1993

Tanulni s alkotni anélkül, hogy ezért ismertséget, elismerést, vagy pénzt várnánk, állandóan figyelni a belső hangra, amely piszkál és uszít minket, nyugtot nem hagy, s éjjel ver föl, hogy üljünk az asztalhoz, vagy a zongorához és írjunk-zenéljünk, még akkor is, ha ezzel környezetünk idegeire megyünk: ez talán a legnagyobb csoda, amely a művészeket, az igazi intuíció felszentelt papjait megkülönbözteti a többiektől, s ezért van, hogy a művészek és írók gyakorta különcnek tartott életmódja alkati életmód – a művészi munka feltétele. Még különösebb azonban, hogy a művészek gondolatai milyen gyorsan tudnak emigrálni ebből a világból: haláltáborokban szerelmes verset, börtönökben napfényes és kiegyensúlyozott szonetteket írni már-már perverziónak számít a hétköznapi ember szemében, holott ez a dolgok valóságos rendje. Ugyanis a művek érlelődése a művészek lelkében rendkívül lassú folyamat, s a hétköznapi életnek szinte semmilyen közvetlen kapcsolódása sincs az alkotáshoz. Balesetek, tragédiák láttán az első pillanat mindég a jajkiáltásé s a segítséghívásé, amelyet azután egy fokozatosan közönnyé szürkülő rémület vált fel. Az örömet is egyfajta feledés borítja el az idő homályában. S amikor a spontán érzéseknek a legtávolabbi hírmondója sincs már bennünk, a legkülönösebb és legalkalmatlanabb élethelyzetekben egyszerre megszólal a hang: „Ülj le, és írd, amit diktálok!” S ekkor a külvilág csak azt veszi észre, hogy néhány lázas pillanat alatt egy remekmű jön létre. Mi lehet vajjon ez a titokzatos belső hang? Az ihlet kegyetlen angyala? Személyiségünk legmélyén valamiféle rejtett szintjelző, amely rögvest riadót fúj, amikor ama láthatatlan pohárban a körülöttünk lévő dimenzióknak és világnak megkristályosodott esszenciája eléri a kritikus szintet? Nincsen erre válasz a Nap alatt. „Boldogok azok, akik akkor is hisznek művük sikerében, ha annak szanszkrit nyelvű kézirata érctokban hever beágyazódva valahol a Gangesz fenekének homokjában!”