Budapesten születtem 1964-ben, a bolond áprilisnak olyan napján, amelyen – mint mondják – háromszor tombolt a vihar és háromszor sütött ki a nap, mintha csak ez is életem bevezető szimbóluma lett volna. Öt éves korom körül szüleim egy hanglemezt vásároltak, amelyen a világhírű orgonaművész, Reinberger Bach műveket játszott. E napon felragyogott az égen az én betlehemi csillagom. Szenvedélyesen szerettem bele Bachba: napjában vagy tízszer meghallgattam. Első zongoratanárnőm, Marodyné Németh Emma, kinél valaha apám is tanult, igazi européer volt: fiatal lányként Párisban szívta magába a századfordulós Európa szellemiségét – rövid ideig Debussy-től is vett zeneszerzés leckéket, s délutáni, Luxemburg parki sétái közben gyakran találkozott egy idősebb, kecskeszakállas úrral, kit Anatole France-nak hívtak. Nyári délelőttökön az ő kúriaszerű, péceli házának égerfái között bújócskáztunk Szabolccsal, Faragó Laura énekesnő kisöccsével, ebéd és vacsora között pedig a homályos és ámbraillatú szalon hatalmas zongorájánál ültünk Emi nénivel, és Bach-ot, Mozartot, Mendelssohnt játszottunk. Szinte észrevétlenül tanultam meg a harmóniák titokzatos világát, a fúga- és szonátaszerkesztés törvényeit és a hatszólamú dallamírást – máig is ebből élek.
Halála után drága, bolondos zenei anyám, Kistétényi Melinda, a Zeneakadémia legendás szolfézsprofesszora vett védőszárnyai alá, kinek majd’ minden koncertjén én lettem a lapozófiú, s így belenőttem a koncertek világába. Első orgonatanáraim Kárpáti József, és az Esztergomi Bazilika orgonistája, Baróti István voltak. Kárpáti József – akinél jobb pedagógust nem ismerek széles e világon: talán még egy fateknőből is zenészt tudna faragni – megtanított arra, hogy az orgonát nem csak hallgatni, de azon játszani is a legnagyobb gyönyörűség. Baróti István pedig bevezetett a nagyorgonák lenyűgöző világába: még ma is beleborzongok, ha visszaemlékezem Bach h-moll prelúdiumára, amint az isteni kinyilatkoztatások visszavonhatatlan és megfellebbezhetetlen erejével töltötte be a székesegyház roppant kőtömegét.
A Konzervatóriumban Lehotka Gábor lett a tanárom, kivel nagyszerűen megértettük egymást mindenben – az orgonát leszámítva. Hétfő esti óráimon sokat filozofáltunk, és szemtelen kamaszságom nagyban ellensúlyozta az ő emberi merevségét.
Tizenhét évesen Párisba zarándokoltam, hogy az orgona nagyfejedelménél, a Notre-Dame katedrális orgonaművészénél, Pierre Cochereau-nál tanuljak improvizálni. Maître Pierre – ahogy mi hívtuk – polihisztor volt, és egész megjelenésében egy XVIII. századi francia humanistára emlékeztetett: mindenkor támogatta a nemes embereket s mindég segítette a jó célok előmozdítását. Rajongtam érte, és mégis hűtlen lettem hozzá: el-elszökdöstem mellőle, hogy hallhassam a másik párisi orgonazsenit, Jean Guillou-t, kinek barátságával azóta is dicsekedhetem. Guillou játéka csodálatos és egyszersmind megbotránkoztató volt: másodpercről másodpercre rúgta fel az orgonálás írott és íratlan törvényeit – hasonlított ahhoz a Mikó nevű emberhez, akinek úszása közben az fürdőmesternek állandósult lelkiismeret furdalása volt, hogy ki kellene menteni ezt a fuldoklót, mégis világversenyeket nyert meg.
Tizenhat esztendősen utaztam első hangversenykörutamra Németországba, ahol négy hét leforgása alatt huszonkilenc orgonán játszottam. A turné szervezője a zseniális és örök-nyughatatlan Medgyes Béla fizikusprofesszor volt. Ezek a hangversenykörutak minden évben megismétlődtek, újabb és újabb helyszínekkel tarkítva, egészen 1984-ig, amikor is az idő tájt Kanadában élő szüleimet látogattam meg. A rövidre tervezett látogatásból életre szóló kapcsolat fűződött Kanada és énköztem. Első hangversenyem a torontói Yorkminster székesegyházban volt – huszonöten hallgatták. (Két évvel később ugyanitt adtam ezredik hangversenyemet, ezúttal ezerötszázan voltak.) Ebben az időben nagyon sok meghívást, nagyon sok elismerést és nagyon kevés pénzt kaptam. Az emigráció éveinek talán legnagyobb ajándéka volt, hogy megismerkedhettem Faludy Györggyel, a költőfejedelemmel, ki atyai barátságába fogadott. Verseivel ébredtem, verseivel aludtam el, és voltak idők, amikor csakis azért voltam hálás a sorsnak, mert kortársa lehettem. Költeményein keresztül saját, személyes sorsát titkos szálak fűzik a kortárs nemzedék általános sorsához, így az enyémhez is.
1985 elején felhívott egy amerikai barátom Torontóban: egy gutaütést szenvedett német orgonista helyett nincs-e kedvem beugrani az egyik New York-i templom vasárnap délutáni hangversenyén. Ha nemet mondok, maradhattam volna otthon port törölgetni. Elrepültem hát New Yorkba, és a borús vasárnapi délutánon harmincöt embernek zenéltem a négyezer férőhelyes templomóriásban. A hangversenyt követően egy tipikusan amerikai, zsemlefejű tökfilkó előadásommal kapcsolatos, rosszindulatú kérdések özönét zúdította rám. Bosszúsan válaszolgattam rá. Másnap a New York Times gyönyörű cikket jelentetett meg a hangversenyről, Az orgona Horowitz-a címmel – soha szebbet. Meghatottan hívtam fel telefonon a kritikust. Ő volt az – a zsemlefejű. A cikk utóéletéhez tartozott, hogy Horowitz is elolvasta, és nem sokkal később meghívást kaptam hozzájuk feleségétől, Wanda Toscaninitól.
Washingtoni bemutatkozásom 1985. május 5-én volt a Szeplőtelen Fogantatás Bazilikában: közel háromezer ember szorongott a hatalmas, fehér márványból és mozaikokból épített székesegyházban – George Bush, az Egyesült Államok akkori alelnöke is megtisztelt jelenlétével. E koncert kalózfelvétele volt az első, kereskedelmi forgalomban kapható hanglemezem: soha egy centet nem fizettek érte. Nem dühöngtem miatta, hisz hány orgonista érte meg, hogy játékát rablókiadás formájában terjesztik?
Az amerikai sikerek nyomán az eladdig békésen szunyókáló kanadai zenevilág is gyorsan felfedezett. Robert Everett-Green emlékezetes cikke után (The Globe and Mail, 1986. május 8.) több jóakaróm és rajongóm akadt, a kanadai zenekritikusok doyenje, Eric McLean (Montreal Gazette), George Wilson (CJRT Rádió) és az élestollú, de rendkívül tárgyilagos Claude Gingras (La Presse) személyében.
Innentől fogva állandóan utaztam és koncerteztem – valószínűleg sokkal többet, mint amennyire jóérzésem szempontjából szükségem volt –, akkor még nem tudtam: a legnehezebb egy fiatal és sikeres muzsikusnak, hogy tudjon nemet mondani. S bár több intézmény felajánlotta a tanítás lehetőségét, én ezt – egyetlen rövid időszakot leszámítva – mindég visszautasítottam. Magasabb szinten nem hiszek a tanításban, csak a tanulásban: ha valaki igazán tehetséges, úgyis kiheveri a tanárát, ha nem, minek szenvedjek véle?
1989-ben egy este Montreálban néztem a televíziót, amikor, ha jól emlékszem, egy fogpaszta és egy kutyaeledel reklám között, felbukkant Szűrös Mátyás a Parlament erkélyén, és kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. A CBC le sem fordította szavait: a szerkesztők talán megérezték, hány emigránshoz szól az üzenet.
Első magyarországi hangversenyem annyi év után 1990. április 20-án a pesti Egyetemi-templomban volt – még az utcán is álltak. A hangverseny sikere, Magyarországon forgalomba került felvételeim, és a Gróf Miklós barátom által készített rádióműsor bizonyára jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy augusztusi, Mátyás-templomi Bach-estjeimre hetekkel előtte, pillanatok alatt elfogytak a jegyek. Ezekkel a hangversenyekkel kezdődött el az a négy esztendős magyarországi koncertturné, amelynek során közel háromszázszor játszottam, s a Zeneakadémiától a jászkiséri kápolnáig szinte mindenütt felléptem. Elképesztő volt a közönség és a sajtó odaadása: beférni alig lehetett hangversenyeimre, s több mint ötszáz cikket írtak rólam ebben az időben.
Kezdetben nem értettem, miért ez a nagy lelkesedés, míg más, kitűnő muzsikusokat évekig nem keresnek újságírók. Sikeremre végezetül két okot találtam. Az első szigorúan véve zenei. Magyarországon – a számomra kibírhatatlanul unalmas német orgonastílus hatására – elsősorban a merev és pedáns barokk játékmódot tanították. Neveltetésem és választott hazám okán én azonban a francia és amerikai stílus szerint játszottam, amely az orgonát hatalmas zenekarként kezeli, és a barokk művekben is rengeteg hangszínt használ. Ez azonban nem is lehetett másképpen, hiszen egész improvizációs stílusom a nagyorgona elvére és gyakorlatára épült. Sikerem másik oka talán abban állt, hogy roppant könnyen kommunikálok az emberekkel, és az újságíróknak szórakoztató munkával mindég remek anyagot jelentettem, szemben kollégáim nagyobbik részével, akik olyannyira elmélyülnek művészetük rejtelmeiben, hogy Pestre került falusi kisgyerekként kóvályognak az életben.
Hamarosan a pártok is elkezdtek udvarolni nékem: ekkorra azonban már megtanultam kimondani a nemet, mert ha a politika világa mindég vonzott is, az akkori Magyarországot éretlen, döntésképtelen, politikailag kiskorú nemzetnek ítéltem meg, ahol a legtöbb botcsinálta politikus olyan vitákban csörömpölt rozsdás kardjával, amelyeknek már az eredetére sem emlékezett. Veszélyesebbik részük becsvágyó volt, tehetségtelen, s még előnytelen külsejű is: ezért volt fontos számukra a bármilyen módon és áron való közszereplés, amelybe feltűnően és megbotránkoztatóan ugrottak fejest, narcisztikus önérzettel. Zavaros, vad eszméik demagóg közhelyek voltak, amelyek roppant csúsztatásokkal, valós tényekkel, uszító fenyegetésekkel és tébolyult szervezőkézséggel párosultak, sokszor eszembe juttatván Hitlert, kit ellenfelei „megdicsőült prolinak” neveztek.
Nyakas Szilárd barátomnak, a Bartók Rádió igazgatójának műsorvezetői meghívását 1992-ben fogadtam el: a Muzsikáló reggel mellett létrehoztam saját műsoromat, A remete lemezeit, s szombat esténként a Danubius Rádió élő adásában beszélgettem a hallgatókkal, a Seres Tamás által kitalált Doktor Varnus válaszol rovatban.
Ugyanebben az esztendőben lettem Zalaegerszeg városi orgonistája az ódon zsinagógából átépített hangversenyterem új orgonáján, majd 1993-ban neveztek ki az ugyanott megrendezendő Zalaegerszegi Nemzetközi Orgonafesztivál igazgatójának, amelynek létrehozása életem ritka telitalálatai közé tartozott: néhány szép nap erejéig sikerült megvalósítani a magyar orgonisták negyven esztendeje eltűnt egységét, bizonyítva, hogy az orgonazene önmagáért való, semmi mással nem magyarázható, és hogy semmiféle szekuláris vagy szakrális ideológia nem tehénkedhet rá büntetlenül.
Természetesen örültem magyarországi sikereimnek, de volt ennek árnyoldala is. Itthon kellett megtanulnom azt, amitől a nagyvilág oly sokáig megkímélt: a művész legnagyobb földi jutalma a kollégák irigysége. Több muzsikustársam, kit addig barátomnak neveztem, a siker láttán nem érintkezett vélem többé. Egyik-másik orgonistának – kik a rendszerváltással felismerték a divatos filozófia aranykorát, miszerint ne csak másokról mondjunk rosszat, hanem magunkról is jót – még azt is sikerült elérnie papjánál, hogy a közönség elvárása ellenére többé nem engedélyezték hangversenyeimet.
A legtöbb támadásban Bach miatt volt részem, kinek műveit – kollégáim egyik csoportja szerint – túl romantikusan játszottam el. Visszavágásként mindég öreg patrónusomra, Horowitzra hivatkoztam: ha a gyanútlan zenebarát megveszi lemezét, bizony az első hallásra kijelenti, hogy ettől a perctől kezdve fütyül a korhűség szívet melengető eszméire: felőle szórakoztassák a görbekürtösök, kontratenorok és virginálosok szép nyugodtan egymást konzervdoboz-hangú tülkeikkel, kiherélt vinnyogásukkal, cincogó ládikáikkal. Valamirevaló zongorista egyenesen kikérné magának, ha Steinway vagy Yamaha zongora helyett Beethoven ütött-kopott, lehangolt serblijén kellene a Carnegie Hallban bemutatkoznia. A közönség rohadt paradicsommal dobálná meg azt a karmestert, aki hivatásos kórus helyett – Bachnak is csak ilyen volt alapon – tizenkét mutáló hangú, pattanásos sihederrel énekeltetné el a Máté Passiót. Miért kell hát magunkra kényszeríteni a korhűség kényszerzubbonyát, miért kell az oroszlánt madárkalitkába zárni? Minden együttérzésem Baché, akinek egész életében nem adatott meg, hogy igazi nagyorgona gazdája legyen, de erre hivatkozva miért kell ócska harmonikákon játszani muzsikáját, ha máson is lehetne? Igaz, a romantika dekadenciája után szükség volt arra, hogy a korhűség felfrissítse a fülledt zenei atmoszférát. De hovatovább átestünk a ló másik oldalára, elfelejtettük, hogy a zene legfőbb hivatása nem az érdekfeszítés, hanem a gyönyörködtetés, és a kezdeti historikus előadók nemes céljaiból a korhűség mára átalakult a zenei középszer búvóhelyévé. Ezek számára a barokk dogmák olyanok, mint ortodox zsidónak a Tóra: vagy benne vannak a műben, vagy nem ér az egy fabatkát sem.
A sok támadásba lassan belefáradtam, és ugyanakkor tudomásul kellett vennem, hogy egy sikeres muzsikus számára nem igazán van mentség rá, ha hosszú ideig bezárja magát egy olyan kis országba, mint szülőhazám. Felkerekedtem tehát 1994 végén, visszatértem Kanadába, és ezzel a nagyvilág zenei életébe.
Idáigi életem során sokak szerettek és sokak nem szerettek. Ám bizonyos: gyűlölni csak a rossz muzsikusok gyűlöltek engem. És ha e sorokat olvasván többekben felmerül a gyanú, hogy célzásom netán reájuk is vonatkozik: ezeket biztosíthatom, hogy megérzésük helyénvaló.