Bizonyára megbocsájtod nékem, nyájas Olvasó, hogy az itt következő levelek címzettje nem Te vagy. Zsolt, kinek írtam, egyike azon keveseknek, akik valóban közel állnak életemhez és gondolataimhoz: ahhoz a kivesző fajtához tartozik, akik elviselhetőbbé teszik az élet iszonyatos és lenyűgöző műútját. Ritka ember ő: a bölcs, övéihez és elveihez mindhalálig hű, Podmaniczky báró-szerű, régivágású, gavallér úriemberek rendjébe tartozik, amely korunkban bizony hiánycikk lett – nem gyártják többé.

Hány és hány éjszakán keresztül beszélgettünk, hallgattuk és könnyeztük végig Horowitz, Gould, Piaf, Furtwängler és Cochereau felvételeit! Olvastunk Faludyt, Pilinszkyt, Thomas Mannt, Krúdyt és Proustot; nyakaltuk az édes vörösbort, a Diet Pepsit (reszkettünk, hogy ronda kövérek leszünk!), s azután mégis csak tortellinit faltunk frissen reszelt parmezánnal; nagyokat sétáltunk a Népszigeten, és még az is milyen nagyszerű volt, amikor egy ízben – a magdeburgi koncertre igyekezvén – majd’ öt óra hosszat ragadtunk be a Lipcse utáni autópálya dugójába. Vihogtunk és grimaszoltunk: csúfoltuk a Mercedesekben, Audikban, BMW-kben küszködő, fafejű németeket, akik fél centis előbbre jutásért gázkamrába küldték volna egymást.

Shakespeare-t megszégyenítő emberismerettel és fondorlattal segített, hogy mihamarabb megtaláljam a nagy szerelmet: hogy mára sikerült, azt javarészben néki köszönhetem. Ő leginkább a muzsikámat, szabadságomat, torzonborz fantáziámat szereti talán bennem, és azt az elfojthatatlan cinizmust, amely néki is sajátja, és amely örök cinkosokká tett bennünket. Rajongással tudtunk órákon keresztül Jézusról, a Szentírásról és a zsidó vallásról beszélni, s kigúnyoltuk a szószéken kakaskodó, képmutató és tudatlan püspököt. Röhögőgörcsöt kaptunk egynémely divatos, világmegváltó zongoristatitán hangversenyén és végigkönnyeztük Lipatti utolsó felvételét. Gyűlöltük, ha orgonahangversenyekre kellett menni, de vasárnaponként elmerengő áhítattal kuporogtunk a földön az Angolkisasszonyok ódon templomában, amikor Kistétényi Melinda Bach fúgáit játszotta.

E könyv alapköveit néki szántam tehát: jártamban-keltemben szalvéták, repülőjegyek, parkolási bírságok, gyászjelentések s egyéb hulladékok szélére odafirkáltam egy-egy szót, mondatot. Azután – hogy a fecniktől megszabaduljak – a paksamétát beírtam a számítógépbe, néhány önkritikusabb pillanatomban az egészen tűrhetetlen badarságokat kiirtottam belőle, és igyekeztem bölcsebbekkel pótolni, hogy immáron más is elolvashassa. Az elmúlt ötven évben ránkerőltetett, kommunista nyelvész-basák által kiokoskodott, öncélú, bosszantó és idióta nyelvtani szabályokat nem vettem figyelembe: a helyesírásban a Nyugat nemzedékének értelemszerű hagyományát követtem.

Sznobok, prűdök, szemforgatók és szentjelöltek kezükbe se vegyék e könyvet – úgysem tudnának mit kezdeni véle. Csak azok a vidám cimborák, az élet szerelmesei, akik vonzódnak a lét borzalmas mélységeihez és szédítő magasságaihoz, akik vágyódnak megtapasztalni az utca mocskát és a királyi csillogást, s akiket lenyűgöz az a különös bábjáték, amelyet a bolygók, a titokzatosan áramló energiák, a nagyon is evilági előítéletek és a nagyon is másvilágból származó megérzések és emlékképek művelnek velünk.

S bár ez a buta kis könyvecske nem kifejezetten erről szól, mindazok, akik értően olvassák, megsejtik majd talán azt a hihetetlen szabadságvágyat, amely mindennél jobban uralja érzéseimet, és amely egyre inkább fantomja lesz e kornak, hiszen bebizonyosodott, hogy az emberi szellem az elmúlt pár ezer esztendő alatt semmit sem változott, s hogy technikai fejlődésünk dacára ugyanaz a kapzsiság, gonoszság és hatalomvágy uralja a titokzatos mindenség foglyaként élő emberiséget, mint ahogy az a fáraók idejében, avagy a középkor – ma már romantikusnak látszó – csetepatéiban volt. Az egyetlen dolog, ami változott: a gyilkolás hatékonysága. Ebben javítottunk a munkamorálon – az atomháború után már nemigen lesz túlélő.

Ám Isten úgy rendelte, hogy amikorra banditákká lesznek a népeknek vezetői és lisztet fingó bohócokká lesznek a költők, amikorra a tavak megtört tükrei és a lúgtól poshadó óceánok fojtó gázokat lehelnek a Föld lakóira, amikorra a nemzetek szinte már kéjelegve keresik egymás lemészárlásának lehetőségét, amikorra apa fia ellen, anya lánya ellen fordul, amikorra a fenevad bélyegének jegye feltűnik az embereken, s amikorra a sötétség erői már elállják a kapukat, egyszerre csak megdermed minden, az ősanyák és az ősapák lelkei riadtan fürkésznek, a hatalmas kerubok ijedten húzzák vissza szárnyaikat, üvölteni kezd a csönd, mert Isten hallgat, és semmi sincsen rémesebb a mindenségben Isten hallgatásánál. És amikor a csönd vákuuma már elviselhetetlen lesz, amikor az anyag már-már összeomlik, mert az elektronok megdermednek az atomokban, egyszerre megcsendül egy távoli ligetben a régmúlt világok harangja, szelíd fény kél a horizonton, s Rotterdami Erasmus, Voltaire, Montaigne, Mozart, Anatole France és Kistétényi Melinda testében az Irgalom Angyala száll az eltévelyedett Földre, hogy világosságot árasszon maga körül. Ilyenek az angyalok – a többi csak szóbeszéd. Erről szól a humanizmus, s azért, hogy ezzel találkozhassunk, megérte már e világra születni.

Kedvesem, végezetül bocsásd meg, hogy az itt következő oldalakon rengeteg olyan dologról is írok, amihez mások sokkal jobban értenek. Nem vagyok zseni – Bachok, Botticellik, Kosztolányik árnyékában hogyan is lehetnék? –, csupán átlagember egy átlagos világban, az átlagostól meglehetősen eltérő magánvéleménnyel.





Kezdőlap Előre