Hat esztendő után ismét ellátogattam Montreálba. Legelőször 1985-ben jártam itt, Mindenszentek Napján, feleségemmel, Jane-nel. Egyéves torontói, tespedt jólét után döbbenetes volt az ellentét az angolszász kultúra, és az elkorcsosult állapotában is lenyűgöző francia-latin szellem között. Torontó a maga álmos, jóindulatú és kibírhatatlanul unalmas nyugalmával; zsemlefejű, szeplős, baseballsapkás, kedves tökfilkóival; cseppkőoszlop-alakú, ökörtérdű, Esze Tamás talpasaihoz hasonlatos lábfejű, megjegyezhetetlen arcú nőivel; kultúra iránti teljes érzéketlenségével; tányérról lelógó bifsztekeivel fényévnyi távolságra van Montreáltól, a karcsú, magas, jóképű egyetemisták, a csábításra mindhalálig kész, törékeny és jólöltözött nők, a micibajuszos, csokornyakkendős, öreg gavallérok, a teltházas, forró hangulatú koncertek, az intim, gyertyafényes éttermek, és a csillogó, tükrös kávéházak városától.

Québec lakói nem is titkolják származásukat: a Napkirály összeszedte Páris kurváit és börtöntöltelékeit, hajóra rakta, és elküldte őket a gyarmatra. Beszédükben a mai napig őrzik azokat a szavakat, amelyeket talán csak azok értenek meg, akik gyakorlottak Villon és Rabelais nyelvezetében. Amikor néhány esztendővel ezelőtt az egyik montreáli lokáltáncos csapat Párisban vendégszerepelt, másnap a párisi bulvárlapok leggonoszabbika ezt írta: „Kurváink háromszáz év után hazalátogattak.” A kikötőben még ott díszelegnek XIV. Lajos ágyúi, amelyekre ezt vésette egykoron: „A királyok utolsó érve.”

E város tele van energiával, állandó francia handabandázással, örökös türelmetlenséggel, s a szépre való folytonos rácsodálkozással, mintha csak valami örökkétartó karneválban élnének. Mindenki franciául ordít, csacsog, vall szerelmet, s küldi a francba a szabálytalanul előzőt – azon a nyelven, amely oly szép, hogy nem is hétköznapra való. Mint „Észak-Amerika Párisa”, Montreál a Fény Városa is talán, ám a lármáé bizonyosan. A régi mondás azt tartja: végy fel egy követ, dobd el bármelyik irányba, s biztosan egy templom ablakát fogod betörni.

Francia feleségemmel Montreálba költöztem 1986-ban, s legelső nagy kanadai közönségsikerem is ide kötődött, amikor 1985 karácsonyán a Saint-Viateur templomban adtam hangversenyt Takács Miklós, a Montreáli Filharmonikusok vezetőjének meghívására s vezényletével.

Imádom ezt a várost, noha soha nem éreztem magam igazán otthon benne, rajongok lakóiért, ezekért a furcsa, izgő-mozgó, kiszámíthatatlan és állandóan civódó népségért, holott nem igazán értem gondolkodásmódjukat. Gyűlölik az őket körülölelő kanadai angol világot, de barátian kacsintgatnak Amerika felé. Megszólják és lenézik Franciaországot, de szinte előbb veszik meg a párisi napilapokat a montreáli standokon, mint Párisban a párisiak.

Végtelenül lusták, de ha egy angol felirat megelőzi a franciát a bolt kirakatában, képesek cirkuszolni és betörni az üveget.

S szeretem e várost, mert ideköt az emléke életem legelső fiúszerelmének, amely azóta barátsággá szelídülve csodás misztériumként lebeg hétköznapjaim megszokottsága felett.

Francia feleségem klasszikus értelemben vehető zsarnok volt, a zsarnokokra jellemző tengernyi rossz és szemernyi jó tulajdonsággal. Rajongott a disszonanciáért és a békétlenségért, imádott kínosabbnál kínosabb jeleneteket rendezni, s csak akkor érezte jól magát, ha állandó botrányszag lengte körül.

Ugyanakkor szép volt és tehetséges: néhány inka tájszólást leszámítva szinte minden nyelven beszélt, szerette a zenét, s igen ügyesen zongorázott.

Esténként magyarul tanítgattam, s amikor először neveztem őt aranyvirágnak, egyszer s mindenkorra beleszeretett e szóba. Ez lett a vesztem. Egyik éjjel sokáig gyakoroltam a Place-des-Artsban. Amikor hajnali kettő felé hazaértem, már alig vánszorogtam a fáradságtól, s rögvest lefeküdtem aludni. Néhány perccel később arra ébredtem, hogy feleségem dühösen rázza a vállamat:

– Azonnal mondd azt nékem, hogy aranyvirág!

– Nem mondom, mert gonoszul felkeltettél, holott tudtad, hogy fáradt vagyok, s holnap koncertem lesz. Hagyj aludni s reggel majd mondom néked!

– Nem! Most azonnal mondd, hogy aranyvirág! – üvöltözte torkaszakadtából.

– Azért sem! – válaszoltam, mire a Dictionary of International Biography éppen ott heverő kötetével ütlegelni kezdte a fejemet. Bezárkóztam a fürdőszobába, de rámtörte az ajtót, s közben hisztérikusan ordított:

– Mondd, hogy aranyvirág, te szemét!

Elvesztettem türelmemet, feltéptem az ablakot, felkaptam, kilógattam rajta, s azt mondtam:

– Ha azonnal nem hagyod abba, elengedlek, s beleesel a kukába!

Nagyon megszeppent, s amikor visszahúztam, mintha mi sem történt volna, szétnyitotta az ingemet, átölelt, s mézédes hangon azt mondta:

– Imádom, hogy olyan férfias vagy!

Egyik napon kisfiammal séta közben bementem a Côte-des-Neiges egyik eldugott lemezboltjába. A kis helyiségben csak ketten voltak: egy középkorú, szakállas férfi, s egy tizennégy-tizenöt év körüli, lenyűgöző szépségű fiú, aki éppen Furtwängler egyik Beethoven felvételéről magyarázott franciául az idősebb úrnak. A fiú tornacipőjében, rövidnadrágjában s gyűrött, fehér pólójában inkább gyereknek tűnt még, mint kora felnőttnek. Gyorsan, rettentő értelmesen és jól artikulálva magyarázott, a hangsúlyoknál úgy tartván kezét, mintha egy láthatatlan gömböt fogna. Amikor mondandóját befejezte, energikusan becsukta száját, s nyomatékként még biccentett is egyet a fejével. Szelíden mosolygott, mert tudta, hogy így lesz: a szakállas nagy sóhajtással megadta magát, s kifizette a lemezt.

– Uram, miben segíthetek önnek? – lépett hozzám egy pillanattal később. De mielőtt válaszolhattam volna, döbbenten a hátam mögé nézett, s felnyögött: Oh, mon Dieu! Bon soir, maître!

Megfordultam: azt hittem a köszöntése egy újonnan érkezettnek szól. A hátam mögötti falon egy héttel korábbi koncertem nagy, fényképes plakátja lógott. Mikor visszafordultam, a fiú szinte remegett az izgalomtól:

– Kérem, ne menjen el, hiszen annyi mindent szeretnék kérdezni Öntől! Egy pillanat, s azonnal bezárom a boltot!

Így ismerkedtem meg Jean-Pascallal. Gimnazistaként zongorázni tanult, s legnagyobb szenvedélye ezerötszáz darabos CD-gyűjteménye volt. Naponta találkoztunk, hosszú és meghitt órákat töltöttünk együtt a langyos teáscsészét szorongatva, Bachok, Mozartok, Debussyk társaságában. Naponta elszökdöstem otthonról, hogy együtt lehessek véle a Lacombe utcai, ámbraillatú faház kis szalonjában, ahol a zene istenei lettek tanúi e barátságnak nevezett szerelemnek. Rajongtunk egymásért, Horowitzért, egy szépen sikerült dallamfrázisért, s egy könnyeztetően szép pillanatért Samson François utolsó felvételén. Átéreztük a halhatatlanságot, hittük, hogy mi is örökké élünk majd, örökké boldogok és fiatalok maradunk, s hogy semmi sem állhat közibénk, mert szellemünk és szabadságunk korlátlan.

Jean-Pascal általam addig soha nem hallott zsenikre hívta fel figyelmemet. Mert a zene lenyűgöző birodalmában mindenki lehet hős, ha akárcsak egy fél, de csodálatosan sikerült ütem erejéig is. Megtanultam tőle, hogy a nagy név semmit sem garantál, s mint ahogy Krúdy is elzarándokolt egy vidéki kisállomás restijébe a vendéglős remekbe sikerült töltött dagadójáért, ugyanúgy hány és hány varázslatos pillanatot örökítettek meg a magnetofonok és a fonográfok olyan művészektől, akiket mindvégig elkerült a világhír.

Szülei nagy jóindulattal nézték kapcsolatunkat. Egyiptomi származású anyja időnként bekopogott, s behozott nékünk arab mézes süteményt és édes provançe-i bort. Tudtak szerelmünkről, s tudták rólam azt is, hogy Jean-Pascal rajongásával nem élek vissza, nem csak azért, mert bár megvetem a törvényt, de meg nem szegem, ám azért is, mert a testiségnek nem lehet olyan csodája, amit a szellem felül ne tudna múlni: az érzések megfoghatóvá tétele mindég csak bajok forrása volt.

Amikor 1989-ben elköszöntem Jean-Pascaltól, és elindultam Magyarországra, nyugodt voltam és derűs, mert tudtam, hogy ennek a fiúnak mindörökre birtokolom a barátságát és vélem szemben való feltételnélküliségét, hiszen nemcsak kettőnk alaptermészete, de a Sors és a körülmények kegye is úgy akarta, hogy szenvedélyünk az óriások öntőformáiból kikerülve pontosan a legoptimálisabb pillanatban szilárduljon barátsággá, azzá a barátsággá, amelynél – függetlenül attól, hogy az utolsó találkozás óta egy nap, vagy ötven év telt is el – ugyanott lehet a beszélgetést folytatni, ahol abbahagytuk.

Mikor tegnapelőtt megérkeztem Montreálba, Jean-Pascal telefonszámán üzenetrögzítő jelentkezett. Név nélkül csak ennyit mondtam:

– Ma háromkor várlak a székesegyház harmadik padsorában.

Ott volt pontosan. Két percig állt mögöttem, figyelt, s én mindvégig éreztem a jelenlétét. Anélkül, hogy hátrafordultam volna, így szóltam:

– Hiányoztál!

– Te is! – válaszolta.

S bár kint mínusz húsz fok volt és hóvihar, a komor kőangyalok szája szegletében megvillant egy halovány mosoly, amint szárnyaikat védelmezően fölibénk tárták. Talán egy pillanatra visszaemlékeztek arra, amikor még ők is emberek voltak.