza után az újfajta szintézis, új harmónia megteremtésére irányuló törekvést.

Nem sokáig tartott a "baloldali klasszicizmus"-ként jellemzett szakasz. A fasizmus és a háború megtörte a lendületet: a személyi kultusz évei a Szovjetunióban részint magára az irodalomra hatottak merevítően, részint a nyugati művészértelmiséget taszították. Nehéz években sok művész bizo-{17.}nyult gyengének a nyomás alatt; mégis: abban a néhány országban, ahol németellenes, antifasiszta irodalom kialakult (Franciaország, Csehszlovákia, Jugoszlávia), ez előző időszak kezdeményei érlelődtek meg.