Tamás Aladár

A magyar marxista kritika egyik jellegzetes képviselője Tamás Aladár (1899). Kritikusi pályáját az általa szerkesztett 100%-ban kezdte. Érzékenyen figyel fel rá, hogy a történelem új, társadalmilag felelős irodalmat követel Magyarországon is (Új valóság – régi irodalom); kemény elvi küzdelmet folytat a kispolgári ideológiát hordozó csoportok ellen; érdekes cikkekben ismerteti a szovjet irodalom műveit. Mint a kor marxista irodalomkritikusai általában, ő is hivatásának érzi, hogy a munkásmozgalom, a munkáskultúrmozgalom s az elmélet sok kérdésével foglalkozzék. Bírálatait alapos elemzőmunka, a marxista szempontok következetes érvényesítésének igénye s olykor – a kor légköréből és a munkásmozgalom politikájából magyarázható – túlzott türelmetlenség, élesség jellemzi.

{102.} Kritikai munkásságának második szakasza emigrációs éveire esik. A párizsi Üzenetben, a moszkvai Új Hangban, majd később az általa szerkesztett mexikói Szabad Magyarságban nagyszámú cikkben, vitairatban, tanulmányban elemzi az itthoni irodalmi folyóiratokat; az irodalomban is érvényesülő népfrontpolitikának megfelelően megdöbbenve, de baráti figyelmeztetéssel ír a tévedő Veres Péterről és Illyés Gyuláról; aggodalommal figyeli a nehéz helyzetben ismét tornyaikba zárkózó polgári humanistákat s a zsidóságába húzódó Zsolt Bélát. Azok az Új Hang-beli cikkei pedig, amelyek a háború felé rohanó világot idézik fel, valóságos Párizsi Naplóvá állnak össze.