Kanadába menet megálltunk Párisban, hol montreáli zenei egyetemistákkal találkoztam. Lenyűgöz, hogy a szabad világból és az egészséges nevelésből származó fölényük okán, milyen előnyben vannak a magyar ifjúsággal szemben. Bármilyen fiatalon jönnek is át Európába, egyáltalán nem mozognak idegenül és zavartan a távoli földön, ellenkezőleg: olyan magabiztosan és nyugodtan lépnek föl s viselkednek társaságban, mintha mindenütt ők lennének az urak, és az egész világ az övék volna. Van bátorságuk annak lenni, aminek a természet megalkotta őket, nincs bennük semmi torzulás vagy ferdeség. Vannak köztük ugyan tökéletes bolondok is, de a személyes szabadság szerencséje, az amerikai kontinens, és annak tudata, hogyan cseng Kanada neve más nemzetek fülébe, már a gyermekeknek javára válik, amúgy pedig sokkal boldogabb-szabadabb fejlődést élvezhetnek, mint mi, Kelet-Európában. A fiatalokra gyakorolt nyomásban és folytonos tiltásban amúgy is élen jár Magyarország a maga borzalmas, porosz iskolarendszerével. A fiatal magyar muzsikusok javarészét mintha állandóan feszélyezné valami, mintha nem volnának biztosak a dolgukban, és valamiféle rendőri hatalmasság közeledtétől tartanának. A magyar zeneoktatás intézményesen arra irányul, hogy megzabolázzák a fiatalokat, és kiirtsanak mindent, ami természetes, eredeti és vad, hogy végül ne maradjon más, mint az elmélet. A legtöbb ifjú magyar muzsikus rövidlátó, sápadt, beesett mellű, fiatal öregúr. És amint beszélgetésbe elegyedek velük, nyomban észre kell vennem, hogy amiben a magunkfajta örömét leli, az számukra mit sem ér és közönséges, s hogy mindenestül ilyen-olyan eszmék foglyai. Nyoma sincsen bennük a Bernsteinre, Cochereau-ra vagy Horowitzra jellemző egészséges érzületnek és érzéki örömnek, kiveszett belőlük minden fiatalos érzés és kedv, márpedig ha valaki nem fiatal húszéves korában, hogyan legyen az negyvenévesen? Pedig muzsikálni nem lehet extázis nélkül, félszegen, s pusztán elméletek alapján. A pódiumművész öröme és mámora a zene, mint ahogyan színészé a kigyúló lámpasor, a jelmez és a jellem, amelyet magára ölt, a zsúfolt nézőtér rámeredő tömege, s az előadás végén felcsattanó vastaps. Mert a közönség és a vastaps extázisa szenvedélybetegség: igazi művész soha nem gyógyul ki belőle, ám nélküle megtébolyul és elpusztul. Csak hódítani, varázsolni, érzékeket korbácsolni, lelkeket leigázni akar: ez az ő perverz gyönyöre.

A magyar muzsikusoktól a pódium mámorát nemigen ismerő Szőnyi szolfézsterrorja óta túlságosan sok elméleti tudást követelnek, miáltal azok idő előtt tönkremennek mind szellemiekben, mind testiekben. Mármost amikor koncertpódiumra kerülnek, óriási tartalékkal rendelkeznek ugyan zeneelméleti dolgok terén, de foglalkozásuk korlátozott hatókörében ezt nem tudják mire felhasználni, és így haszontalan ismeretanyagként újból elfelejtik, miközben nem tanulták meg a zenei kommunikáció egyszeregyét, és legtöbbjük játékában annyi karizma sincs, mint egy átlagos segédpincérben ötszáz forint borravaló után. Jórészük hamarosan megtört emberré, és a hipochondria démonának áldozatává válik, mások pedig állandó világfájdalomban és szorgalmas gonoszkodással vezetik le elfojtott ösztöneiket.

Azt gondolom, hogy a magyar fiataloknak el kellene gondolkodniuk Schleiermacher híres kérdésén, amelyet 1807. január elsején tett fel, midőn Napóleon Európa leigázására készült: Mitől féljünk és mitől ne? Mert ha valóban szembenézünk szorongásainkkal és félelmeinkkel, minden szembenézés győzelmet arat majd. Közelről szemlélve félelmeink tárgyait, azok nagyobbik része nevetségessé, a maradék pedig kikerülhetővé válik. Tépjük tehát ki szíveinkből a legértelmetlenebb érzés, az oktalan félelem szikráját is, mert ha ez benne rejlik a szívben, létrehozza azokat a víziókat, amelyek létét igazolják. Korszakok is többnyire azért omlottak össze, mert a bennük lévő félelmek testet adtak a szellemárnyaknak, és életre hívták a bomlasztó eseményeket.

Ha a házunk összeomlani készül, ha elveszítjük a munkánkat, ha szörnyetegek vesznek körül bennünket, ha elhagyott a kedvesünk: sorsunktól félni akkor sincs okunk, hisz a Nap még süt fölöttünk, a fa még roskad az almáktól, Plátó még mindég igazat beszél, Debussy még mindég érzékien gyönyörű, vagyis minden tényező együtt van, hogy némi következetességgel emberhez méltó életet teremthessünk magunknak, bármiféle gödörbe is próbálnának taszítani bennünket a körülmények.

Egyetlen dologtól féljünk csupán: a félelemtől, amely demoralizálja és kiégeti lelkünket, és senkit ne tekintsünk nagyobb jótevőnknek, mint aki fokozza bennünk az élet vidám bátorságát.

Olvassunk tehát minél többet, hiszen az irodalom az örökkévalóság távcsöve: felébreszti bennünk létünk rejtett erőit, amelyek átsegítenek minket sorsunk nagy viharain, és megmutatják, hogy a gondolat több, mint az élet szennyes mocsara, a kisstílű nyárspolgárok véd- és dacszövetsége, a mindennapok izzadságszaga s a percenként átélt fájdalmak és csalódások szövedéke. Mondhatnám úgy is, hogy csak a műveltség mentheti meg életünket, hiszen kizárólag a könyvek, a festmények, a szimfóniák, a költemények és a szobrok Sárga Útja vezethet el bennünket a gondolatok örökkévalóságának Smaragdvárosába.