Négy napja vagyok Párisban Frideczky Lacival: Jean Guillou meghívására érkeztem, hogy Bach-improvizációs koncerttel nyissam meg a Festival Paris, Quartier d’ Été hangversenysorozatát. A koncert tegnap reggel fél ötkor kezdődött, s vagy ezerötszázan jöttek el: a hatalmas St-Eustache templom kövezetét vastag szőnyegekkel borították le, s a jórészt fiatalokból verbuválódott közönség ezeken feküdt.

Amúgy luxusszállodai szobám a legteljesebb mértékben kényelmetlen és bosszantó. Elsősorban lejt az ablak irányába, így a reggel helyükre húzott bútorok a járművek okozta dübörgéstől estére mindég becsúsznak egy sarokba. Tegnap hajnalban kétszáz kilós, vajaselefánt-szerű, néger szobalány kopogás nélkül rámtört, egy ideig vihogva nézegette, amint az ágyon fekszem, valamiféle rettenetes afrikai nyelvjárásban szapora versikét darált le, majd bevágta az ajtót és eltűnt. A légkondicionáló nem működik, annak ellenére, hogy kipróbáltam a jól bevált, kanadai módszert, és alaposan megrugdostam. Az utcán 35 fokos meleg és tűrhetetlen zaj van: aludni lehetetlen. Három napja a kulturális miniszterhelyettes vacsorázni hívott meg: én nem tudom, hogy mit etettek vélem, ám két napig egyfolytában öklendeztem. Rossz utazó vagyok.

De a hajnal kárpótolt mindenért. Az oroszlánfejes padon néhány percig mellém ült az Isten.