Bálint György

1906-ban született. Érettségi után kereskedelmi szaktanfolyamot végzett, majd újságíró lett először Az Est munkatársaként (1927), 1929-től pedig a Pesti Naplónál. Sokat járt külföldön. A háború alatt többször behívták. 1942-ben letartóztatták, majd büntető századba hurcolták. A Sztarij-Nyikolszkoje melletti kórházban halt meg 1943-ban.

Pályáján az útkeresés nagyon rövid s alig látható. Fő műfajában, a publicisztikában a húszas évek végéig majdnem névtelen tudósító. Beszédesebbek fiatalkori versei. Mint annyi – később másfelé kanyarodó – irodalmi pálya, az övé is költői próbálkozásokkal indul. 1925-ben először verssel jelentkezik (Nyugat), s első gyűjteménye is verseskötet (Strófák, 1929). Az a lázadás, melynek kifejezésére az uralkodó nacionalista és pozitivista szellemmel szemben esszéíró társainak a szellemtörténet módot adott, az ő verseiben nyersebben tört felszínre. A szabadversek intellektuális és zaklatott hangján egyre izgatottabb és általánosabb feszültségről vall; undor és megvetés tölti el; sivárnak érzi a külvilágot, nemzedékét pedig céltalannak és kisemmizettnek, s anarchikus szenvedéllyel támad a kapitalizmus jelképeinek. A fiatal Szabó Lőrinc romantikus antikapitalizmusával rokon ez a lázadás. S a kor követelte írói magatartás kialakításának éppúgy csak a kezdetét jelezte, mint Halász Gábor és Szerb Antal racionalizmusa. Bálint György később maga is látta, hogy fiatalos indulata csak a válaszútig vitte. 1934-ben így ír Szabó Lőrinc Válogatott verseiről: "Ebből a nyomasztó helyzetből az egyén számára két út mutatkozik. Igyekezhet a tarthatatlanná vált körülmények fölé kerekedni, és a fennálló hátrányos emberi kapcsolatokat előnyösebb emberi kapcsolatokká átépíteni. Ez a lázadás. Sok költő ezt az utat követi. A másik út, gőgösen hátat fordítani a társadalomnak, magába vonulni, szemlélődéssel vigasztalódni. Ez a menekülés. Szabó Lőrinc ezt az individualista-pesszimista utat követi tavalyi verskötetében, a Te, meg a világban ... "

Amikor a húszas évek végén megtalálta igazi műfaját, fejlődése hihetetlenül meggyorsult. Olyasmi történt vele, mint az Új versek Adyjával, aki költői magaslatra emelte, vezérmotívumává tette azt a társadalmi indulatot, mely addig csak cikkeiben nyilatkozott meg. Bálint György útja azonos irányú, bár a verstől a publicisztikáig vezet. Egy-két cikkében és kritikájában még a Strófák nyers antikapitalizmusát fogalmazza újra (Ambrus Zoltán: A Berzsenyi-dinasztia, 1928), de már sejteti, hogy a kor új jelenségeit is látja, s vállalja a válaszút előtti döntés következményeit is. Amikor O'Neill drámájáról, a {103.} Szőrös majomról ír, azt fájlalja, hogy a szerző a lélektani dráma kedvéért elejtette "a proletár szociális tragédiáját" (1928). A Neotősgyökérben felismeri a korabeli társadalmi rendszer korai fasiszta vonásait, s gúnyosan idézi ennek összefüggéseit a szellemi igénytelenséggel (1929). A Varázshegy Settembrinijének példájából időszerű tanulságokat von le: "Settembrini úrnak – írja – nem szabad ismernie a jogos önvédelem elvét, mert különben rögtön ott van ellenségeinek erkölcsi nívóján. Ez Settembrini tragédiája" (Settembrini úr hadat üzen Hitlernek, 1930). S amikor Nagy Lajos novelláskötete kerül a kezébe, a forradalmiságban, a szocialista szemléletben már írói kvalitást lát (Lecke, 1930). Íme, gazdag életművének valamennyi fontos motívuma: társadalmi elkötelezettség, a kapitalizmus megvetése, következetes antifasizmus, harcos írói magatartás hirdetése s az új, szocialista irodalomszemlélet kialakításának szándéka.

Innen kezdve Bálint György fejlődését nem az újabb magaslatok és távolságok jelzik: a meghódított területet járja be, a megtalált utat teszi szilárdabbá, szélesebbé; felismert igazságait munkálja ki, s érveinek mozgékonyságára ügyel, hogy helyt tudjon állni az egyre zavarosabb és bonyolultabb világban.

Ha tehát írásai java részét – a harmincas évek termését – elemezzük, a külső köröktől a középpont felé szűkülő körökig kell haladnunk: a legátfogóbb kérdések is érdeklik, s az ezekre épített koncepcióval keretet ad a részletproblémáknak is, de – a valóság mozgását követve – egyre inkább a kor általános törvényeinek sajátos megnyilatkozásai kötik le. Így vezeti el a társadalmi igényű kritika eszménye nemcsak a modern polgári irodalom gondjaihoz és a szocialista realizmus kezdeti jeleihez, hanem az antifasiszta harcokhoz és a népfrontpolitika törekvéseihez is – anélkül, hogy az irodalmi kritikából át kellene lépnie a politikai publicisztika területére.

A társadalmi felelősség tudata sohasem halványul el benne. Még akkor is a kor szociális gondjai foglalkoztatják, amikor csak irodalmi ítélkezésre van tere. Kodolányiban a társadalom bírálóját dicséri (Küszöb, 1933). Az Ábel-trilógia második kötetében azt keresi, hű maradt-e Tamási kis hőse híres fogadalmához (1934). Amikor Nagy Lajos először kísérletezik a szociográfia műfajával, meglátja törekvésében a valóság alakításának lehetőségét is (Három magyar város, 1934; Kiskunhalom, 1934). Az Amerikai dekameronból a szenvedélyes realistákat hiányolja (1935), s amikor Brazília nemzeti regényét, Machado Dom Casmurróját olvassa, felelősségvállaló szavakkal utal a másik irodalomtípusra, melyhez a magyar is tartozik: "Boldogok lehetnek, hogy ilyen végtelenül fontos számukra az irodalom, méghozzá az úgynevezett tiszta irodalom ... Ami nagy íróink, bármiről írtak is, bármilyen részletkérdéssel foglalkoztak, mindig felvetették a nagy kérdést is, a totális kérdést, az élet vagy halál kérdését, egy ezredévi szenvedés félelmetes perspektívájában" (Brazíliai regény, 1939).

Mindebből következik, hogy az uralkodó rend és szellem iránti gyűlölete sem lanyhul. Fölényes ellenfél. Nehéz fegyvereit mellőzi, s ezzel jelzi, hogy álnagyságokkal küzd. Mécs Lászlóról a gúny hangján szól: "Denikotizált és veszélytelen kivonatot készít mindabból, amit az utolsó húsz évben 'modernnek' szoktak nevezni" (Hajnali harangszó, 1932). Rezignált tekintettel kíséri Hunyady Sándor útját, akinek tehetségét bevételforrássá züllesztette a pesti {104.} üzleti színpad (Kilencágú korona, 1936). Amikor nekrológot ír Ivan Mozsukinról, az elfelejtett nagy filmművészről, a tőkés filmgyártás művészetellenes természetét bizonyítja (1939). És sokat foglalkozik a giccs és a ponyva hatásának titkával. Volt nevesebb ellenfele is, mint a ponyvaíró, mégis róla ír, mert benne látja a polgári világ művészeteszményének tiszta megvalósítóját: a detektívregény elvezeti a kor átlagembereit a "kráter szélére, de ügyel, hogy meg ne pörkölődjenek a tüzes lobogástól. A sárga könyvek olvasója, a szabályos polgár, a korrekt üzletember, a kifogástalan családapa szabadon és veszélytelenül kacérkodhat a bűnnel. Az elvetemült Jackson bűnözik helyette ... " (Néhány szó a detektívregényről, 1938).

Ez a bírálat azonban a harmincas években – bármilyen tiszteletre méltó – már erőtlen: az uralkodó rend és szellem általános támadásával aligha lehet elégedett az a gondolkodó, aki a való életre figyel. Bálint György tudja ezt s a kapitalizmus bírálatát csak kiindulópontnak tekinti: hamar rátalál a valóságos ütköző pontra s vállalja a következtetést; új pozitív eszmék ellentámadásával váltja fel a bírálatot. Így lesz írásai fő kérdése a fasizmus és a szocializmus.

S a fasizmus bírálatában sem marad meg az általánosságoknál. Az a szándéka, hogy gondolatait tettértékűvé tegye, a veszedelmes program legkuszább és éppen ezért leghomályosabb pontjaihoz vezeti: újra és újra visszatér a fasizmus szociális demagógiájához s a valódi rend és a népellenes diktatúra ellentétéhez. Az előbbi elemzésére Erdélyi József írói árulása ad neki alkalmat. A Solymosi Eszter vére őt is megdöbbenti, mégsem vagdalkozik elkeseredetten; nem tagadja meg Erdélyitől tehetsége elismerését, de így még keményebben ítéli el; számot vet a fasizmus hatásával, de ezzel is azt a társadalmi elégedetlenséget igazolja, melynek visszaszorítására a nemzeti szocializmus létrejött. Erdélyi – írja – "nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy a reakció ma már csak akkor remélhet sikereket, ha ,szociálisnak' látszik; hogy a reakciós tömegpártok történelmi szerepe ez: kézben tartani és mellékutakra irányítani a legszegényebb tömegek dinamikus elégedetlenségét" (Az Erdélyi-ügy, 1937). Az igazi rend és a szabadság egységének igazolására is egy írói árulás készteti. Knut Hamsun fölényes szavaira, melyek a munkatáborban sínylődő Ossietzkyt oktatták ki, így válaszol: "A fasizmus primitív rendet jelent ..., a munkatáborok és a korbács rendjét ... Van olyan rend is, mely a szabadság megőrzését szolgálja. Van olyan rend, vagy legalábbis lesz, amely az emberek tömegét meg tudja védeni a mai termelési rendszer mindent elszürkítő nyomásától és mérhetetlen anyagi és lelki megalázásaitól" (A Pán halála, 1936).

De nem elégszik meg a veszedelmes jelek leltározásával és magyarázatával: hátra is, előre is széttekint; megvallatja a múltat, hogyan engedhette annyi nép elhatalmasodni maga felett az embertelen erőt, s új magatartást sürget a jövő védelmére. Következtetése: a passzív humanizmusra hárul a történelmi felelősség, tehát a jövő harcos szellemet kíván: "politikát a politika ellen". Ezért nő írásaiban szimbólummá Settembrini úr és megteremtője, Thomas Mann. Amikor először mutatta fel Settembrini példáját, még csak sejtetett. 1933-ban már nyíltan beszél: "A német szellem embereinek ma, éppen a szellem és humanizmus érdekében azon a fronton van a helyük, mely elszántan harcol a barbárság uralma ellen. A békés Settembrini úrnak fel kell tennie {105.} harcos őseinek carbonari-süvegét" (Settembrini úr tragédiája, 1933). Thomas Mann példáját pedig korrigálnia sem kell: kora legnagyobb írójaként tisztelheti, aki képes volt kilépni, amikor kellett, a hűvös intellektus passzivitásából (Thomas Mann és a fasizmus, 1935; Thomas Mann felolvas, 1936; Thomas Mann felolvasott, 1937).

S végigjárja e logika útját. Tudja, hogy ha az író valóban tevékenyen akar részt venni a világ eltorzult arculatának megváltoztatásában, küzdelme nem lehet magányos és nem lehet csupán védekezés. Vállalja tehát a szocializmus ügyét is. Az érvelés és a stílus megannyi változatával oszlatja a primitív hiedelmeket, s vázolja az új rend és gondolatrendszer fő vonalait. A szegényekről mindig az együttérzés hangján ír (Gondtalan élet, 1936; Az utcaseprő a járdára lép, 1937). Ez azonban a filantróp polgár megnyilatkozása is lehetne. De Bálint György népszeretetének nagy távlatai vannak, s munkásságában e távlatok felidézése kapja a nagyobb hangsúlyt. Bár a remélt jövőről keveset beszél – a szocializmust nyíltan nem népszerűsítheti –, gondolatmenete mindig jelzi, hogy az egész emberiség kiútját a szegények társadalmi rendszerétől várja. Láttuk: a rend és szabadság összefüggésének bizonyításával is a szocialista jövőt idézi, s ha tovább követjük e kedvenc gondolatának útját, József Attila világos szavainak visszhangjához érkezünk (Gyönyörű képességünk, a rend, 1939). Pozitív programot sugall az antikommunizmus bírálatával is. Egyik cikkében egymás mellé állítja a polgári sajtó ellentmondó szovjetellenes tudósításait. Látszólag csak bírál, valójában azonban az olvasó rokonszenvét élesztgeti, hiszen, miközben rendre megcáfoltatja egymással az elfogult véleményeket, a leplezett igazság erejét is megsejteti (Moszkvából jelentik ... 1932). Máshol pedig azt a felületes ítélkezést bírálja, mely kommunistának minősít minden társadalombírálatot: "A kommunistát nem az teszi kommunistává, amit elutasít, hanem az, amit javasol; nem az, amitől elszakad, hanem az, amihez csatlakozik" (Chaplin kommunista? 1936). Szó szerint ez is csak korrekció: a felületes általánosítás objektív kiigazítása. De mögötte olyan felismerés rejlik, mely a társadalmi küzdelmek alapos átgondolását feltételezi.

Tehát a korproblémák becsületes és következetes végiggondolása vezette a szocializmushoz. Ez az organikus világnézeti fejlődés jellemezte az új gondolatrendszer híveként is. A harmincas évek elején az élet jelenségeiből olvasta ki, hogy az egész emberiség gondján a munkások társadalmi rendszere könnyíthet, s az évtized közepén a jól látott valóság vezette a népfrontos politika történelmi jelentőségének a felismeréséig. Ez mindenek előtt a népi mozgalom megítélésében nyilatkozott meg. Bizalom és bírálat tette egyensúlyossá ezt az ítéletet. Bálint eleinte csak arra figyelmeztetett, hogy igazi népi szellem a magyar föld mai munkásának a szolgálatából fakadhat (Magyar Ej Uhnyemet! 1934). Később – a mozgalom válsága idején – a mélyebb veszélyforrásokat is feltárta. Amikor Gömbös "reformkormánya" körül megszerveződött az Új Szellemi Front, nyugodt fölénnyel mutatta ki, hogy e heterogén csoportnak egyáltalán nincs ideológiája, hívei egy-két gyakorlati feladat mögé sorakoznak, s ezek forradalmis ágát maga a kezet nyújtó hatalom cáfolja (Támogató ének vagy farkasok dala? 1935). Bíráló felismerései azonban sohasem váltak előítéletté. Amikor Veres Péter feltűnt, a rokon szellemet üdvözölte benne, a parasztentellektüelt, aki új módon mutatja be a falut, ridegparaszti keménységgel {106.} közöl félelmetes tényeket és semmit sem vár felülről (Az Alföld parasztsága, 1936). A Számadásról szólva meg is jelöli a rokonvonásokat: "Veres Péter most, míg ezeket a sorokat írom, valószínűleg arat. A balmazújvárosi búzaföldön gyűlöli ugyanazt a rendetlenséget, amit én a budapesti íróasztal mellett. És ezért innét, más életformák közül, más ősök árnyékából, egy közös szellemi haza tulsó szögletéből küldöm feléje testvéri gondolataimat" (Jegyzetek egy könyvhöz, 1937). Féja könyve, a Viharsarok elkobzása után a látszólag ellentétes vagyonos osztályok láthatatlan közös frontjára s vele szemben az egész magyar haladó gondolat közös ügyére, közös sorsára figyelmeztet (Magyar írók sorsa, 1937). Érthető hát, hogy közelébe sem téved a népies-urbánus ellentét szakadékának. Átlátott az Új Szellemi Front illúzióján, de felismerte az elfogult és megmerevedett bírálat veszélyét is, mellyel a baloldali radikálisok illették a Márciusi Front híveit (Baloldali mazochizmus vagy szektademokrácia, 1937).

De nemcsak az volt szükségszerű, hogy a társadalmi felelősség politikussá tette a kritikust, hanem a szocialista eszmény visszahatása is. Ez olykor csak az új eszme bátor vállalásában nyilatkozott meg. Bálint György a nagy irodalomnak kijáró elismeréssel kommentál majdnem minden szovjet regényt, mely a korabeli Magyarországon megjelenhetett (Katajev: Hajrá, 1935; Solohov: Csendes Don, 1935; Alekszej Tolsztoj: Kálvária, 1936; Ehrenburg spanyol könyve, 1938). A magyar irodalom szocialista szellemű kezdeményezéseit is lankadatlan figyelemmel kíséri. József Attila legkorábbi és leghívebb kritikusai közé tartozik, s biztató szóval tudósít Gergely Sándor, Kis Ferenc és Darvas József indulásáról is (1931, 1933, 1934).

Egyelőre világnézeti és társadalmi síkon marad akkor is, amikor megfogalmazza írói magatartás-eszményét. Voltaképpen a Settembrini-példázat gondolatmenetét folytatja: "Ott maradni a helyszínen, résztvenni, mélyen bent dolgozni a mindennapi élet közepén, napi problémákkal szemben érvényesíteni az eszmét, a részleteken keresztül törni utat a cél felé – nem pedig félrehúzódni, és távolból tanítani. A lemondás hamis szerénység: aki a világról lemond, az lemond a küzdelemről is. Elvonultan könnyű hűnek maradni az elvhez – bent a forgatagban kell hűnek maradni hozzá, az a nehéz, és az az igazi" (Szergej atya példázata, 1935). A hitvalló és cselekvő szellem öntudatával áll és állítja kortársait az évtized nehéz próbái elé. Természetes tehát, hogy háborúellenes. De nem elégszik meg a hűvös semlegességgel, és nem fogadja el a keserű, ámbár megértő magyarázatot a háború "emberi" okairól. "Az írónak a háborúval szemben nem lehet más feladata – írja –, mint hogy a falánk kis csoport ... lelki és szellemi üzelmeit leleplezze, és felvegye velük a harcot a veszélyeztetett embertömegek, az eladott erkölcs és a megtagadott kultúra nevében" (Mit tegyen az író a háborúval szemben? 1935). Példaképei a harcos írók: Zola, Gorkij, Gide, Malraux, s – amint láttuk – Thomas Mann, akit nem a temperamentuma, hanem a lelkiismerete tett cselekvővé. De háborúellenességét napi politikai kényszerrel is magyarázhatjuk, s feltételezhető, hogy a kor riasztó légkörében emelkedett meg előtte a harcos írók alakja. Eszerint példáinak nincs esztétikai kisugárzása. De már az író és a háború viszonyát elemző cikkében feltűnik egy mondat. Füst Milánnal így vitatkozik: "Közgazdasági érvekkel védi az imperialista tömegirtás ügyét ez a költő, aki oly szívhezszólóan szép versben tudta egyszer elpanaszolni, hogy milyen fájdalmasan kelle-{107.}metlen, ha az ember hosszú éjszakán át álmatlanul forgolódik jól megvetett ágyában." Ez már nem a politika, hanem a morál szférája: a kritikus érve túlmutat az időszerű állásfoglaláson, egyetemes törvényt sugall. Egy helyen Malraux-t idézi: "Csak igazságos harc van, de nincs igazságos sereg. Csak igazságos politika van, de nincs igazságos párt. De ha ezért egy entellektüel hátat fordít és azt mondja: itt hagylak benneteket, mert nem vagytok igazságosak – ez erkölcstelenség" (Egy megtérés margójára, 1937). Itt is a köznapi magatartás mércéjét keresi s az egyén és társadalom viszonyának morális tartalmához érkezik. Ez a logika is összefügg társadalmi felelősségérzetével. Mint Settembrini úrnak, a kor polgári szellemének is az volt a tragédiája, hogy a valóságot megmagyarázhatatlannak, az abszolút értékeket megvalósíthatatlannak vagy az életet a "metafizikai rosszal" terheltnek vélvén tétovaságba, passzivitásba süllyedt és lemondott arról is, ami magyarázható, megvalósítható és javítható. Bálint György ezt a fölényt és ezt a passzivitást tartotta erkölcstelennek. Ezért érezte kiútnak elsősorban Thomas Mann és Malraux törekvését: mindketten végigélték a kor polgári szellemének morális dilemmáját, de képesek voltak kitörni belőle, s nem vállalták azt a "morális következetességet", mely erkölcstelen passzivitáshoz vezetett.

"Megszűnnek polgárok lenni abban a pillanatban, amikor levonják elvont erkölcsi gondolatmeneteik utolsó konzekvenciáját" – írja Malraux hőseiről. Tehát egy új embertípus megszületésére utal. S itt is következetes: tudja, hogy ez az irodalomban is korszakhatárt jelöl. Keresni kezdi tehát a szocialista szellem esztétikai megnyilatkozásait is. Először a legszélső határokat igyekszik megvonni. A szocialista irodalmat – ahogy olykor nevezi: a szociális realizmust – nem köti egy stílushoz: elgondolkoztatónak véli, hogy Nagy Lajos a Kassák-féle irodalomtól teljesen elütő módon teremtett szocialista szellemű művet (Lecke, 1930). Alfred Kerről mondja: forradalmár volt az esztétikában, mert új eszmékért harcolt (Levél Alfred Kerrhez, 1933). Később Bartókról szólva még pontosabban fogalmaz: "A szabadság ... a nép ügye, s minden szabadságkövetelés szükségképpen népi követelés is. Ezért természetesen azok a szellemi emberek, akik a lélek felszabadulásáért indulnak harcba, félúton találkoznak a néppel, mely a társadalmi felszabadulásért küzd" (Bartók a népért, 1937). De azt is látja, hogy vannak, akik megállnak félúton, tehát az intellektuális forradalmak valódi befejezését sürgeti: "... a festészetnek – a fény, az árnyék és a perspektíva problémáinak kutatása és megoldása után – most fel kell fedeznie és ki kell fejeznie mindennek értelmét és célját: az embert" – vázolja Derkovits művészetének tanulságát (A festő halála, 1934). Majd az egyszerűsítéseket, a téves értelmezéseket és a félreértéseket igyekszik lehámozni az irodalmi eszményről. Aragont azért dicséri, mert nem esik a "tendencia" romantikusainak a bűnébe: a bonyolult és sokszínű életet reprodukálja, s állásfoglalása az értékelésnél érvényesül és nem a leírásnál (A bázeli harangok, 1935; Úri negyed, 1937). Közben megfogalmazza művészetszemléletének alapelvét, s kiindulópontja teljesen egybe esik a marxista esztétika kiindulópontjával: "Az igaz művész áttöri a hazugság felületet, és napvilágra akarja hozni a nagy titkot, a valóságot. Nem egyes aprólékos részleteit, mint a naturalisták, hanem az egészet, a lényeget" (Művészet? 1936). De mi különbözteti meg ezt az idők feletti "igazi művészt" a szocialistától? Bálint szerint – az adott viszonyok {108.} között – mindenek előtt a racionalizmus. Európa jó részében azt látja, hogy az ösztönökre hivatkozó, antiintellektuális rendszerek járnak együtt a legkeményebb elnyomással, s ez alól felszabadulást csak az ész és intuíció kiegyensúlyozott szövetsége adhat. Ezért tekinti Thomas Mannt a szocialista írók rokonának (Thomas Mann, 1935). Máshol azt is sejteti, hogy az igazi racionalizmus korszerű feltételeit is ismeri. Az Elefántcsontkávéház című cikkében az írók társadalomtudományi tájékozatlanságát bírálja (1934). A marxista dialektikát nem népszerűsítheti, de elég neki egy Karinthy-ötlet is annak bizonyítására, hogy az új gondolatnak egyképpen túl kell lépnie a polgári racionalizmus merev rendszerén és az irracionalizmus mítoszán (A két macska költője, 1938). Így jut el azokhoz a megkülönböztető jegyekhez, melyekkel az egész korabeli (és mai) marxista kritika is bizonyítja a szocialista irodalom történeti újdonságát. Főként kettőt idéz: a távlatok ábrázolását és a dinamizmust. Amikor Kassák Munkanélküliekjét ismerteti (1933), olyan regénytípusra utal, melyben a változtatni akaró erő is tükröződik. Hogy ez nem sematikus példázat-követelés, a Vén Európa elemzése bizonyítja. Martin du Gard "világszemlélete a polgári pesszimizmus ... Komor és nyomasztó állóképet ad a társadalom egy szektoráról, ellentétben a francia baloldal két nagy regényírójával, Aragonnal és Malraux-val, akik összképre törekednek, és a nagy társadalmi hatóerőket mozgásban, összeütközés közben mutatják be. Az ő világképük tragikus, de nem kietlen" (1937). Irodalomelméleti gondolatait sohasem foglalta rendszerbe, de cikkei néhány részletéből kiviláglik, hogy az irodalom eszmei változásainak stilisztikai következményeire felfigyelt. Szerinte a "szociális realizmus keményen stilizál": vaskézzel fogja össze az anyagot, csak a nagy összefüggéseket mutató alapvonalakat emeli ki, úgyszólván csak a csúcspontok érdeklik. Például: Steinbeck, Solohov, Hemingway. Malraux regényéből, az Emberi sorsokból pedig azt a következtetést vonja le, hogy az új regényben általában több a dráma, mint az epika: "A dráma a legsűrítettebb valóság – és ma a legtöményebb dráma is csak nehezen közelíti meg a valóság tragikus feszültségeit" (Nyugati regény – magyar regény, kéziratban maradt fenn).