Surányi Miklós

1882-ben született. Jogi tanulmányokat végzett; volt megyei főlevéltáros, szerkesztette a Budapesti Hírlapot. 1936-ban halt meg.

Zsúfolt, látványosságra törekvő regényei a romantika és naturalizmus keresztezéséből született felemás alkotások – konzervatív szemlélet lép bennük frigyre élveteg dekadenciával. Legtöbb hősét különleges szabásúnak mintázza, nagy szenvedélyek megszállottjának, akiknek sorsát akarat és cselekvés, hajlam és lehetőség egyensúlytalansága szétdúlja és értékeiket {173.} fölöslegesen elpazaroltatja. Szerették Mereskovszkijhoz hasonlítani: a történelem nagy látványaihoz vonzódott, festői és drámai mozgalmasságú tablók alkotására törekedett; meg is volt benne a nagyvonalú történelmi kompozíciók iránti érzék – jelentős művet mégsem alkotott. Megrajzolta a századvégi kisváros életét sok életrajzi elemmel (Kantate, 1918). Több művében a nemesi családok pusztulását, vagyoni és erkölcsi lezüllését ábrázolta (Domoszlay László, 1921; A mindenható asszony, 1923). A mindenható asszony még szokványos szerelmi történet, giccses fordulatokkal; nagyobb igénnyel készült A csodavárók, a földbirtokos dzsentri regénye, mely családtörténetből nemzeti történetté szélesül: "a Péterffy-, Grónay, Gundy család az egész ország. A magyarok mind. Az egész nemzet egy nagy Péterffy család." Bírálóbb és keserűbb a hangja mint Herczegé; belátja, hogy a békebeli könnyelmű és gondtalan évek maradi gondolkodású dzsentrijét halálra ítélte az idő és miként Herczeg Ferenc vagy Zilahy Lajos, ő is azt látná szívesen, hogy dzsentrijei polgári pályákon, az üzleti és kereskedelmi életben érvényesüljenek. A nemesség hanyatlását Surányi is megértő együttérzéssel rajzolja, a vagyonos földbirtokos osztályban ugyanis a politikai és szellemi tehetséget becsülte; elégikus búcsúztatói szerették volna elhitetni, hogy ezzel az osztállyal sírba száll a művészet és kultúra fenntartója. A háború és forradalom éveit Surányi is vízválasztónak tudja és bár a Csodavárókban a dzsentri nemzeti illuzionizmusát korholta, bírálatát egy újabb vágyképpel altatta el: bízik a Péterffyek fiatal, életerős nemzedékében, akik az eltékozolt ezer holdak helyett majd a hatvan holdas vitézi telken virágoztatják fel az új csodát, és hozzák el az ország megtisztulását. Surányi igazában a nemesség és arisztokrácia világában érzi otthonosan magát, ahol megtalálhatta az előkelőség csillogását, a pompázó, élet artisztikus külsőségeit, az öncélú művészetkedvelést, de a társadalmi bomlás vonzóvá színezett dekadenciáját is, a hétköznapiságtól elzárt élet fojtó, terhes levegőjét és a vétkezésben örömet találó szerelem erotikáját. A Domoszlayak, ezek a féktelen, különc nagyurak az ő szívéből lelkedzett hősei, őket avatja a tudomány és a művészet igaz értőivé, de mert vérükben hordják a végzetüket is, mámorosan tobzódó életüket mindenáron heroizálni szeretné s alakjukat tragikus fenséggel felruházni. Erre azonban sem eszméi, sem jellemteremtő ereje nem bizonyult elegendőnek, és minduntalan törést okoz valóságos látás és illuzionizmus ellentéte is. Ezért is találunk regényeiben annyi leíró részt: a lendületes elbeszélő állandóan arra fanyalodik, hogy átadja a szót a publicistának, vagy a művelődéstörténet ismerőjének, hogy az epikai kompozíció hézagait különféle betétekkel kitöltse.

Liberális színezetű konzervativizmusának egyik meghatározó vonása, hogy a forradalomban veszedelmes eltévelyedést látott, a Csodavárókban is a konzervatív oldal durva pamfletstílusában foglalkozott 1918–19-cel s az ellenforradalmi konszolidálódást összefoglaló történelmi esszéjét (Bethlen István 1927) is ez a hangnem jellemzi. Történelmi regényeiben nagy feladatokra vállalkozott, a korhűséget azonban gyakran a művelődési viszonyok leírásával helyettesítette. Regényei a magyar középkorról, Mátyás humanizmusáról és a bécsi kongresszus idejéről szólnak (A trianoni páva, 1916; A szent hegy, 1917; A nápolyi asszony, 1924). Széchenyi Istvánról nagyszabású művet tervezett, de ebből csak a kalandosságot és romantikus szerelmi szenvedélyt hangsúlyozó első rész készült el (Egyedül vagyunk, 1936).