Munkássága 1945–48 közt

1945 után Lukács György személyes helyzetében s ezzel együtt tevékenységének jellegében meglehetősen mélyreható változás állt be. Noha elméleti munkássága eddig is párosult kulturális szervező tevékenységgel, a kettő aránya megfordult. A felszabadulás pillanatában hatvan esztendős Lukács György mögött az alkotások szervesen illeszkedő rendje, egy elméleti körvonalaiban már kialakított esztétika és nagyarányú irodalomtörténeti {134.} munkásság állt. Felszabadulás utáni, magyarországi tevékenységét azonban elsősorban nem ennek folytatása, sokkal inkább a kulturális-politikai életben való érvényesítése, gyakorlati alkalmazása jellemezte. Lukács György nemcsak a Fórum szerkesztője, képviselő, egyetemi tanár, de olyan ideológus, kultúrpolitikus és politikus volt, akinek szavai, tevékenysége mögött – kimondva-kimondatlanul – az MKP tekintélye, befolyása és ereje is ott állt. Munkásságában – főleg 1945 és 48 közt – éppen ezért nem csupán előtérbe került az elmélet alkalmazásának feladata, de megváltozott tevékenységének társadalmi akusztikája és felelősségének természete is. Tevékenysége, elméleti megnyilatkozásai az eddigieknél sokkal közvetlenebb kapcsolatba kerültek a politikával, a párt aktuális politikájával különösen. Ideológiájának, nézeteinek, ezen belül esztétikájának erényei, de fogyatékosságai is egy nemzeti társadalmon belül érvényesülő politikai gyakorlat szintjén váltak el. S ezt a helyzetet az ötvenes évek elején a közélettől való visszahúzódása átmenetileg függesztette csak fel. További szereplésének vagy a közvélemény egy része tulajdonított politikai jelentőséget vagy – mint 1956 előtt és alatt, majd az ellenforradalom utáni cikkeinek túlnyomó részében – maga Lukács adott azoknak politikai jelleget. Mindennek alapján érthető, hogy pályája 1945 utáni szakaszának jellemzése során a korábbiaknál nagyobb nyomatékkal kerülnek előtérbe a politikai, művészetpolitikai szempontok.

Lukács Györgynek 1945–48 közti tevékenysége a demokratikus átalakulás közvetlen szolgálatában állt, írásai a gyakorlati ideológiai propagandamunka jegyeit viselték magukon, két kötete néhány tanulmányjellegű írástól eltekintve különböző fórumokon tartott előadások, folyóiratcikkek, polémiák, kritikák gyűjteménye (Irodalom és demokrácia, 1947, másodszor 1948; Új magyar kultúráért, 1948).

Kérdésfeltevéseit, módszereit igen sokban az adott társadalmi, történelmi helyzethez igazította. Jelentős cikkeinek, tanulmányainak zöme 1945–47 közt keletkezett, mikor a párt álláspontja szerint is "még nem dőlt el, hogy a népi demokrácia vagy a polgári demokrácia útjára tér-e az ország", mikor a párt még nem vetette fel a szocialista átalakulás kérdéseit, – ellenkezőleg, mikor a reakció egyik propagandisztikus törekvése volt azokat minél előbb kiprovokálni. Lukács kérdésfeltevésére és módszerére egyaránt hatott az a helyesen kitűzött cél is, hogy feladatának elsősorban a régi Magyarország, főképp a két világháború közti Magyarország értelmiségében kialakult ideológiai előítéletek, torz társadalmi koncepciók ellen indított harcot tartotta. Ezt nemcsak a viszonylagos ideológiai elmaradottság, de az a tény is időszerűvé tette, hogy a régi rendet nem belső forradalom, hanem a Vörös Hadsereg söpörte el. A népi mozgalmak s az azokkal való érdemleges kapcsolat híján így e nézetek a felszabadulás után is elevenen éltek és lényeges ideológiai akadályai voltak a demokrácia kibontakozásának általában, az értelmiség aktív bekapcsolódásának különösen; eszmei alapot szolgáltattak a nyílt reakciónak s fenntartották a fasiszta ideológia regenerálódásának veszélyét. E célkitűzésekben benne rejlett, hogy Lukács a Horthy-rendszerrel ugyan szembenálló, de lényegében tanácstalan, ideológiai álutakra tévedt értelmiséggel folytatott polemikus párbeszédet. Módszer szempontjából ez azt jelentette, hogy rákényszerült a ma már alapvetőnek, eleminek tűnő marxista axiómák pedagógikusan ismertető fejtegetésére s a marxista terminológia bizonyos fokú feloldására. Mindez azon-{135.}ban nemcsak propagandisztikus előnyökkel járt, de más, helytelenül értelmezett taktikai megfontolásokkal egyetemben, eszmei-ideológiai arányvesztésekhez is vezetett.

Lukács írásainak egyik fő törekvése a nyugati kapitalista társadalom kultúrája és ideológiája iránt élő illúziók eloszlatása volt. Történelmi elemzésekkel tudatosította, hogy a magyar polgári fejlődés elmaradott viszonyai miatt a Horthy-rendszer dzsentroid kultúrálatlanságával elégedetlen értelmiség nyugatra volt kénytelen orientálódni. A magyar szellemi életben ezért övezik előítéletszerű illúziók a dekadens ideológiákat, és van hajlam a progresszivitás és a "modernség" azonosítására. Ennek kapcsán mélyrehatóan elemezte az imperializmus kultúrájának ellentmondásait. Feltárta, hogy az imperialista társadalomban a falu és város, fizikai és szellemi munka ellentmondása, a munkamegosztás, az eldologiasodás, az elidegenedés atomizálja az egyént, megfosztja a személyiséget a teljes kibontakozás lehetőségeitől, kettéválasztja a közéletet és magánéletet, háttérbe szorítja a művészetekben a közéleti kérdésfeltevést. Rámutatott arra, hogy az anyagi egyenlőtlenség, a szabadidő hiánya hogyan teszi merőben formálissá a tömegek kultúrához való jogát, hogyan vergődik a polgári művészet az arisztokratizmus, másfelől a giccs és bestseller feloldhatatlan dilemmájában. Nem kisebb súlyt helyezett a dekadens polgári ideológia irracionalizmusának történeti kritikájára. Ezidőbeli írásaiból Az ész trónfosztása című könyvének alapgondolatai már kikerekedtek. Történeti összefüggésekben tárta fel, mennyire az imperializmus társadalmi valósága tükröződik mindazokban a filozófiákban, amelyek az életet céltalannak, üresnek, embertelennek, értelmetlennek találják, s amelyek hiábavalónak ítélik a társadalom megváltoztatására irányuló törekvéseket. Felvázolta annak az ideológiának útját, amely Schopenhauertól Nietzschén, Spengleren, Heideggeren, Jaspersen keresztül hirdette a világ kaotikus zűrzavarát, értelmetlenségét és volt szálláscsinálója a fasizmus ideológiájának, s első ízben bírálta nálunk a második világháború után kibontakozó sartre-i egzisztencializmust.

Ha Lukács ideológiai, kulturális, művészeti kérdésekből indult is ki, kritikája kiterjedt a polgári demokráciával szemben táplált illúziók bírálatára is. Szembeszállt minden olyan nézettel, amely – különösen a magyar hagyományok szuggesztiója alapján – izoláltan fogta fel a kultúra szerepét vagy éppenséggel azt a társadalmi körülmények megváltoztatására önmagában alkalmas eszköznek vélte. A kultúra és művészetek kérdéseinek kapcsán mélyreható bírálatát adta a játékszabályokat betartó polgári demokrácia formalizmusának, tömegellenességének s a kultúra és irodalom válságát, a fasizmusba torkolló irracionális ideológiákat mint a polgári demokrácia történelmi válságának termékeit jellemezte.

Ugyanakkor – megmaradva a kulturális, művészeti kérdésfeltevések síkján – a tényleges demokrácia taktikailag korlátozott programját is felvázolta. Rámutatott a szocialista humanizmus lényegére, arra, hogy az élet anyagi alapjait kell megváltoztatni, hogy az ember igazán, tartósan és véglegesen megváltozzék; hogy a kultúra formális szabadságával szemben az ember felszabadításának, sokoldalú kibontakozásának tényleges és reális alapjait kell megteremteni. Ha csak deklaratív módon és csak a kultúra és civilizáció vonatkozásában is, de utalt a szovjet kultúrforradalom eredményeire, egyszer {136.} smind a társadalmi átalakulás szükségességére is (főleg Demokrácia és kultúra, Lenin és a kultúra kérdései, Irodalom és demokrácia I., II., Mire jó a kétségbeesés című cikkeiben).

Az általános kérdések mellett – ez idei tevékenységének jellemző sajátosságaként – különös figyelmet fordított a magyar ideológiai életet terhelő, "nemzetileg specifikus" nézetek bírálatára. Külföldi példákra is hivatkozva szállt szembe a nemzeti karakter változhatatlanságának hiedelmével (az Oblomov-típus realitása és megszűnte az orosz nemzeti életben); felfedte a szemlélődő-realista, másfelől az álmodozó "magyar jellem" kettősségének társadalmi gyökereit (A Magyar Kommunista Párt és a magyar kultúra). A "népi" írók mozgalmának – érdemei elismerése mellett – ismételten bírálta azokat a téves nézeteit, amelyek a magyar fejlődés sajátosságainak (gyengeségeinek) téves általánosításából származtak és azok "nemzetivé" misztifikálásában álltak. Mindezt szervesen összekapcsolta a felszabadulás után továbbélő, közvetlen politikai jelentőségre szert tett s a Válaszban hangot kapott harmadikutas nézetek bírálatával (Népi írók a mérlegen, A népi irodalom múltja és jelene).

A polgári indíttatású nézetek közül főleg az irodalom és művészetek társadalmi szerepére vonatkozóak álltak bírálatának középpontjában. Az irodalom integritásának elvét, a "hatalom védte bensőség" kompromisszumos magatartását mint a l'art pour l'art időszerű változatait kritizálta. Elismerte e magatartás viszonylagos progresszivitását a fasizmussal szemben – de rámutatott azt közvetetten védelmező, azzal szemben leszerelő hatására is. Mindenekelőtt azonban a felszabadulás után változatlanul fenntartott elefántcsonttorony ars poeticák demokráciaellenes ellenzéki tartalmát hangsúlyozta. Ha korlátozottan is, harcolt a művészetben megnyilatkozó ösztönösséggel, szubjektivizmussal. (Csupán szerkesztői tehetségét ismerve el, törekedett eloszlatni az esztétikus Osvát Ernő körül kialakult legendát; reális-kritikus portrét rajzolt Baumgartenről, s gyorsan reagálva bírálta a Babits nevével zászlót bontó Új Hold l'art pour l'art-os epigon programját.) E téren sem maradt meg a merőben kulturális, művészeti kérdéseknél: az ösztönösség bírálatát kiterjesztette a tervgazdálkodással szemben megnyilatkozó szkepszisre, a tömegektől való színvonalféltést pedig a politikai reakció szakember-demagógiájának kritikájával kapcsolta össze (főleg: Színvonal és népszerűség, Baumgarten Ferenc, Osvát Ernő, Új Hold, Megjegyzések egy irodalmi vitához című cikkek).

Esztétikailag az egyes izmusokat – főként a szürrealizmust – mint a dekadens valóságszemlélet adekvát kifejezési formáit bírálta; a helyes és helytelen absztrakció, a művészi és tudományos megismerés máig helytálló érveivel vitatta az absztrakt művészetek Magyarországon jelentkező elméleteit a társadalomszemlélet korlátozottságával, a kellő perspektíva hiányából eredeztetve pedig a népi írók empirizmusát, szociográfikus módszereit kritizálta.

Mindezek alapján bírálta általában a magyar irodalom társadalmi passzivitását, értetlenségét, szkepszisét a demokráciával szemben. " ... nyíltan ki kell mondani, hogy az íróvilágban általában kevés a megértés, gyenge a szeretet az új demokrácia iránt. Ez nem abban nyilvánul meg, hogy sokan élesen látják és – persze csak magánbeszélgetésekben – bírálják a hibákat és a hiányosságokat, hanem abban, hogy elzárkóznak a most születőben levő új {137.} már ma is látható szimptomái elől; hogy nem akarják az új élet perspektíváit látni; hogy kizárólag a jelenben élnek és ha tekintetük túlmutat rajta – úgy az inkább a múlt, mint a jövő felé irányul" (A magyar irodalom egysége).

Lukács a magyar kultúra s benne az irodalom és művészet kiútját legáltalánosabban egy olyan társadalmi átalakulásban (annak alapján kultúrforradalomban) jelölte meg, amely közvetlen kapcsolatot tesz lehetővé művész és közönség közt. Eszközként pedig egy olyan kulturális állami irányítást, amely a dolgozók társadalmi szervezeteinek segítségével művész és közönség kapcsolatainak anyagi, kulturális, műveltségi, világnézeti előfeltételeit teremti meg (Szabad vagy irányított művészet).

Az irodalmi egység legfontosabb előfeltételét a korábbi téves nézetek önkritikus revíziójában jelölte meg, a maga nézeteinek megtagadását és meghaladását is polemikusan állítva példaként (Leszámolás a múlttal). Hangsúlyozta, hogy irodalmi egység nem az ideológiai ellentétek elkenése, hanem csak következetes végigvitatása útján születhet. Szembeszállt főleg a "népi" írók közt tapasztalható elvtelen szolidaritás-vállalással; több ízben vont élés határt a népi írók balszárnya, parasztpárti centruma és jobboldala között. Az irodalmi ideológiai egység érdekében ismételten hangsúlyozta a népi–urbánus megoszlás társadalmi okait, az ellentétek feloldásának objektív lehetőségét. A népi ideológia téves megnyilatkozásai – köztük a szegényparaszti álradikalizmus ellen éppúgy polemikusan lépett fel, mint a vita urbánus oldalról történt felélesztési kísérleteivel szemben (Elfogulatlan irodalomszemléletért). Az egység alapját végül is az új demokrácia igenlésében jelölte meg. A debreceni találkozón arra szólította a magyar írókat, hogy "szívvel-lélekkel, legbensőbb egyéniségükkel mondjanak igent ahhoz, ami ma készül ... Az új demokrácia feltétlen igenlése, bármilyen formában történjék is, bármilyen kritikával legyen is az egyes jelenségeket illetően összekapcsolva: ez a szubjektív alapja a magyar irodalom elérendő egységének."

Lukács mindemellett a magyar irodalom utolsó száz esztendejének számos sajátosságára is felhívta a figyelmet, s nem egy irodalomtörténeti probléma további marxista vizsgálatának vetette meg alapját. Írásaiból kikerekedett a magyar regény fejlődésének vázlata (a kritikai realizmus elakadása, illetve történelmi tematikában való érvényesülése, Mikszáth "anekdotikus realizmusának" jellemzése); máig termékeny kiindulópontot jelentenek fejtegetései a János vitéz, a Toldi népi realizmusáról, műfajáról, jellemeik nem regényszerű, "zavartalan" egységéről. A százéves Toldi című tanulmánya nemcsak a marxista műelemzés kitűnő példája, de Arany pályaképének is vázlata; a népi ideológia és irodalom történetén belül egy Szabó Dezső-portré körvonalai is kibontakoznak. Ezek – s számos más irodalomtörténeti kérdésben történt állásfoglalásai – ha azóta sok ponton nyertek is korrekciót, a marxista irodalomtörténetírás számára termékeny kiinduló pontokat jelentettek. Az irodalomtudomány számára hasznos útmutatás volt a Magyar Irodalomtörténeti Társaságban tartott beszéde, amelyben mélyrehatóan bírálta a polgári irodalomtörténetírás torzításait, s differenciált elvi alapot adott a forradalmi és progresszív hagyományok feldolgozásához, s körvonalazta a marxista irodalomtudomány feladatait.