Kedves rádióműsoromban, A remete lemezeiben gyakran feltettem a kérdést vendégeimnek: ha módjukban állna, a régmúlt idők nagyjai közül kit támasztanának fel egy tíz perces találkozás erejéig? S ha ők szegezik nékem a kérdést, készen álltam volna a válasszal:

Petróniust, az „elegancia nagymesterét”, mert volt hozzá ízlése és bátorsága, hogy az élet kacatjai közül kihalássza a drágaköveket; mert mindenütt meseországot tudott önmaga köré varázsolni; mert roppantul igényes volt önmagával szemben; mert hihetetlen cinizmussal tudta egy összedőlőfélben lévő birodalom csökkenő szellemi és növekvő anyagi igényeit kifigurázni; s mert nyávogás és hisztéria nélkül dobta el az életet, és nem volt hajlandó semmiféle megalkuvásra saját értékítéletének tekintetében.

Montaigne–t, mert egy letűnt világból szól hozzám olyan közvetlenül, egoistán és megkapóan, ahogyan előtte soha senki. Mert nem idióta hősökről kornyikál, akikben még a szar is márványból van, hanem volt bátorsága az egyetlen hétköznapi hőst megírni, akit ismert: önmagát.

Villont, hogy megihasson egy kancsó bort Faludy Györggyel.

Thomas Mannt, hogy megkérdezzem: miként fejezte volna be a Halál Velencébent, amennyiben a főhős, Aschenbach nem hal meg.

Mozartot, hogy elvigyem a kortárs európai zeneszerzők estjére, majd ezt követően – búfelejtőnek – minden valószínűség szerint egy kuplerájba.

Poncius Pilátust, hogy meghalljam, emlékezett-e még egyáltalán öreg korában Jézusra, és tisztában volt-e cselekedete súlyával.

S végül Abu-Núvászt, hogy elmesélje nékem az Ezerkettedik Éjszaka történetét.

S bár feltámasztanám, de eszem ágában nem lenne találkozni Bachhal. Bosszantó, hogy ez a megveszekedett és kibírhatatlan kispolgár mégis az Örökkévalóság hangja volt. Ám az asztalon hagynék néki egy kancsó barna sört, s a Kunst der Fuge utolsó fúgáját: hátha befejezi.