Másnap már találkoztunk: későre járt, mire eljutottam az irodájába. Rajta kívül mindenki hazament addigra, csak ő ült íróasztalánál, s azokat a róla készült fotómontázsokat nézegette, amelyből később a meglehetősen eredeti, ám a nyárspolgárok körében nem kis botránkozást kiváltott könyv készült.

– Szomjas vagy? – lépett oda a hűtőszekrényhez: már csak egy negyed üveg Diet Pepsi volt benne. – Ezek a kurvák mindent megittak! – morogta, majd meghúzta az üveget. – Jaj, de szar ez, Istenem! – szakadt fel belőle egy böffentéssel. – Gyere le a szomszédba, igyunk ott valamit!

A bár a Váci utca csendes mellékutcájában egyike volt ama ritka helyeknek Budapesten, amelyek megőriztek valamit a nagypolgári eleganciából, s ahonnan gyorsan kinézték a bepofátlankodó újgazdagokat. Spanyol óbort és tejszínes Amarettót iszogattunk, Sándor a Nagy utazás dallamát dúdolgatta csöndes szórakozottsággal, s közben arról beszélt, hogy régóta tervbe vette a műsorba való meghívásomat.

Attól kezdve sokszor találkoztunk esténként, s bár hivatásunk és indíttatásunk különbözött, hamar nyilvánvalóvá lett az a kettőnk között szikrázó, alapvető szimpátia, amely rokon lelkek között minden korban s mindenfajta cudar körülmény dacára létrejön. Mind a ketten a közönség kegyeltjei, jobban csengő szóval sztárok vagyunk; mindketten állandó és idült harcban állunk a szakmai középszer buta, de nagy tömegű hadseregével szemben; mindketten abba az embercsoportba tartozunk, amely nem fél új utakra lépni, szereti a szabadságot, türelmetlen a lassú-agyúak szuszogását hallgatni, és az életet egy jól eljátszandó s megnyerendő partinak tartja csupán. Féltékenység szóba sem jöhetett: az ő elképesztő közismertségét nem is lehetett összehasonlítani az én ismertségi szemétdombocskámmal, a kulturális élettel, viszont kárpótolt, hogy a televíziózás adta tiszavirág életű dicsőséggel szemben az én lemezeimet még kétszáz év múlva is lejátszák majd.

Sándor vibrálóan intellektuális, roppant naprakész srác, nagyszerű a fantáziája, és mindég tudja, hogy hová kell nyúlnia azért a dologért, amit éppen keres. Kiviláglott furcsa kettőssége: üzleti ügyekben legszívesebben még a tízfilléresért is lehajolna, magánemberként azonban nagylelkű és segítőkész gavallér. Zseniális zsarnok, aki szereti, ha minden beosztottja tudja, hogy ő az úr.

A műsorban való részvételem egyik alapvető problémája az volt, hogy miként cipelhetnénk be a stúdióba egy orgonát, mert hát bármennyire is érdekes egy beszélgetés, azért valaminek csak történnie kell. Egyszerre bolond ötletet dobtam be:

– Mit szólnál, ha meghalnék?

– Mi? - kérdezte vigyorogva.

– A műsor előtt két héttel leadnátok a magyar sajtóéletbe a hírt, amely szerint Kanadában autóbaleset áldozata lettem. Magyar hatóságok nem keresnének, hiszen kanadai állampolgár vagyok. Majd olyan kis falut választunk ki, amely még a térképen sincsen rajta. A valóságban arra a néhány hétre lemondom a koncertjeimet, elutazom Olaszországba, s legalább kigyakorolom magam a bergámói székesegyházban. Majd két hét múltán, üdén és lebarnultan besétálok hozzád a műsorba, hónom alatt azzal a nekrológ-paksamétával, amelyet ez idő alatt írtak rólam egykori ellenfeleim!

– Zseniális! – mondta, s már szövegezte a gyászjelentésemet, amelyet két nap múlva kinyomtattak. Idézetként még szeretett Faludy mesterem három Villon-sora is rákerült: „...mély serlegekből hogy itta a bút, s hogy indult végül álmos és kanyargó vizekre, honnan nincsen visszaút.” Ez utóbbi néhány szó arra engedett következtetni, hogy autómmal önként indultam a halálba.

Ám a hivatalos bejelentés reggelén – vastag pelyhekben hullott a hó, s én már a határon voltam – megtántorodtam. Erre három okom volt. Az első és legnyomósabb talán, hogy reggel benáthásodtam, s ezt baljós előjelnek véltem. Másodikként azt említeném, hogy még hajnalban beavattam kitűnő barátomat, Halasi Imrét, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház igazgatóját a tervembe, aki sokáig hallgatott, majd elgondolkodva ezt mondta:

– Tudod, Xaver, ha te ezt most nem mondtad volna el nékem, a rádióban hallom meg a halálhíredet, őszintén megsiratlak, s két hét múlva belevigyorogsz a képembe a TV-ből, soha többé nem álltam volna szóba veled!

Harmadik, nem kevésbé nyomós okom pedig az volt, hogy régebben elígérkeztem Vitray Tamás műsorába, amelynek zenei részét már fel is vették, s a két műsor jogilag és etikailag (hiszen egykori tanár-hallgató, mára két rivális kapcsolatáról van szó) kizárta egymást.

Amikor bejelentettem Sándornak a döntésemet, dührohamot kapott, s azt hittem, hogy soha többet nem áll szóba vélem, hiszen – különösen Vitray Tamásnak tett ígéretem miatt – érezhetően az önérzetébe gázoltam.

Ám két esztendővel később megint megszólalt az üzenetrögzítő – ezúttal már Kanadában:

– Itt Friderikusz Sándor beszél... letelt az életemben rádszabott büntetés ideje.

Azt hiszem, akkor jöttem rá, mennyire szeretem ezt az embert, és saját pályám állandósult akadályai közben milyen jó tudni arról, hogy van valahol egy nagytestvérem, Fridi, aki következetesen fejjel megy a falnak, s mindég a fal törik be. Egy órán belül visszaküldtem néki faxon az aláírt szerződést, s két hét múlva elindultam Magyarországra, hogy fellépjek műsorában. Nem tudta, mikor érkezem: találomra állítottam be hozzá, egy héttel korábban. A bejáratnak hátat fordítva, a teraszajtónak támaszkodva nézte az alkonyatba forduló várost – a hangszórókból egyik régi Bach lemezem szólt. Valahogy nagyon impozáns volt a kép.

Tegnap óta megint nagyon hiányzik: eljött hozzám egy hétre Torontóba, s úgy éltünk, mint két vásott gimnazista. Mivel a saját kocsimon éppen szervátültetést kellett végrehajtani, igen furcsa kis autót béreltünk: kinézetében átmenet volt egy hatvanas évekbeli, magyarországi rokkantkocsi, és egy előkelő, amerikai golflabdaszedő között. Ezzel rémítettük naponta halálra Torontó békés lakóit: néha már annyit hülyéskedtünk, hogy attól féltem, kihívják a rendőrséget. Három napja Sándort elkapta a bolondéria, s kanárisárga ruhában, az utca kellős közepén magyar gyerekfilmek dalait énekelte, artikulálatlan üvöltözéssel. Majd – egykori rádiós múltját felelevenítve – híreket mondott, Géczy Bojtár Attila huhogó stílusában, a következőképpen: „Petőfi Rádió, tizenöt óra. Kedves Hallgatóink, híreket mondunk. Ma hajnalban a Róbert Károly körúti kórházban Varnus Xaver orgonaművész négyes ikreknek adott életet.” A járókelők eszeveszetten menekültek.

A repülőtéren – búcsúzóul – azt hazudtam a határőrnek, hogy Sándor a magyar királyi család koronahercege. A demokrácia derék határőre ennek hallatán a földig hajolt – az útlevélbe bele sem nézett – és csak ennyit bírt kivakkantani: „Ó, királyi felség, ó, ó...”