A nyolcvanas évek végén Mgr. Sherlock, az egyik kanadai kisváros püspöke meghívott hangversenyezni székesegyházába. Maga jött ki elém a repülőtérre fürge, japán sportautójával, útközben pedig beugrott cigarettát venni egy kínai vegyeskereskedésbe. Tágas, nagy házban lakott hat szeminaristával, akik tanulás közben állandóan a földszinten biliárdoztak, valamint két, sorsába beletörődött apácával, akik józanul belátták, hogy minden erőfeszítésük dacára sem képesek rendet tartani hét férfi mellett. A püspök bevezetett szobámba, majd magamra hagyott. Fél óra múlva bekopogtatott, papi civiljét addigra trikóra, rövidnadrágra és edzőcipőre cserélte fel, kezében labdát pattogtatott: „Nem volna kedve kijönni velünk kosárlabdázni? Tudja, a városban sok értelmes fiú lakik, akik előítéleteik miatt nehezen jönnek be a templomba, így aztán szombatonként kijárok velük kosarazni: ott sokkal gyorsabban megtéríthetőek. De kérem, el ne mondja nékik, hogy én vagyok a püspök!”