Lázadás és forradalom

Alig tizenkilenc éves, amikor 1917-ben megírja első cikkeit a Mába. Nem akármilyen indulás ez. Világhódító szándék feszül minden sorában. Ibsen ürügyén új esztétikát hirdet. Könyvet akar írni a nagy orosz irodalomról s meg akarja termékenyíteni eszméivel a modern magyar irodalmat. Ítéletet tart a tekintélyes Schöpflin fölött s új kritikai igényt körvonalaz. Bálvány-romboló szenvedéllyel ront Babits Mihálynak, s új isteneket akar oltárra emelni.

Lázad. Lázad a társadalom ellen, az eszmények ellen, a fogalmak ellen. Nem nyugszik bele, hogy az esztétika azt tekinti szépnek, ami csöndes, begombolkozott, különélő, ami irreális és kivételes. Újraértékeli a klasszikus fogalmát, s azt hajlandó öröknek elismerni, ami a jelen mértékével mérve is súlyos. Úgy érzi, hogy kora csak az exkluzív irodalmat tekinti igazi művészetnek, s makacs következetességgel fejtegeti: az állásfoglalás avatja alkotássá az írást. Szociális irodalom kell – írja – életbekapcsolódás kell. Az irodalom tárgyalja a köznapok kérdéseit; mutasson utakat és lehetőségeket. Állásfoglalást követelő esztétikájának megfelelően a kritika feladatait is újrafogalmazza. Megveti a toleráns kritikust és lázadozik az objektivitás eszménye ellen.

Nem, itt még nem marxista és nem szocialista forradalmár. Szenvedélyét inkább valami fiatalos lázadás fűti, elképzeléseit pedig legtöbbször a Ma köre, Kassák csoportja irányítja. Azt hangoztatja, hogy "az élet célja az akció és az akció öncél", s ezzel voltaképpen a Kassák-csoport egyik alapelvét ismételgeti. Ugyanitt található meg a forrása a "szintetikus irodalom" követelésének, mely első írásainak ugyancsak vezérmotívuma. A Ma "új költészete" egyetlen szándékot értékel: "a világ szintetikus látását, s a költemények megcsinálásánál mindenekfeletti célja a világon ezer felé futó alakok, gondolatok és érzések összefogása, egy új és egységes életté formálása". Mindez {148.} egyetlen gondolatsorba sűrítve mutatkozik meg a fiatal Révai Kassákról szóló cikkében. A kiindulópontot jól választja meg: látja, hogy itt egy újfajta költői törekvés bontakozik ki, mely Ady szubjektív lírájával szemben az objektív megjelenítés eszményét követeli, s így, ebből a szempontból, az Arany-hagyomány feltámasztója. Amíg csak jellemez, jó úton halad, amikor azonban értékel, az elvont tétel mércéjét figyeli. Ezért sorolja Adyt Kassák mögé. Esztétikai dogmája szerint az utóbbi énje eltűnik, saját alakja nem gátolja a nézését, s így egészen szokatlanul tág a látóköre; Ady pedig tulajdonképpen "szűk látókörű" költő, mert magához kicsinyít mindent, és mert egocentrikus lélek, csak saját magát zengi mindenféle variációban. Az elvont szemlélet fedi el a fiatal Révai elől a forma és tartalom összefüggéseinek titkát is. "A forma mellékes – írja – és azt tartjuk, hogy a formára fordított energia pazarlás és bűn a tartalommal szemben."

Kritikusi indulásának problémái abból a "modern", "forradalmi" irányzatból eredtek, amelynek hívévé szegődött. Amikor a Ma esztétikája az objektív költészetet és a konstruktív művészetet állítja szembe a Nyugat szubjektivizmusával és impresszionizmusával, tulajdonképpen nem tudja áttörni ellenfele határait: jelzi, hogy a kor újat követel, de erőfeszítései jórészt csak a külsőségeket érintik. A "modern", "forradalmi" irányzatok – futurizmus, kubizmus, expresszionizmus – ugyanúgy a forma szférájában keresik a megoldást, mint elődeik, melyeknek reakciójaként megszülettek s az absztrahált forma szegénységét jelzik. Ezért juthatott a fiatal Révai – közvetlen mesterei nyomán – lényegében azonos esztétikai "táborba" azokkal, kik a formával bíbelődtek, miközben támadta őket s megtagadta a stílust.

A Ma és munkatársai között a fiatal Révai azonban így is kifejezett valamit abból a szociális és esztétikai elégedetlenségből, mely irányzatuk mögött meghúzódott. Keretet az anarchizmus adott gondolataiknak és programjuknak. Révai idézett tétele – "az élet célja az akció és az akció öncél" – szinte klasszikus tömörséggel fejezi ki a medertelen tettvágy ideológiáját. Ez kísérti akkor is, amikor a modern emberhez közelebb érzi Shakespeare "aljas" hőseit – Jágót, Lady Macbethet, a Lear-lányokat vagy Hamlet mostohaapját –, mint Ibsen tépelődő alakjait. Nyilvánvaló, hogy ez a "forradalmiság" önmagában az elégedetlenségből táplálkozó társadalmi erő elpazarlására vezethetett volna. De az anarchizmus lendülete a világháború vége felé egyre inkább egybeolvadt a céltudatos szocializmus áramával. A fiatal Révai és társai tisztázatlan gondolatai azt a felismerést is kifejezték, hogy meggyőződésük csak annyit ér, amennyit cselekvésre váltanak belőle. A tehetetlen szociáldemokrácia környezetében ösztönös forradalmiságuk hajtotta őket a cselekvés felé, s a munkásság forradalmi készsége, mozgolódása emelte meg előttük a tett értékét. Ezért válhatott előrevivő és építő erővé tettvágyuk, amikor az orosz proletárforradalom hatására világosabban látták a történelem útjának irányát. S ezért sorolhatja őket a magyar párttörténet a magyar kommunista mozgalom úttörői közé.

Az esztétikai elégedetlenség már tisztábban tör felszínre Révai fiatalkori írásaiban is. Elismeri, hogy a Nyugat "soha el nem felejthető akarással lendült új szép felé", de úgy látja, hogy amikor "konok, kopasz és harapós, dolmányos és magukba szerelmesedett bajuszos magyarok" strázsáltak a magyar irodalom útjain, nagyon kellett volna valaki, "nagyon harcos, nagyon harapós {149.} nagyon-nagyon kicsinyes és visszavágó, kérdéssel válaszoló, alattomos akármilyen valaki – aki kritikus", s aki rá merte volna fogni – ha kellett – "a fehérre, hogy piros, mint Gyulai tette". Őt már forradalomra készülődő légkör veszi körül, s az ő kritikusi eszménye ezt tükrözi. Ő már nem elégszik meg azoknak a titkoknak a felfedésével, melyek – a századelő impresszionista kritikájának módszere szerint – az én kulcslyukán keresztül leshetők meg: a nagy arányokat, a nagy összefüggéseket kutatja. "A kritikusnak és különösen az esztétikusnak az egyes irodalmi megnyilvánulásokat, vagy mondjuk, irányokat nem nagyon szabadna egyénekhez kapcsolni. Jelenségek és effektusok vannak az életben és kivált az irodalomban, ami kondenzált élet ... Talán mégsem vagyunk mi önmagunkban, egyekre különülve fontosak – sokkal inkább masszákba épülve. És akármilyen személlyel összenőtt és ,lélekbőlszakadt' az írásmű, mégis a mű mint mű érdekel ... ". S újra és újra visszatér a gondolatra: a jó kritika nemcsak regisztrál, az igazi kritikus szemhatárát nem szabják meg a bírált könyv lapjai. Ezeket az elveket, ezt az eszményt a kritikus magával viheti egész életútján. Magával is viszi: érett írásai bizonyítják.

De a fiatal Révai nemcsak a Mával együtt lázad: ötödik cikke után szembefordul mestereivel is. 1917 novemberében György Mátyással, Komját Aladárral, Lengyel Józseffel együtt kiválik a Kassák-csoportból. Új lapot indítanak, melyet a rendőrség még az első szám megjelenése előtt betilt: egy évvel később, a forradalom után a Internacionálé váltja valóra céljait. Közös kötetet adnak ki, mely az 1918. Szabadulás címet viseli. Kilépésüket Barta Sándor a Mában így magyarázza: "Egy éve, hogy ez a négy ember kikanyarodott a Ma életvonalából ... állítólag azért, mert szerintük a Ma keretein belül megvalósíthatatlan perspektívával követelőzött művészi énjük intenzívebb szociális állásfoglalásba." A Ma ellenérve nyilván jogos kritikai megjegyzéseket is felsorakoztat: hogy tudóskodással és majdnem pártpolitikai dogmákba öltözködéssel gondoltak új ereket csatornázhatni költészetükbe; hogy felesleges jó svádájú röpiratokban és alapos készültségű könyvekben lefektetett tételeket versekké hígítani stb. Az 1918. Szabadulás verseit véve számba, joggal ítéli meg szigorúan a Révai-féle "titánkodásokat" és "elrajzolásokat" – egybehangzóan a Nyugat bírálójával, ki úgy véli, hogy Révai Lengyellel együtt még csak a kifejeződését keresi, s önnön megismerésével küszködik. De a sértett Ma "a bagoly mondja a verébnek" módjára bírál, s másrészt megkerüli a fő kérdést – különben aligha hallgatna Révai tanulmányairól, melyeket nem lehetett volna ilyen könnyen félretolni, s részletesebben szólt volna a folyóirathoz hű csoport egyik, kategorikus mondatba foglalt gondolatáról, mely így hangzik: "Maga a szocializmus sohasem lehet költőnek való téma." Mert emögött húzódik meg a szakítás oka.

Révaiék nem magyarázkodnak, de azzal, hogy új programot fogalmaznak, mélyen és részletesen elemzik kiválásuk okát és új céljaikat. A programot tervezett lapjuk, a Kilencszáztizenhét elé szánták: Révai fejlődésrajzában ennek különös jelentősége van, minthogy Vas Zoltán emlékezése szerint a lázadók elképzeléseit Révai fogalmazta meg. Ez a program nyíltan beszél: "1917. Ez a szám az orosz forradalom történelmi dátuma, az emberiség legnagyobb gondolata. Ebből a gondolatból sarjad és ebbe a gondolatba olvad bele lapunk programja. ,Ezért a gondolatért' – ez a mi egész programunk." {150.} 1917 szellemében akarnak tevékenykedni az új irodalomért is, "szocializálni" akarják a művészetet. Szándékosan utalnak a Ma "narkotikum-elméletére", melyet elvetnek. Támadó szenvedély fűti őket, s nem tagadják, hogy le akarnak rombolni mindent, ami a tudományban és irodalomban gátolja 1917 gondolatát. De hívnak mindenkit – a próbálkozókat és a kísérletezőket is –, aki az emberiség szellemi, etikai és anyagi felszabadulásának célját szolgálni akarja.

Ezek a gondolatok már láthatóan sugározzák az orosz szocialista forradalom hatását és követésének szándékát. De az utak elválása korábban kezdődött. Révai már a Ma munkatársaként bekerült abba a háborúellenes, forradalmi csoportba, melynek tevékenysége Korvin Ottó nevéhez fűződik, s amely ideológiailag Szabó Ervint követte. Tagjait – a forradalmi szocialistákat – ott találjuk a Kommunista Párt alapítói között. Jelentős részük van abban, hogy a párt némileg járt úton indulhatott el küzdelmes jövője felé. Ez a "múlt" készítette elő Révaiék szakítását is: a rohamosan haladó idő jele volt a gazdagodó tapasztalatok tetté válása.

Érthető hát, hogy a világnézeti érdeklődés a Ma kritikusának a munkájában is felszínre tört. Igen sokszor különvéleménye van a kor magyar irodalmáról és a fejlődés irányáról. Míg a Ma programcikke mindenekelőtt az írás hogyanjára figyel, addig Révai a szociális irodalom jogaiért küzd. S nemcsak elvont elképzeléseket állít mestereivel szembe; látja gyengeségeiket is, tudja, hogy formai forradalmuk "litteraturai kezdéssé züllött". Amikor Babits kulturálatlansággal vádolja a lázadó fiatalságot, új kultúraigényt fogalmaz meg. Elismeri, hogy tudás kell, de nem elégszik meg az irodalmi kultúrával. S az indulás időszakának öt cikke között van egy, mely teljes egészében egy új kritikustípus megjelenését bizonyítja. A Készülő könyv elé című cikkben Révai az esztétikai értékelést már következetesen társadalmi elemzésből bontja ki. Az orosz irodalomról beszél, s gondolatmenete az irodalom és forradalom kölcsönhatásának kimutatásához igazodik.

1918 vége felé még ott látjuk az 1918. Szabadulás költői közt, 1919 elején már az Internacionálé, az Ifjú Proletár és mindenekelőtt a Vörös Ujság publicistája. Itt már az ideológus, a politikus végzi első erőpróbáit. Közvetlenül megnyilatkozhat a gyorsuló idő áramába kerülve, s egyre kényszerítőbbnek érzi, hogy az azonnali reagálást és beavatkozást frissen közvetítő publicisztika műfajaihoz forduljon. A Tanácsköztársaság egyik legtermékenyebb újságírója; olyan cikkek kerülnek ki tolla alól, mint a Tiszta proletárpolitikát, mely rendkívüli érdeklődést keltett a proletárdiktatúra híveiben.

Innen és főképpen az érett tanulmányok magaslatáról sápadtabbnak látszanak a Mába írt cikkek. Mégis érdemes figyelni rájuk. Hiszen ezekben lehetünk tanúi egy jelentős emberi élet legizgalmasabb mozzanatainak: fejlődési folyamatának, az egyéniség bontakozásának, a szellemi és erkölcsi erő gyarapodásának. Itt találjuk meg az írói szenvedély első nyomait, a lendületes stílus forrását: az adys szókapcsolást, az expresszionizmus szótorlódásait. S mindezek mellett ezekből a cikkekből kirajzolódnak az író emberi vonásai: egy tájékozott, messzirelátó ifjú áll előttünk, aki hadakozik Adyval, de akinek mégis az Ős Kaján a legnagyobb versélménye, aki Verhaerent és Whitmant olvassa, aki "bevallja" Marxot, Tolsztojt, Oswaldot és Wundtot, aki okos megjegyzésével bizonyítja, hogy nemcsak Shakespeare-t ismeri, hanem kisebb {151.} elődeit és kortársait, Marlow-t és Ben Jonsont is, aki egész nemzedéke nevében vallja: "nagy szerelemmel akarjuk ... a kultúrát", az európait, a középkorit, a katolikust, a keletit, az antikot, s kialvatlan szemmel is "nászokat akarunk ülni" a világ nagy szellemeivel.