Marxizmus és magyarság

Irodalomtörténeti és történelmi tanulmányait a harmincas években írta. Az indulás és a "megérkezés" közötti évtized a gyakorlati, szervező pártmunkáé, az első vonalban harcoló publicisztikáé s bizonyára a tanulásé. A bécsi emigráció, a Proletárban közölt cikkek, az 1925-ös pártkongresszus, a Kommunista Internacionálé 1928-as kongresszusa, az illegális hazatérések, a Kommunista című illegális pártlap kiadásának megszervezése – ilyen állomások jelzik ebben az évtizedben Révai József életútját. Mondhatnánk tehát, hogy ekkor a szakadatlan gyakorlati munka háttérbe szorította az elméleti jellegű feladatokat. Számba vehetnénk, hogy a férfikor fegyelme lassította a világhódító ifjú lépteit s akkor engedte ismét a nagy problémákkal való küzdelembe, amikor már fel is fegyverezte. S érvelhetnénk a munkafeltételek alakulásával is: a harmincas évek elejétől kezdve, a "lebukás" utáni kényszerű visszavonulásban, a prágai, majd a moszkvai emigrációban nyilván több lehetőség nyílt a nagy anyaggyűjtést, gondos vizsgálódást igénylő tanulmányok megírására. Mindez segíti a fejlődésrajz érthető felvázolását De megnyugtatóbb magyarázathoz jutunk, ha elsősorban azokra az összefüggésekre figyelünk, melyek a második világháborút megelőző évtized magyar kommunista mozgalma és a nagyobbmérvű Révai-tanulmányok között sejthetők.

Néhány támpontot maga Révai is ad művei hátterének felderítéséhez. Előszavai és kommentárjai elsősorban arra utalnak, hogy milyen feladatok, társadalmi és nemzeti gondok ösztönözték egy-egy irodalomtörténeti és elméleti probléma elemzésére. Tizenötéves küzdelem a fasizmus ellen. Harc a magyar népi demokrácia megteremtéséért. Nemzeti összefogás. Új nemzeti szabadságharc. A polgári átalakulás és a plebejus népi irányzatok szétválasztása stb. Ezek a feladatok jelzik gondolatmenetének kiindulópontjait. Tehát a harmincas évek magyar kommunista mozgalmának fontos és sajátos problémái irányították munkásságát. A fasizmus nemzetközi terjedése és a belső tapasztalatok nyomán nyilvánvalóvá lett, hogy a szocialista forradalomra készülő politikának új formákat kell keresnie, az új, bonyolult viszonyok között messzebbre kell tekintenie előre és hátra egyaránt, nyomon kell követnie a magyarságot a társadalmi és politikai fejlődés útján. A marxizmus és magyarság problémáinak elméleti vizsgálata ebben az évtizedben a közvetlen forradalmi cselekedet rangjára emelkedett. S ez a kapcsolat Révai munkásságában olykor közvetlenül is látható volt. A népi mozgalomról szóló tanulmányát akkor írta, amikor a párt újjáalakult Központi Bizottsága mellett a népfrontos szellemű politikai irányvonal elméleti támogatása volt a feladata.

De ha a nagy tanulmányok megírása a harmincas évekre esik is, a bennük végigvonuló gondolat már régebben érlelődött Révaiban. Már az előző évtized termésében is találunk olyan írást, mely rokonságot mutat az érett művekkel. {152.} A Köztársaság vagy Tanácsköztársaság című cikkben (1922) vázlatosan és kérdésfelvetés formájában az az ideológiai elképzelés jelenik meg, amely később uralkodóvá válik munkásságában. A Landler–Kun-vezette csoportok vitájának egyik részletét idézi fel itt s Landler koncepcióját követi: nem tartja reálisnak azt a programot, mely az új magyar proletárdiktatúra közvetlen céljához igyekezett igazítani munkásosztályunk küzdelmét. Vázlatos párttörténetünk szerint "a helyzet megítélésében inkább Landlernek és híveinek volt igaza". De elképzelésük csak akkor válhatott igazán termékenyítővé a mozgalomban és az elméleti munkában egyaránt, amikor kiszabadult a sokszor személyeskedő viták szűk keretei közül. Ez pedig a harmincas években következett be, amikor a történelem nyilvánvalóvá tette, hogy a fasizmus kibontakozása után a kommunista párt küzdelmét a demokratikus szabadságjogokért való harccal kell összekapcsolni.

Kora kérdései először az 1848–49-es forradalom és szabadságharc problémáihoz vezettek (Szabó Ervin helye a magyar munkásmozgalomban, 1931; Marx és a magyar forradalom, 1932; Magyar szabadság – világszabadság, 1938; Kossuth Lajos, 1944). Ez érthető is. Hiszen a magyarság újabbkori történelmében először támaszkodhat valamelyik hódító szándékú nagyhatalom helyett demokratikus népmozgalomra. Ez nyitja meg előtte a független, demokratikus "fejlődés távlatát. Ezért látja Révai negyvennyolc legmélyebb tanulságát abban, hogy "népszabadság, nemzeti szabadság, világszabadság a magyarság számára különösen eltéphetetlen egységet jelent", s ezért ismerheti fel az eszmei küzdelmek mögött, a kormány és az ellenzék elvi harcában a birkózó osztályok jelenlétét. Nehezen látható fejlődési folyamatokat és tényeket fog össze s ezek összefüggéséből olvassa ki, hogy Magyarországon már a reformkorban megvolt az a minimális polgári erő, amely létérdekét követte, amikor ki akart szabadulni a félgyarmati helyzetből, s másrészt: a rendi sérelmi politika lassanként új tartalmat kapott, a középnemesség, ha ellentmondásokkal küszködve is, egyre inkább a polgári fejlődés érdekeit képviselte. De éppen ezért látja március 15-ét éles fordulatnak: szerinte ez "plebejus beavatkozás volt a nemesség vezette polgári átalakulásba". E plebejus erő felülkerekedésére nem volt érett a magyar társadalom, de nélküle azt sem érhette volna el, ami végül is a hatvanhetes kompromisszumban megvalósult. Ez az elemzés nemcsak a történelmi eligazodást segíti: azt is bizonyítja, hogy a magyar polgári rétegek nem tudták tartósan összekapcsolni a nemzet ügyét az emberi haladás céljaival, mert túl későn jöttek s szembefordultak az idővel, mielőtt igazán bekerültek volna áramába. Magyarság és emberség, nemzet és haladás csak a munkásosztály harcaiban olvadhatott igazi egységbe.

Révai tehát a negyvennyolcas magyar forradalom történetében látta meg a sajátos magyar fejlődés elemzésnek a legjobb lehetőségét. Így érthető, hogy irodalmi tanulmányai is errefelé mutatnak, s e sajátos fejlődés szellemi arculatát jellemzik. A Petőfi-esszékben (1946–1948) ez magától értetődik. A nagy magyar lírikus forradalmi szerepe lehetővé teszi, hogy az irodalomtörténész itt a költészet és történelem közvetlen kapcsolatáról beszéljen. Amikor március 15-ét a liberális nemesség mozgalmának plebejus fordulataként értékeli, ugyanakkor Petőfi költészetében is megkeresi azt a réteget, amelyet hiába kutatott a reformkor irodalmában: egy öntudatra ébredő nép {153.} hangját hallja ki belőle. Szerinte Petőfi a negyvennyolcas polgári forradalom költője, de népi demokratizmusával túlmutat rajta a teljes emberi felszabadulás felé. Nem kell tehát kilépnie az irodalomtörténeti elemzés köréből, hogy példaként mutassa fel alakját és művét.

De Kölcseyt és Adyt sem csupán illusztrációként vonultatja fel történelmi és társadalomtörténeti elemzései mellé. Kölcsey-tanulmányában (Kölcsey 1938) onnan indul ki, hogy a nyelvújítási mozgalom, mely a költőt elindította, a polgári haladás úttörője volt. Igaz: ezzel a születő magyar polgárság azt bizonyította, hogy gyenge s még a polgári öntudat kialakításának elemi feltételeivel sem rendelkezik. De mégiscsak itt tör felszínre a fejlődés szándéka. S elismeri azt is, hogy Ady a társadalom, a politika, a történelem minden eseményére és jelenségére lírikusként reagál. De éppen ezért fordult hozzá: felismerte, hogy Ady sajátos szimbolizmusa segítségével a legteljesebben – bonyolultságaival és ellentmondásaival együtt – ki tudta fejezni korát.

Ennek megfelelően Kölcseyben Petőfi elődjét rajzolja meg: a magyar reformkor reprezentatív emberét, aki a nép felé fordult, de még kívülről és felülről, s akiben megvolt az erkölcsi erő, hogy tükröt tartson az ingadozó, liberális nemesség elé, s megfogalmazza önnön lelkiismeretének szavait. Ezért hangsúlyozza a költő és kritikus "kétfrontos" harcát, amely a polgári ízlés nevében egyaránt támadja a nemesi ünnepélyességet és a paraszti közönségességet mint a provincializmus jeleit. S ezért tekinti fő kérdésnek: mi táplálja Kölcsey pesszimizmusát? Válaszában kétfelé is hadakozik. Nem elégszik meg a német romantika hatásának emlegetésével, mert abban a forradalomtól megcsömörlött német polgár megnyilatkozását látja, míg szerinte Kölcsey azon kesereg, hogy a forradalmi korszak nem vitte előre Magyarországot. Még nagyobb szenvedéllyel támadja a misztikus magyarázatokat, melyek az "örök magyar sorsra", a "keletiség–nyugatiság tragikus ellentétére" vezetik vissza Kölcsey pesszimizmusát. A korabeli magyar valóság elemzésével cáfol. Arra hívja fel a figyelmet, hogy nálunk a haladás és "maradás" hosszú időn át egyazon rétegen belül küzd: a középbirtokos nemesség harcaihoz kapcsolódik. S a keserűség, mely innen ered, szükségszerűvé is válik, ha a kínzó dilemmát átélő költő nem talál kapcsolatot a nagy népi erőkkel – akár a korviszonyok, akár személyes érzelmi, szellemi kötöttségei miatt. Szerinte Kölcsey sajátos helyét az jelöli ki a magyar fejlődésben, hogy ő is átélte ezt az elszigetelődést, de ugyanakkor folytatta harcát – lemondóan és keserű lélekkel – kora lehetőségei között.

Kölcsey és Petőfi portréja mellé természetesen illik Ady Endréé (Ady Endre, 1940–41). A magyarság és emberiség eszméje, mely Petőfi költészetében harmonikus egységbe olvadt, Ady művében ismét válságokkal küzdve jelenik meg. De Ady fejezte ki először igazán történelmi hangsúllyal, hogy a magyarság új vezető erőt keres. S bár felismerését inkább kérdés formájában fogalmazta meg, a kérdést jól tette fel. Révai szerint éppen ezért a forradalmár költők közé sorolható. Kora forradalmi készülődés évtizede volt, mely legteljesebben az ő költészetében tükröződött. Révai ennek elismerése mellett a költő belső harcairól is szól: tanulmányának fő gondolatmenete Ady "kétlelkűségének" vizsgálatát követi. A költő hűséges a demokratikus átalakulásért küzdő néptömegekhez, de érzi, hogy ő és a hozzá hasonlók lelkileg, szellemileg emberileg már egy történelmi korszakkal előbbre tartanak. A két meggyő-{154.}ződés a "Muszáj Herkulesek" tragédiája, akik valójában már nem tudtak hinni a polgári demokráciában, amelyért küzdöttek.

S Révai nem adja fel ezt a koncepciót akkor sem, amikor Ady szimbolizmusának kialakulására keres magyarázatot. Harmonikusabbnak látja Petőfi költészetének légkörét, mint Adyét, de ezt a hátrányt a történelem rovására írja. Felismeri, hogy a századelő feldúlt társadalmában nem lehetett többé Petőfi módjára "ámulni" a közvetlen valóságon, hiszen a 20. században nem lírai realizmus lett volna ez, hanem üres apológia: idilli kép a szörnyűségről.

A magyar társadalom fejlődésrajzát tekintve az Ady-tanulmány a negyvennyolcas forradalmakról szóló írás folytatása. E társadalomrajz utolsó fejezetét a Marxizmus és népiességben (1938) találjuk. A népi mozgalomban, melyet Révai a Márciusi Front alakulásának időszakában a tizenkilenc utáni két évtized legjelentősebb magyar szellemi áramlatának tekint, a magyar irodalom társadalmi törekvései felszínre törnek, politikai mozgalommá fejlődnek. Révai igazodik anyagához, s mondanivalóit társadalomtudományi problémák köré csoportosítja. De gondolatmenete nem törik meg. A népi mozgalmat az Európa-szerte elterjedt kispolgári szocializmus rokonának tekinti: híveik egyképpen kiábrándultak a kapitalizmusból és a munkásság veresége után elfordultak a proletár szocializmustól. De ezt a rokonságot nem tartja jellemzőnek. "A történelmi háttere a magyar népies irányzatnak is – írja – a munkásosztály veresége. De már az 1919-es veresége ... A népiesek parasztorientációja nem munkásellenes, de kiindulópontja a munkásság elszenvedett veresége és mint tényt veszi tudomásul, hogy a munkásság eljátszotta vezető szerepét." Látja tehát, hogy a népi mozgalomban a magyarság haladásvágya nyilatkozott meg, de könyvében a bizakodó felismerést és elismerést torlódó kérdések követik: kik ellen harcolnak a magyar népiesek, kik lesznek a fegyverbarátaik, elkerülik-e a fasiszta fertőzés veszélyeit stb? A tanulmány megszületésekor a kérdések hangsúlya még nem aggodalmas. De jelzi, hogy a régi dilemma – magyarság és emberiség, provincializmus és egyetemesség, nemzeti és társadalmi felemelkedés – még mindig kínzó. S a történelem azt bizonyította, hogy jogos és szükséges volt a biztató jelek között is felrajzolni a kérdőjeleket: az emberiség nagy válsága, a háború felszínre hozta a lappangó veszélyeket. 1940-től kezdve Révai egyre több aggodalomra talál okot, hangja keserűbb, mondanivalója bírálóbb (A népiesek széthullása, 1940; Géza, te csalsz! 1941; Szabó Zoltán és a francia összeomlás, 1941).

Ez a gondolatmenet világosan jelzi a Révai-tanulmányok fő célját: a magyar történelem és irodalom példájának felmutatásával hozzájárulni a bukott proletárforradalom és az eljövendő új forradalom közötti történelmi szakasz stratégiájának kidolgozásához. Révai munkássága tehát a népi demokratikus forradalmi folyamat céljait szolgálja.

Mindebben azonban Révainak nemcsak a gondolatmenetét követhetjük végig: gondolkodásának jellegzetességeit is megfigyelhetjük. Az ő könyveiről szólva nemcsak a tartalmi leírás feladata hozza magával a társadalmi, történelmi gondolatok hangsúlyosabb felvetését. Marxista szemléletéből következik ez. S ha szemléletére utalunk, egyben tudománytörténeti jelentőségét is meghatározzuk: az elsők közé tartozott, akik a marxizmus alkalmazását az irodalomtörténetben nemcsak elvileg sürgették, hanem igényes kísérleteikkel {155.} példázták is. Ezért hatottak oly frissen tanulmányai, amikor a felszabadulás után az olvasókhoz jutottak. S ezért lehettek – Lukács György munkáival együtt – az új magyar irodalomtörténetírás elindítói.

De példája azért is időtálló, mert sikerült elkerülnie a társadalmi igényű irodalmi elemzés nagy veszélyeit. Láttuk: ifjúkori cikkeiben "félreteszi" a formát, mert csak így érzi lehetségesnek a társadalmi szolgálatot. Érett írásaiban a legbonyolultabb formai elemzést is be tudja illeszteni eszmei koncepciójába: Ady szimbolizmusának megközelítése meggyőzően bizonyítja ezt. Másrészt sohsem elégszik meg a társadalmi magyarázat applikálásával: a társadalmi rajz nála nem "háttér", nem "miliő", nem pusztán életrajzi mozzanat. Azokat a pontokat kereste meg a művekben és az életpályákon, ahol kitapintható a kor érverése. Lehet, hogy ezzel önként leszűkítette kritikai és irodalomtörténeti viszgálódásának a körét, de választott területein jól szét tudott nézni és messzire látott. Nagy távlatokhoz igazodó igényével magyarázható az is, hogy tanulmányaiban megannyi általános érvényű esztétikai, irodalomtörténeti gondolatra bukkanunk (pl. a magyar líra uralmáról szóló eszmefuttatás). Ezek is az új irodalomtörténeti szemlélet helyes kialakulását segítették: már a két világháború között figyelmeztettek rá, hogy a marxizmus módszere történeti, de nem szorítkozhat az időbeli fejlődés leírására.