A rádiózással való viszonyom nem új keletű, de régebben nem lehetett rendszeresnek nevezni. Torontóban majd egy évig volt hetente fél órám a CHIN adónál, ahol főként zenéről és irodalomról beszélgettem azokkal a hírességekkel, akik meglátogatták műsoromat.

S bár a mikrofon vendég-oldalán gyakran megfordultam, egyre inkább kedvet éreztem, hogy hosszabb távon tegyem próbára műsorvezetői képességeimet. Alapvetően jó beszéd- és kommunikáció-készséggel rendelkezem, s a számtalan rádióműsor, amelyben a megelőző tíz évben vendégként részt vettem, sok lenyűgöző rádiós személyiség műhelytitkába engedett betekintést.

Magyarországi koncertjeim impresszáriója 1989-90-ben Osváth Zoltán, a Magyar Rádió zenei szerkesztője volt. Heti rendszerességgel megfordultam hát a Pagodában, a Rádió nagymúltú társalgójában, sokakat megismertem, és azt gondolom, minthogy elérhető voltam és népszerű, talán kényelmi okok is vezették a szerkesztőket és riportereket, hogy gyakran hívjanak meg műsoraikba.

1990. december huszonharmadikán táviratot kaptam, melyben szűkszavúan annyit kért a névtelen feladó, hogy huszonnyolcadikán délután négy órakor jelenjek meg a Pagodában. Már csak kíváncsiságból is elmentem. Antal Imre várt reám, aki hasonló szövegű sürgönyt kapott.

A zenei főosztály szerkesztőinek vicces ötlete volt: összezártak minket egy stúdióba, hogy kettesben vezessük végig az előre felvett, hat órás, maratoni szilveszteri műsort. Beültünk a mikrofonok mögé. Imre végtelenül kedves és roppant ideges volt. Pici, aranykeretes szemüvegét izgatottan fogdosta, legalább tíz viccet elsütött még az üvegfal másik oldalán álló szerkesztőknek és hangmérnököknek, saját nevét vagy hatszor leírta egy előtte fekvő, meglehetősen vázlatos műsorlapra, s időnként segélykérően rámnézett: szinte alig hittem el, hogy ő lenne az a médiaszemélyiség, akire – néhány másik legendával egyetemben – gyakorlatilag a magyar televíziózás épül.

Majd egyszerre csönd lett, a légy pisszenését sem lehetett volna meghallani, s ebbe a csendbe bársonyosan beleúszott a szignál zenéje, Maurice Chevalier rekedt, keserédes hangja. Kigyulladt a falon a vörös felirat: „A MIKROFON ÉL!”, s akkor... s akkor Imre megszólalt a világ legtermészetesebb hangján:

– Köszöntöm a kedves hallgatókat kitűnő barátommal, Varnus Xaverral egyetemben, újév hajnalán, a vidámság, a móka és a kacagás napján!

S egyszerre eltűnt idegessége, soha senki nem hallott róla, s azzá lett, aki: a lenyűgöző személyiségű, káprázatosan szellemes kozmopolitává, akinek műveltsége, roppant tárgyi tudása csupán hab a tortán.

Ezután közel két esztendő úgy telt el, hogy szinte egyáltalán nem is tettem be lábamat a Rádióba; aki interjút akart csinálni, többnyire kismagnóval a vállán eljött hozzám.

1993. márciusában Nyakas Szilárd, a Bartók Rádió adóigazgatója hagyott üzenetet a rögzítőn. A visszahívásokkal általában egy-két hetes késésben vagyok, mikor végül sikerült beszélnem véle, megrovólag így szólt:

– Jobban örültem volna, ha előbb hívsz fel. Szeretném, ha műsorokat vezetnél a Bartókon.

– Mégis, mikortól gondoltad? – kérdeztem.

– Holnap reggel hat órától! – mondta, és letette a telefont.

Másnap hajnalban már öt órakor ott ültem a stúdióban, s különös, hogy amíg életemben ezerötszáz hangversenyt végigjátszottam a lámpaláz szikrája nélkül, ez alkalommal mérhető lázam volt az idegességtől. Tudtam, hogy gyors az agyam, jó a beszédstílusom, és általában véve az életben is jól improvizálok, mégis nyomasztott a már megszokott, előre felvett adásoktól elütő élőadás-hangulat. Közben megérkezett a beosztott bemondónő, Pármay Éva. Kedvesen bíztatott, ettől még idegesebb lettem. Lefutott a Rákóczi-induló tekercse, majd megszólalt a Muzsikáló reggel szignálja. A szerkesztő, Osváth Zoli az üvegfal túlsó oldaláról huncutul rámmosolygott, s felém bökött a mutatóujjával. Benyomtam a mikrofon gombját, s minden erőm elhagyott:

– Köszöntöm a hallgatókat! A Magyar Rádió újmisését, Varnus Xavert hallják. A híreket Pármay Éva olvassa fel.

Éva néhány pillanattal azelőtt kapta meg a híreket az ügyeletes hírszerkesztőtől, nem volt ideje átnézni őket. Nyugodt hangon megszólalt:

– Ma hajnalban hosszas betegség után elhunyt Y ország államfője.

Letette az első lapot, s belekezdett a második hírbe:

– Az elmúlt éjjel felgyulladt a Z.-i állami gazdaság telepén harminc tonna csirkeganéj.

A hír második részét, miszerint a tűzoltók hősiesen eloltották a tüzet, már nem tudta felolvasni, mert a mindkettőnkből feltörő röhögés miatt ki kellett kapcsolni a mikrofonokat. Idegességem egy pillanat alatt semmivé foszlott. A hírek után átvettem a szót:

– Kedves Hallgatóink! Bizony, mai hírszerkesztőnk a sorrend összeállításában nem volt a helyzet magaslatán. Dehát ennél komikusabb dolgok is megtörténtek már a Magyar Rádió történetében. Polgár Tibor, a Karády-slágerek szerzője, a Rádió egykori zenei vezetője mesélte nékem, hogy a harmincas években egy alkalommal a bemondónak ezt kellett volna beolvasnia egy kövér színésznőről: „X. kisasszony e héten kétszer lép fel”. Hogy ő tévesztette el a szöveget, vagy a gépírókisasszony írta-e félre – nem tudni. Mindenesetre a végzetes mondat így hangzott el: „X. kisasszony, e tehén kétszer lép fel”.

A következő zenemű alatt megcsörrent a telefon – adóigazgatóm, Nyakas Szilárd hangját hallottam:

– Gratulálok, öregem! Megmentetted a pillanatot, ezt vártam tőled!

Rengeteg lehetőséget, és gyakorlatilag szabad kezet biztosítottak számomra. Élveztem az önállóságot, és azt a jóindulatú segítőkészséget, amit a felszínen folyó politikai csatározásoktól függetlenül szinte mindenkitől megkaptam a technikai munkatársak közül. A remete lemezei című műsoromba meghívhattam azokat a hírességeket, akiket orgonistaként már módomban volt megismerni. Ott volt Faludy Gyurka bácsi, s elmesélte, hogy élete első zongoraóráján miként keféltette meg magát a kétszáz kilós zongoratanárnő. Fodor Gáborral úttörődalokat énekeltettem, s őszintén mondhatom, hogy Torgyán doktorral való beszélgetésem életem egyik legnagyobb élménye volt, annak ellenére, hogy nem mindenben osztozom politikai nézeteivel. Vitray Tamással cserenyaraltatást csináltunk: mikor meghívott egyik TV műsorába, kihasználtam az alkalmat, s gyorsan visszahívtam őt saját műsoromba.

A telefonokból és levelekből ítélve a hallgatók szerették, amit csinálok, noha minden egyes pillanattal a rádiózás írott és íratlan törvényeit szegtem meg. Néha hadartam, néha brummogtam, néha ö-ö-ö-ztem, néha mindhármat egyszerre csináltam, de ezt millió történettel és rögtönzéssel próbáltam ellensúlyozni. Kezdetben sok hallgató betelefonált. Volt, aki azt kérte, beszéljek lassabban; volt, aki azt, hogy beszéljek gyorsabban; volt, aki azt kérte, hogy többet; volt, aki azt, hogy kevesebbet. Amikor már nagyon feszélyezett a sok kérés, az egyik műsor végén azt mondtam:

„Kosztolányi egy ízben megkérdezte a New York kávéház főpincérét: milyenek a vendégek? A főpincér így válaszolt:

– Az egyik vendég sok cukorral, a másik kevéssel kéri a kávéját. A harmadik langyosan, a negyedik melegen. Az ötödik sok tejjel, a hatodik kevéssel. Mindegyiktől udvariasan felveszem a rendelést, majd bekiáltok a konyhába: Kérek hat kávét!”

Minthogy orgonista lévén az emberek inkább a nevemet, mint az arcomat ismerik, a második héten bemutatkozó-trükköt vetettem be. Egy héten keresztül minden nap felhívtam a délidőben mindég zsúfolt Pagodát, és azt mondtam:

– Lenne olyan kedves körbekiáltani, hogy Varnus Xaver nincs-e ott?

Az illető ilyenkor hangosan elkiáltotta a nevemet, és mindenki ösztönösen körbenézett: ki tápászkodik fel e név hallatán az ott lévő százötven ember közül. Minthogy egy héten keresztül senki nem jelentkezett, sikerült felcsiklandozni a rádiós közvélemény kíváncsiságát. A következő hétfőn beültem a Pagodába, és a megbeszélés szerint Kondás Feri hangmérnök barátom néhány pillanattal később engem kért telefonhoz:

– Varnus Xaver itt van? Varnus Xavert keresik!

Kivártam a hatásszünetet – a dramaturgia érzéke kétségtelenül a véremben van –, s amikor már-már kiült a csalódottság az arcokra, kényelmesen visszaüvöltöttem:

– Igen, itt vagyok. Köszönöm!

Soha többet nem kellett bemutatkoznom senkinek.

Egy napon Seres Tamás, a kedves, mindég rohanó, jókedvű műsorvezető srác hívott fel a Danubius-ból:

– Öreg, gyere már be holnap a stúdióba, majd összehozunk valami jófajta kis bulit!

Másnap bementem – éppen húsvét hétfő volt –, s Tamás így kezdte mondókáját:

– Kedves hallgatóim, itt ül mellettem Varnus Xaver, az orgonaművész, tehát gyorsan döntsék el, kikapcsolják-e a rádiót! Minden esetre egy új sorozatot indítunk el, amelynek az lesz a címe: Doktor Varnus válaszol. Ma azoknak a hölgyeknek a telefonját várjuk, akiket nem locsoltak meg a férfiak.

Már csöngött is a telefon: egy asszony Szolnokról arról panaszkodott, hogy bár sok férfibarátja van, egy sem jött ma el hozzá, pedig reggel nyolc óra óta felöltözve, terített asztal mellett várja őket. Ilyen hülyeségre értelmes választ adni nem lehet – tudtam, hogy ilyenkor csak az improvizáció segít. Megkérdeztem a telefonálót:

– Ne haragudjon asszonyom, de az ön férfibarátai nem házasok véletlenül?

– De, többnyire azok – válaszolta.

– Nos, amióta az a bizonyos eset megtörtént húsvét hétfőjén a közismert színházkritikussal, ne csodálkozzon kérem, hogy a házasok nem szívesen hagyják magukra egymást!

– Miért, mi történt? – kérdezte a nő.

– Nos, az említett kritikus húsvét hétfőjén elment locsolkodni, s a feleségét – aki szintén locsolókat várt – otthon hagyta. De mivel nem volt benne biztos, hogy az asszonykát csak parfőmmel fogják-e megöntözni, berakott a feleségének az ágya alá egy pohár tejszínt, s az ágy alsó deszkájához egy kanalat erősített. Ha a feleség egymaga feküdt be az ágyba, a kanál nem érte el a tejszín szintjét. Ha ketten feküdtek rá, a kanál belelógott. Este hazament, s a pohárban és a kanálon tejszín helyett vajat talált.

A sok vidámság és bohóckodás fölött akkor már igencsak gyülekeztek a viharfelhők. Hónapok óta ádáz küzdelem folyt barátom, Nyakas Szilárd és a zenei főosztály újonnan kinevezett vezetője között.

Szilárd nagy tudású, klasszikus műveltségű és megfontolt vezető volt, szemben az említett osztályvezetővel, aki az elvtelen karrieristák randábbik fajtájához tartozott. Kezdettől fogva tudtam, hogy ez a bandita szívből gyűlöl engem, s előbb-utóbb megpróbál a nyakamra lépni. Tekintve, hogy a műsorokért ő utalta ki a pénzt, módjában állt bizonyos műsorvezetőket megszüntetni. Csúcs László emlékezetes fekete hetén engem is elért a kardja: utasította a Muzsikáló reggel vezetőjét, hogy ne küldjenek nékem felkérést. Azonban vesztére az egyik gépírókisasszony, akivel ezt megelőzően néhány nappal kemény párnacsatám volt, utolsó adásom előtt egy nappal felhívott, s megmondta azt, amit csupán utólag akart nékem e sintér megüzenni: hogy ez volt a búcsúműsorom. Egy éjszaka állt a rendelkezésemre, hogy felkészüljek a visszavágóra. Hangmérnök barátommal hajnalban beszéltem telefonon:

– Az adóstúdióban az utolsó negyven másodpercben Te vagy a helyzet ura: a mikrofont te kapcsolod, s elnémításod roppant feltűnő lenne – mondta.

A másnapi műsor alatt puskaporos volt a hangulat. Pókerarccal játszottam a jó fiút, azonban mindenki érezte, hogy a visszavágó még hátra van. Az utolsó egy percben Csajkovszkij Patetikus szimfóniája szólt. Bekapcsoltam a mikrofont, s elmondtam azt a monológot, amely azután kazettamásolatok tucatjain kézről kézre járt hónapokig:

– Most, e műsor végén végleg elbúcsúzom Önöktől, a Muzsikáló reggel hallgatóitól, ugyanis a zenei főosztály vezetője, miután kiirtotta a legtehetségesebb és leghíresebb rádiósokat – Sebestyén Jánost, Meixner Mihályt, Kertész Ivánt és sokakat –, immáron hozzám is elérkezett. Isten tudja miért, kedves költőmnek, Faludy Györgynek négy verssora akadt tegnap a kezembe, amelyet Csilléry Andrásnak, a hitlerista, náci fogorvosnak írt a harmincas években. Csilléry, miután maliciózus titkára felolvasta néki e verset, a szívéhez kapott, és felfordult: Faludy azóta is ezt tartja élete egyik legkiemelkedőbb irodalmi sikerének. Nos, szív-küldi-szívnek alapon hagy idézzem a vers négy sorát az én derék osztályvezetőmnek, hátha a régi hatás most sem marad el: „Ha rád pillantok, megborzongok s fázok, / bár jól tudom, hogy balga, aki fél: / Örökké állnak a magyar akácok, / s téged elvisz, mint szellentést, a szél.” Viszonthallásra!

Kikapcsoltam a mikrofont, még szólt Csajkovszkij, és én kisétáltam a Muzsikáló reggelből, hogy oda soha többé ne térjek vissza. A technikus szerint a műsor utáni két óra maga volt az édes pokol: emberek tucatjai gratuláltak telefonon, kifejezésre juttatván talán azt is, hogy már unják, amikor demokráciáról dalolva állandóan a fejük felett döntenek.

Várakozásommal ellentétben nem rúgtak ki a Rádióból: talán tudták, amit én is tudtam, hogy túlságosan is sok befolyásos ember látogatta hangversenyeimet. A Remete lemezeit tovább csináltam, egészen addig, amíg a kormányváltásnál el nem távolították tisztéből Nyakas Szilárdot, és ültettek a helyébe egy agresszív és műveletlen mihasznát.