Giverny, 1997. július 19.

Közel egy év telt el, amióta könyvem első ízben jelent meg, barátaim unszolására. Én magam nem igen hittem sikerében – talán ha hatvan-hetven példány eladásában bizakodtam, és nyomdászomtól éppen ezért csupán száz darabot rendeltem. Ő azonban – vérbeli szakember – miután beleolvasott a kéziratba, kijelentette, hogy ezer példányig nem hajlandó leállítani a nyomdagépet. Ott álltam hát ezer könyvvel, és újra feltettem magamnak a kérdést: tudok-e olyasmit adni a magyar olvasóknak, amely a muzsikus személye felé érzett rokonszenven felül megértést tud kelteni a fiatal humanista elvei iránt is? Hiszen a humanizmus sohasem számított tömegszórakozásnak, és ha a felvilágosodottak nagy ritkán tudtak is hatást gyakorolni korukra, azért leggyakrabban mégis csak a nyaktiló, a máglya, a száműzetés, és jobb esetben a gúny volt osztályrészük.

A könyv váratlan és elképesztő sikere jóleső szorongást ébresztett bennem: jólesőt, hiszen a Vörösmarty téri, könyvnapi dedikáláson a szemerkélő eső dacára hosszabb sor kígyózott előttem, mint a magyar írók előtt az elmúlt öt esztendőben összesen. Ugyanakkor szorongást is hozott e látvány magával, hiszen nem lennének a tömegek ilyen szinten érdekelve e könyv szabadgondolkodó, nyílt és szabadságvágyó soraitól, ha elveiket valóban szabadon vállalhatnák, és ha a látványos politikai szabadság után végre a szellem szabadsága is ránk köszöntene: úgy tűnik, a magyar népet könnyebb volt kiszedni a dzsungelből, mint a dzsungelt belőlük.

Az elismerés tehát sokkal inkább ezen írás létrejöttének és szellemének szól, mintsem tartalmának, hiszen Kosztolányi, Márai, Krúdy, Esterházy, Szentkuthy, Mészöly és Nádas századában még csak irodalminak sem merném e füzetet nevezni. Sokkal inkább korlenyomatnak tekintem az idők áradatában, amely éppen annyira szíven üti a kortárs nemzedéket és együttérzést kelt benne, mint Brecht Koldusoperája, Faludy Villonjai, Bernstein West Side Story-ja, avagy a Hair, amelyek kevésbé univerzális alkotások, mint inkább lábjegyzetek a történelem egy-egy lapján: historikus szövegkörnyezet nélkül kevesebbet mondanának, mint Bach menüettjének egyetlen üteme, ám adott pillanatban sokkolóbb hatást gyakorolhatnak a kortárs nemzedékre, mint az emberi kultúra lényegesen nagyobb fajsúlyú alkotásai.

Délutáni napsütésben írom e sorokat Monet egykori házának kertjében: mögöttem a japán híd és a tavirózsák, kezemben Magyar Bálint kultuszminiszter levele, amelyben értesít, hogy Kistétényi Melinda ez év augusztus 20-án megkapja a Köztársasági Érdemrendet. Ez így együtt túl szép: a ritka pillanat, amely hosszú időre enyhíteni tudja a földi élettől oly annyira elválaszthatatlan szenvedések súlyát.

Reggel Rouanban sétáltam, és hátamat nekivetettem az ódon katedrális málladozó köveinek, melyekre az ötszázötven esztendeje az elevenen megsütött Szűz testének korma tapadt. Ebben az országban is folyt a vér, s keresztény irgalmassággal öntötték a fülekbe az ólmot, szemeket szúrtak ki, testeket törtek kerékbe, néha mindezt egyszerre is csinálták, mint nálunk, Magyarországon. De mindezek ellenére is él a francia nemzeti öntudat, költők és festők születtek, kik virágba borították nem egyszer a kontinens szépművészetét és líráját, s ha e földre lépek, a tűnt évszázadok mocskán is keresztülvilágít a latin szellem formaszeretete és tisztasága – az a fajta lényeglátás, amelyről az imádott-retteget Richelieu bíbornok így írt: „Az intelligencia egyetlen ismérve, hogy meg tudjuk-e különböztetni a lényegest a lényegtelentől.” Vonz ez a nép, mert életszerető emberek tudtak maradni, s mert ha egymástól három méternyire két férfi jön szemben egy lépcsőfordulóban, mindkettő így szól majd: „Pardon, monsieur.”

Én olyan országban születtem, amelyben Márai szerint mindég domináltak a „reménytelen ősbunkók” és a „pökhendi kékharisnyák”. Ahol ezekben a percekben amerikanizálódik a nemzeti ízléstelenség: tessék végigsétálni egy normand vagy spanyol hegyi falun, és egy magyar, alföldi nagyközségen – az ízlés nem pénz kérdése. Ahol akadémikus nyelvész-pancserek a maguk idióta nyelvtani szabályaival (l. „vajas kenyér” és „zsíroskenyér”) a legdurvábban vonják kétségbe egy nemzet értelmi színvonalát. Ahol mindég majmoltuk valamelyik népet: hol a németeket, hol éppen a franciákat, hol Amerikát, de sohasem mertük önmagunkat vállalni. Akiknek utolsó győztes csatája több mint négyszáz esztendeje volt. A kordivat szerint kéjjel jelentgetjük fel a zsidókat, a kulákokat, a templombajárókat, és ma is lappangó gyűlölettel figyeljük a cigányokat, a melegeket, az alternatív irányzatú fiatalokat – mindent, amely eltér tőlünk. S ahogy a dal mondja: „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére...” Csak a Magyarországra látogató nyugatiakra tudunk olyan szívet tépően bazsalyogni, mintha még mindég valamiféle rettenetes világbirodalom végsőkig leigázott gyarmatlakói lennénk.

Megaláztuk és megöltük Radnótit és Szerb Antalt, Szabolcsi Bencét és Cziffra Györgyöt munkatáborokba zártuk, Kabos Gyulát és Bartók Bélát elüldöztük (nem kell mindent a német és orosz megszállókra fogni, hiszen mindezen szörnyűségek Hollandiában elképzelhetetlenek lettek volna!), hogy aztán mindegyikükről utcát-teret nevezzünk el, büszkélkedjünk velük, és újra temessük őket, hiszen nálunk csak tükör előtti nemzeti farringatásból és újratemetésekből van túltermelési válság.

Romantikus tévhitekkel vagyunk eltelve: hisszük, hogy oly magasztos volt e nép megérkezése a Kárpát-medencébe, mint amennyi gyászkönny ül majd az embermilliók szemében a sír körül, hol nemzet süllyed el. Ne csináljunk érzelmi kérdést a tényekből: roppant tehetséges, de összeférhetetlen és műveletlen nép vagyunk, Faludyval szólva olyan, amely „halni gyáva, de élni ostoba”. Ne tekintgessünk szenvedélyesen a múltba, hiszen kevés dicsőségünk rejtezik ott. Néhány évtizeddel azután, amikor az angol gyarmatosító törekvésekkel szemben Jeanne d’Arc létrehívta az azóta is törtetlen francia nacionalizmust, Magyarországon az a Hunyadi Mátyás országolt, aki – Bonfini leírása szerint – egy kukkot sem beszélt magyarul, noha nevéhez fűződik az ország viszonylagos tündöklése. (Azt már némi iróniával jegyzem meg, hogy azóta egyetlen magyar király sem beszélte nyelvünket, dehát hogyan is tehették volna szegény párák, ha osztrákok voltak.)

Paradoxonokból áll újkori történelmünk is: mikor Paskai bíboros gyászmisét mondott Zita királynéért a Mátyás-templomban, a szertartásról kilépő Habsburg Ottót „Éljen a király!” kiáltással köszöntötte a tömeg. Ám mindeközben a templom kapuján és szerte a városban lengedeztek már a kitűzött nemzeti lobogók, a Habsburg elnyomás elleni forradalomra emlékeztetve.

Nos, ez hát az az örökség, amelyre életünket alapozhatnánk? Ez az a múlt, amely irányt adhat a jövendő nemzedéknek? A Himnusz a tanú rá, hogy szánalmasak letűnt századaink, kietlen a jelenünk, és az egyetlen irány, amelybe még reményteljesen terjeszkedhetünk, a jövő.

„Ha lelkünk derűs és tiszták céljaink, jókora utat tehetünk meg előre” – bíztat Goethe. Ennél hasznosabbat aligha kívánhatok Giverny vadvirágai közül hazámnak, amelyből ez idáig háromszor vándoroltam ki a középszerű hülyék miatt, ám most fordult a kocka: ideje lenne, ha végre ők tűnnének el – s talán nem szerénytelenség, ha azt kérem: mindörökkön-örökre.

X.V.