1997

Délután látogatóba mentem Heinéhez a Montmartre-i temetőbe, s a költő végakarata szerint én is bedobtam a behajtott szélű carte de visite-et a sírkövön lévő lyukba. Sokan ismerik vonzódásomat ehhez a legendás cinikushoz, akihez hasonló személyiség csak egy akadt az életemben: a retteget színikritikus, Molnár Gál Péter, vagyis a titokzatos M.G.P.

Heine egy időben zenekritikát írt párisi újságokba, noha a koncertekre nem ment el. Kortársai feljegyezték, hogy a koncertet követő napon rendre meghívta magához az előző este szólistáit, és ajánlatot tett nékik, miszerint a hangversenyről két kritikát is írt: az egyik ingyen van, a másiknak tíz aranyfrank az ára. Nem kétséges, hogy a művészek melyiket választották. Liszt veje, Bülow azonban nem volt hajlandó fizetni, mire Heine ezt a mondatot jelentette meg róla szóló cikkében: „Bülow úr olyan, mint egy bonbon, amelyik szarba esett: jó, de nem kell senkinek.” Furcsa, és kortársait mindenben meghökkentő ember volt. Halálát hírül véve egyik nagy ellenfele így sóhajtott fel: „Különös és kiszámíthatatlan ember. Ezzel vajjon mi volt a célja?”

Noha Molnár Gál Péter minden előadást végigül (de másnap bosszút áll), személyisége sokban emlékeztet Heinére: pajzánul csillogó szemek, bravúros műveltség, gyilkos humor és hatalmas szakmai tudás.

Egy ízben néhány barátommal egyetemben elvittük Pétert a váci ferenciek templomába, hogy orgonáljak nékik. Január volt, a templomban úgy mínusz nyolc fok. Bachba belefeledkezve két órán keresztül játszottam, s mire befejeztem, Péter már vacogott a hidegtől. A kocsiban visszafelé arról beszélgettünk, hogy a nagy napilapok már jó néhány esztendővel egy világnagyság halála előtt megírják a nekrológot, és azt a halál pillanatában csak pontosítani kell.

– Az igazi profi lapzárta előtt fél órával hal meg – mondta Péter.

Zsolt megkérdezte:

– Ha Xaver ma este váratlanul meghalna, mivel kezdenéd holnapi nekrológodat a Népszabadságban?

Péter rezzenéstelen arccal válaszolt:

– „Számomra Xaver Varnus művészete a hólyaggyulladásomat jelentette.”

Néhány perc múlva a régi Rajk László, most Pannónia utcán hajtottam keresztül.

– Pannónia László utca – dünnyögte s nagyot szívott pipájába.

Szinte minden szava döf, de legalábbis horzsol, ám olyan aranyos különc (különc?! még a kutyáját is magázza!), hogy senki nem haragszik meg rá, mert a tüskés külső jóságos embert takar. Mondják: a hetvenes években nagyobb színésztársaságba volt hivatalos, és annak rendje-módja szerint már az első negyed órában mindenkit a padlóra küldött egy-egy kritikus mondatával. Búcsúzkodásnál állítólag így szólt: „És akit ma este nem sikerült megsértenem, kérem, bocsássa meg nékem!”

Múltkoriban aranyos történetet mesélt el: a hatvanas években Honthy Hanna telefonált néki egyszer, és hívta, menjenek el aznap este Kecskemétre, mert szeretne megnézni egy operett-bemutatót. Hét óra előtt érkeztek a színház elé, s Péter már indult volna az előcsarnokba, ám Honthy visszahúzta: „Várj még egy kicsit!” Hét óra öt perckor – mikor már mindenki a helyén ült a nézőtéren – Honthy szertartásosan, akár csak egy fáraó bevonulási menete, elindult a hátsó nézőtéri ajtótól az első sorban lévő széke felé. Először pisszegni kezdtek, majd egyszerre felcsattant a taps, mely őrjítő orkánná terebélyesedett: az egész színház felállva ünnepelte a nemzet nagyasszonyát. Mikor végre elcsendesedtek, Honthy hanyagul hátrafordult, a közönségre mutatott, és bosszankodó nevetéssel odaszólt Péternek (úgy, hogy mindenki hallja): „Na nézd, ezek a hülyék már megint összetévesztenek a Honthyval.”

S ha már operettről esett szó, hagy emlékezzem meg e műfaj két tüneményéről: Latabár Kálmánról és Feleki Kamillról.

Latabár mulatságosan élte meg az ötvenes éveket. Akkoriban – mint mindenütt – délelőtti pártaktívákon ígértették meg az Operett Színház művészeivel is, hogy aznap este még jobban fognak játszani. Mikor Latabárra került volna a sor, ő ezt kerek perec megtagadta.

– De miért nem tesz ígéretet, Latabár elvtárs? – sopánkodott Gáspár Margit, a talpraesett igazgatónő.

Latabár összevonta szemöldökét:

– Kérem, én tegnap este úgy játszottam, hogy a közönség betegre röhögte magát. Ha ma este jobban játszanék, az már tömeggyilkosság lenne.

A kommunisták hatalomra jutásakor az egyik szocreál operettben nagybajuszú műparasztként biciklivel kacsázott be a színpadra, melynek pirosra volt festve a kormánya. Ahogy rángatódzott, csetlett-botlott a kezében, egyszerre csak felsóhajtott: „Ez a rohadt vörös kormány!”

Máskor egy bekeretezett Rákosi fényképpel jött ki a színpadra, aggodalmasan nézegette a falakat, és motyogva kérdezte: „Hová akasszalak, hová akasszalak?”

Halála előtt egy hónappal operáción esett keresztül, és még reménykedett benne, hogy felépülése után elutazhat Amerikába. Mikor az altatásból felébredt, operátora, Ungár Imre bácsi éppen az ágya mellett állott. Latabár rögtön rákérdezett:

– Professzor úr, tehát mehetek Amerikába?

Imre bácsi szórakozottan visszakérdezett:

– Mivel menne? Repülővel?

Latabár szeme huncutul megcsillant:

– Miért? Úszhatok?

Az operett-történetek sorát Feleki Kamillkával zárom, kinek halálakor így írt Molnár Gál Péter: „Meghalt a legnagyobb magyar színész. Most nincsen legnagyobb magyar színészünk.”

Egy-két esztendővel a halála előtt meglátogattam karácsony táján. Pasaréti házikójában a telefon zsinórja ki volt húzva.

– Kamillka, azért húzta ki, hogy ne zavarják az ünnepek alatt? – kérdeztem.

– Nem, csak olyan rossz lenne tudni, hogy ki nem hívott fel karácsonykor! – válaszolta parányi, selyp hangján, szomorú mosollyal.