Nem kaptam vallásos nevelést, de ennek ellenére, amit a Szentírásról tudni illik, mind feltárta előttem anyám, amely az akkori idők korszellemének megfelelően, és főleg az ő pozíciójában korántsem volt veszélytelen vállalkozás.

Nagyanyám egyik unokafivére katolikus főpap volt: roppant kövér, pisaszagú és állandóan hazudozó bácsika, aki elmaradhatatlan vendége lett házunknak vasárnaponként és a főbb ünnepeken. Tudtuk róla, amit nem is szégyellt elmondani, hogy a kényelmes lustálkodás és a feudális hatalmaskodás híve, akinek az evilági uralkodás lényegesen fontosabb, mint bármiféle jólcsengő ígéret a másvilágról, s e könyv Heinétől származó címe kedvelt mondásai közé tartozott. Amikor elérkezettnek látta az időt vallásos felvilágosításomhoz, ebéd után lehuppant kedvenc foteljébe, felfegyverkezve magát egy olyan méretű habos tortaszelettel, amellyel a harmadik világ éhezőit meg lehetett volna további tíz évre menteni, s össze-vissza maszatolt szájával belekezdett egy zavaros történetbe, röpködő angyalkákról, patás ördögökről, sündisznóövvel önmagukat sanyargató szentekről, és általában véve mindenféléről, amelyeknek már csak a fele is elég lett volna ahhoz, hogy minden józan gondolkodású gyerek kedvét egy életre elvegye az egyháztól. Mondandója káprázatosan hosszúra sikerült, s mikor befejezte, szájába gyömöszölte az utolsó, habba fullasztott tortaszeletet. Ekkorra időzítettem gonosz, de logikus kérdésemet:

– Tehát Isten megígérte, hogyha hajlandóak vagyunk megölni a fiát, akkor cserébe nékünk adja az örök életet?

Bácsikám, aki éppen egy kandírozott őszibarackdarabról szürcsölte le a krémet keskeny, ám hüllőszerűen hosszú nyelvével, alig rámfigyelve, gépiesen hadarta:

– Igen, igen.

Megadtam néki a kegyelemdöfést:

Bácsikám szájába beledermedt a tészta és a gyümölcsök Németországból hozatott műfogsorával felismerhetetlenségig összedarált masszája. Homlokán az erek kidagadtak, apró vakondszemei hisztérikusan rángatódzni kezdtek az acélkeretes szemüveg akváriumszerű üvege mögött, s minden egyes asztmatikus szusszantásával kifröcskölt félig nyitott száján egy kis tejszínhabot.

– Hogy... hogy mondhatsz ilyet, te pimasz kölyök?! – zihálta elfúló hangon.

Tizennégy évesen végigolvastam a Bibliát, és gondosan kijegyzeteltem magamnak az evangéliumokban található roppant logikátlanságokat. Válasz gyanánt semmitmondó feleleteket kaptam katolikus papoktól, olyan méltatlankodó arckifejezéssel kísérve, mintha legalábbis azt kérdeztem volna, hogy nyög-e a pápa, hogyha kakál. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a katolikus papság jelentős része nem ismeri igazán behatóan a Bibliát, mert a szemináriumokban eltöltött évek sokkal inkább a dogmák fejbesulykolásával telnek el, semmint beható szentírás-magyarázattal. Pedig mennyi szubjektív kérdés halmozódott fel bennem! Többek között az: miért gondoljuk, és főleg milyen jogon várjuk el, hogy Isten életünknek minden apróbb-cseprőbb dolgába beleszóljon, s miként feltételezzük róla a tévedhetetlenséget avagy a mindenhatóságot, ha küldötteinek folytonos csodatevésével kénytelen teremtéseinek látszólagos tökéletlenségeit kijavítgatni?

Választ sok estben protestáns prédikátoroktól kaptam: lehetetlen volt kibújni Cseri Kálmán, Papp Vilmos, avagy később az emigrációban Turchányi Sándor beszédeinek lehengerlő bűvköréből.

Tizenhat éves korom körül végigolvastam Teilhard de Chardin három könyvét, s döbbenten vettem észre, hogy az ő remek, természettudományos látókörével szemben a hivatalos egyház álláspontja változatlanul nagybácsikám szintjén rekedt meg. Persze akadtak ragyogó kivételek: vasárnaponként az Angolkisasszonyoknál egy rebellis, vén és nagyon bölcs pap misézett: Nádas Zoltán. Reggelenként csapról eresztett hideg vízben fürdött kis rózsadombi házában, melyet szüleitől örökölt. Mikor belezuttyant a hideg vízbe, házvezetőnőjének állítása szerint mindég vidáman felrikoltott: „Tíz fok ide, tíz fok oda, Alleluja!”

Hebrencs volt, mindenhonnan elkésett, szórakozottságában egy ízben ötven literes, rózsaszínű tundrabugyiját a nadrágjára vette fel. Beszédtechnikáról még életében nem hallott, s a prédikáció közben gyakorta átcsapott angolba, franciába, latinba és ógörögbe, attól függően, hogy kit idézett utoljára: ameddig nem figyelmeztették az első sorban ülők, észre sem vette, hogy más nyelven beszél.

Ugyanakkor beszédei alatt tömve volt a templom fiatalokkal, akik – minthogy a padokban már nem volt hely – a földre ültek, meg az oltárok lépcsőire. Mert azokat a kérdéseket tűzte zászlajára, amelyek égetően megválaszolatlanok voltak a fiatalok számára, s nem olyan demagóg módon közelített hozzájuk, amellyel a magyar katolikus papság idősebb generációjának egy része – amúgy teljes ártatlansággal, hiszen ezt a szemforgatóan álkegyeskedő egyházi zsargont nevelték beléjük a szemináriumokban – elüldözi a fiatalokat a templomból.

Mert ha most, a XXI. század küszöbén egy végzős, katolikus orvostanhallgatónak azt hirdetik az egyház veretes tekintélyével megpecsételve, hogy Szűz Mária igenis szűz maradt Jézus megszülése után is, akkor a fiatalember nyilvánvalóan mosolyra fakad. Ha esetleg mellette ül jogi egyetemista barátja, az pedig felteszi majd a kissé udvariatlan, de azért meglehetősen jogszerű kérdést: az ezt sziklaszilárdan kijelentő pápák mégis honnan tudják? Talán maguk is próbálkoztak már a Szent Szűzzel? S ha Mária nem maradt volna szűz, ez vajjon mit csorbított volna személyén, miután mégiscsak e világra szülte a Megváltót?

De hol talál választ magának a magyar katolikus egyházban az előbb említett fiatalember, ha történetesen a mellette ülő fiú egyben a kedvese is, akivel boldogan szeretné leélni az életét, miután hosszú próbálkozások után rájött: egyáltalán nem vonzódik a lányokhoz.

Csak azért éljen szerelem után vágyakozva és beteljesületlenül, mert néhány évszázada pár reszketeg, vén, fatökű szent kiebrudalta a gyakorló homoszexuálisokat az egyházból, mert vénségükben összetévesztették magukat az Istennel, és állandóan ítélkeztek? S miként vállalja a magyar egyház a felelősséget azokért, akiket a hit nevében eltilt a hosszú távú, monogám homoszexuális kapcsolattól, de kegyesen feloldozza az illetőt, ha az – testi vágyain nem tudván uralkodni – néha elcsábul egy-egy futó kalandra valamelyik sikátorszerű vidéki vasútállomás WC-jébe? Avagy a magyar katolikus püspökök ne hallottak volna még az AIDS-ről, hogy csak a legsúlyosabbat említsem korunk rémei közül, a mostanában feltűnt húsevő vírusokról nem is beszélve?

S általában véve is: milyen jogon tehénkedik be az magyar egyházvezetés hitvesek és szeretők közé – afféle hívatlan döntőbíróként – az ágyba? Nem lenne már okosabb a püspök urak részéről, ha kihúznák a fejüket a homokból, és észrevennék, hogy egy megváltozott korban, megváltozott problémák között sem az Isten, sem a hívek érdekeit nem szolgálják, ha hagyják, hogy a honi katolicizmus rozzant szekere ennyire lemaradjon a nyugati, ezen belül is elsősorban az amerikai és holland katolikus főpapok korszerűbb gondolkodásmódja mögött, akiknek túlnyomó része már rég megmosolyogja a Vatikán aggastyánjainak szenilitásba fulladt, s Jézus szavaival nemigen alátámasztható kakaskodását? S ráadásul hány és hány másként gondolkodót kényszerítenek rá tekintélyelvvel e szekérre! Ha csak azoknak a magyar katolikus papoknak a névsorát tenném itt közzé, akikről én személyesen tudnám bizonyítani – mert hát azért nem vagyok rosszképű gyerek –, hogy melegek, püspökeink legtöbbje felvágná az ereit!

S akkor még nem beszéltünk a XX. század nagyvárosaiban egyre inkább elidegenedő fiatalok millióiról, a nyugat-európai civilizációk teljes csődjéről a boszniai vérengzésekkel kapcsolatban, a rádióból ugató, kalmár Egyesült Államok kényelmes kapzsiságáról, amely mindezt oly sokáig – mint ‘56-ban is – karbatett kezekkel nézte; a dolgozó nők tarthatatlan helyzetéről, és arról az újfajta felelősségérzésről, amit akkor kezdünk – vagy legalábbis kellene kezdenünk – érezni, amikor látjuk a harmadik világ nagyfejű, szomorúszemű, valószerűtlenül sovány, legyekkel belepett gyermekeit a televízióban! S eközben a magyar egyházi vezetés azon elméskedik, hogy vajjon Bulányi György páter és karizmatikus közösségei egyáltalán katolikusok-e, mert tudnak és mernek közvetlenül a Jóistenhez imádkozni a püspökök fontoskodása nélkül is!

Ám ugyanakkor a katolikus főpapság szégyenérzet nélkül szentel fel püspököt a hadsereg, tehát az ölés és a pusztítás szervezete számára. Mert minden hadsereg, akár támad, akár véd, az emberi élet kioltásának szolgálatában áll, tehát lényegileg erkölcstelen és az evangélium szelleme ellen való, és csak a történelem a megmondhatója, hányszor küldték a hazaszeretet nevében a halálba az ország fiataljait hataloméhes politikusaink, kik eközben konferenciákon és tárgyalásokon szenvelegtek és zabáltak! S ha ehhez püspökeink segédkezet nyújtanak, akkor a civilizált banditizmus kiszolgálóivá és haszonélvezőivé válnak, s annyira lehet ezután már csak őket Krisztus követőinek nevezni, mint azokat a személyeket orvosoknak, kik – esküjüket megszegve – az államnak a kivégzéseknél segédkeztek megállapítani a halál beálltát.

S hogy nem csusszan ki püspökeink feneke alól a márkás, sofőrrel vezettetett nyugati autócsoda, amikor látják a városi és a vidéki szegények rettenetes életét, sokszor saját papjaikét? Amiért még Afrikáig sem kell elmenni! Ne hallottak volna még Myriel püspökről Hugo könyvében, a Nyomorultakban? Vagy Léger bíbornokról, aki faképnél hagyta a montreáli érseki széket, hogy Afrikában segítsen a szegényeken, mert papnak érezte magát, s nem hivatalnoknak? Vagy Kalkuttai Terézről? Ha máshonnan nem, hát Faludy verséből?

Teréz üzenete egyértelmű: miért foglalkozunk állandóan régmúlt dolgokkal, régvolt szentek aranyvitrinbe zárt, penészes lábbütykeivel, s a mennyország pontos feltérképezésével, amíg itt és most annyi a tennivaló? Mindannyian felelősek vagyunk az emberiségért, és mivel az emberiség – mint olyan – ritkán csönget be ételért, ruháért, lakásért, a tanulás lehetőségéért, ezért mindenkiben, aki segítséget kér tőlünk, fel kell ismerni az emberiség követét. S az erkölcs nem az ágyban kezdődik és végződik, hanem ott, hogy a jónevű sebész egy dorozsmai, vályogviskóban élő cigányasszonyt is megoperál-e olyan lelkiismeretesen és körültekintően, mint egy jól fizető, kövér, pesti bankigazgatót. S ennek az erkölcsnek a törvényét akkor is meg kell tartanunk, ha van mennyország, ha nincs, ha folytatódik a földi lét az öröklétben, ha nem. Sőt, akkor is, ha ugyan van Isten, de mi soha nem támadunk már fel.

Én persze reménytelenül romantikus vagyok, és hiszek benne. S még inkább hiszem, hogy az egyszerű mohamedán öregember, vagy az eszkimó kisfiú, aki soha nem látott még püspököt, ugyanazt az Istent dicséri a felkelő nap, vagy a hómezők horizontja feletti kék ég lenyűgöző szépsége láttán, mint én, amikor ránézek Botticelli Tavaszára, s egyszerre megértem, hogy ez az Isten a szépség és a jóság istene, s akárhányszor valami szépet alkotunk és jót teszünk, egy kicsit paradicsommá varázsoljuk magunk körül a Földet, és akkor pár percre talán nem kell hogy úgy érezzük magunkat e világban, mint dohos pincelakásban a rosszhiszemű lakó.

Pár évszázaddal ezelőtt egy öregember madrigált írt fiúszeretőjéhez:

Az öreget Michelangelónak hívták. Immáron ötszáz esztendeje freskói alatt választják a római egyház pápáit.