Ma megtaláltam a szekrényben azt a papírt, amelyre néhány hónappal ezelőtt egy barátom sietősen lejegyezte a ma még közismert irodalmi sírverseket. Ideírom őket, mert noha nem jogerős ítéletek, de oly annyira jellemzőek a konyakillatú, magyar intellektuális gonoszkodásra, hogy kár lenne értük, ha feledésbe merülnének.
Itt nyugszik Passuth László,
mellette ménkő nagy könyvhalom.
Siratja őt az Esőisten,
de nem az irodalom.
Itt nyugszik Zelk Zoltán,
kinek nem esett becsület a foltján.
avagy:
Itt nyugszik Zelk Zoltán,
kinek a pártjelvény megakadt a torkán.
Itt nyugszik Devecseri Gábor,
kinek keresztje nincs,
hiszen a feje volt fából.
Garai Gábor sírja tekint rátok,
ki olyan szimplán írt,
amilyen duplán látott.
Ide bújt Kassák,
hogy többé ne baszogassák.