A haladó magyar irodalom általános törekvései

1919–1945 közt a haladó magyar irodalom a maga egészében több nagy kérdésre keres választ.

A magyar irodalom egyik nagy mondanivalója: harc a magyar társadalom s a magyar gazdasági szerkezet megoldatlan, kínzó, égető kérdéseinek megoldásáért, a polgári forradalom továbbviteléért –- vagy: másoknál: a magyar agrárkérdés megoldásáért – vagy az időszerűtlen, avult magyar államszerkezet lebontásáért. A szociális, a társadalmi mondanivaló hangos szava a kor magyar írójának. Van, aki a megoldás reménye nélkül írja le a fennálló helyzetet, van, aki megoldására a legkülönfélébb módozatokat javasolja. Ez a hang a legerősebbek egyike a kor irodalmában; ez a törekvés nyomja rá bélyegét szinte minden műre, s indokolja a közvetlen politikai s leíró műfajok nagy előretörését: a politikai és a leíró líra, a riport, a szociográfia, a publicisztika nagy súlyát.

Egy másik – már nem ennyire általános – mondanivaló: küzdelem az ellenforradalmi rend, a fasizmus ellen. Politikai szembenállás ez és szintén széles skálán nyilvánul meg, a polgári demokráciától a szocialista forradalmiságig. A kor liberális polgárságának hangját hallató irodalmi mozgalmaknál csaknem mindvégig a gazdasági szerkezet megtartására irányuló törekvéssel egyesül; legfeljebb egy megreformált liberalizmusig jut el. A nacionalizmus mellett a haladó mozgalmak egy másik buktatója éppen ennek a liberális {22.} szárnynak a társadalmi szerkezet kérdéseiben s főleg az agrárkérdésben elfoglalt álláspontja volt. Az ellenforradalom rendszere és a fasizmus elleni harc két nagy hullámban folyt: az ellenforradalom első éveiben (1919–24), azután egy békülékenyebb szakasz után az egyre nyíltabb fasizálódás, háborús készülődés, majd a második világháború éveiben.

Új fajta, új társadalmi rétegekből jött művészek is seregestűl tünnek fel e korban. Igaz: már a század elején van néhány szegényparaszt vagy munkássorból jött autodidakta író, aki élményvilágának egész mélységét és keserűségét hozza magával, de az irodalmi folyamat vezető hangadói, az irodalom jellegének megadói még nem ők. Az 1919-es forradalom földindulása kellett ahhoz, hogy seregestül kerüljenek felszínre a népi tehetségek, a munkásság, de főleg a mezőgazdasági munkásság, szegényparasztság, kisbirtokos parasztság soraiból; mélyen rejlő indulatokat és a valóság eddig ismeretlen tájait hozták az irodalomba. Népi származás, mélységből-jövés és haladó világnézet persze önmagától nem esik egybe: az ellentmondások, olykor tragikus összeütközések nem egy példáját nyújtotta a kor. De bizonyos, hogy pusztán az irodalom felől nézve is, témáknak, élményeknek a magyar irodalomban eddig még nem hallott sorát hozták magukkal s szólaltatták meg; s amikor azután e mélyből származással tudatosság, gondolkodó, rendszerező agy párosult s haladó eszmék, akkor hatalmas lírai és prózai kompozíciók születhettek.

Tágasságban új területeket hódított hát meg az irodalom; mélységben is. Nagy erővel jelentkezik irodalmunkban a törekvés a kor igényeinek megfelelő újabb, adekvátabb formák kialakítására, az ember lelkivilágának, viselkedésének, érzésvilágának mélyebb, árnyaltabb és kínzóbb érzékeltetésére, az irodalomnak a megváltozott világ körülményeihez való alkalmazkodására. Ennek a törekvésnek jeleként erősödnek meg különféle új műformák, mint a regényírás s a novella új változatai, az analitikus költemény stb.