Csathó Kálmán

1881-ben született; a Kultuszminisztériumban volt tisztviselő. A szerencse kegyeltjének tudhatta magát: fiatalon a Nemzeti Színház rendezője lett, akadémiai díjakat, majd akadémiai tagságot nyert, elfoglalhatta a Kisfaludy Társaság másodelnöki székét s a negyvenes évek elején egyszerre két színházat igazgatott. Regényei és színdarabjai hibátlanul fejezték ki az Új Idők családias szellemét. A magyaros színezetet, a régi úri világ derűs-érzelmes idézését, biedermeier hangulatait épp úgy megtaláljuk nála is, mint a mulattató kedélyességet, kellemesen folyó anekdotázást, játékos könnyedséget, de azt a szellemességet és fölényt is olykor, mely az életet távolról figyelő sztoicizmusát rejti. Sikerét megnyugtató: egyeztetésre, kibékítésre hajlamos látásának köszönhette. Könnyen gördülő stílus, dzsentris sugallatú társadalomszemléletet, életideált közvetített, több mértéket tartva sok kortársánál, de nem merészkedve tovább a felszín rajzánál. Velejéig konzervatív szellem volt, mégsem tartozott soha a megcsontosodott, mozdulatlan irodalom művelői {172.} sorába. Mozgékonyabb, érdeklődőbb egyéniségének köszönhette, hogy életműve nem sorolható teljesen az áporodott akadémikus-irodalom olvashatatlanná fakult díszkötéses sorozatai közé. Tehetségét azonban a siker, a szórakoztatás könnyű céljaira használta. Kerülte a túlzásokat és végleteket; a műveibe foglalt valóságelemeket a mulattatás szabályai szerint formálta. Színdarabjait a Nemzeti, később a Vígszínház sorozatosan játszotta. Tárgyáért szívesen fordult a régi világba; a múlt századi úri élet történeteit, idilli hangulatait, társasági bonyodalmait festette, meghittséget ébresztve, kevés eredetiséggel, de nem kevés ügyességgel. Világát, hiába tisztelte oly nagyon a hagyományos értékeket, kedélyes, derűs felelőtlenség járta át, de közben szenvtelenségét, fölényes tartózkodását is őrizte. Vigyázott az előkelőbb szabású konzervatív írói magatartás kötelező szerepére. (Varjú a toronyórán, 1916, Te csak pipálj Ladányi, 1916, Lányok, anyák, nagyanyák, 1927, Családfa, 1934) Az akadémikus irodalom szellemével azonban összefért a jó társaság enyhén pikáns, "urbánus" szellemet beolvasztó mulattatása is. Mesterét, Herczeg Ferencet követte, midőn a huszas évektől kezdve egyre-másra írta a városi polgárság ízléséhez alkalmazkodó "modernebb" – szabadszájú és lenge darabjait. (Az új rokon, 1922, Matyika színésznő szeretne lenni, 1929, Az én lányom nem olyan, 1935) "Szalonképesen" illedelmesek ezek a darabok is – írja egyik kritikusa –, csak az történt, hogy a "fehér-író"-nak, a vidéki magyar középosztály derűs mulattatójának sikerült elsajátítani a frivolabb szórakoztatás szintoly problémamentes fogásait s az álromantika eszközeivel egy áporodott, hamis modernség világát berendeznie.

Könnyen és sokat dolgozott, de legtöbbször nem a tehetségére hallgatott, hanem válogatás és mérték nélkül írta meg a keze ügyébe kerülő témákat. Lehetett volna pedig igazabb mondanivalója. Erről tanúskodik egyetlen ma is olvasható regénye, a Csokonai életét földolgozó Földiekkel játszó égi tünemény (1924). Vadásztörténetei (Tavasztól tavaszig, 1964) is nem mindennapi megfigyelő készségét, mesélő tehetségét igazolják. Színháztörténeti munkái, színész arcképei – a visszaemlékezés személyes keretébe foglalva – nemcsak tudását, széles körű ismereteit világítják meg, hanem finom ízlésről, biztos ítéletről is vallanak.

Élete végéig – 1964-ben halt meg – dolgozott s egyre fanyarabban, keserűbben gondolt elporló műveire. A föltámadó írói lelkiismeret, az új igény már csak két művét vitte el a befejezésig. Az Ilyeneknek láttam őket (1959) és a A régi Nemzeti Színház (1960) maradandó alkotás –, ha más nem is, ez a két könyv fönntartja nevét.