| 22. család: Varjú-félék (Corvidae) | TARTALOM | A VETÉSI VARJÚ GAZDASÁGI SZEREPE |
Varjú (Corvus L.)
FEJEZETEK
A varjú nemzetség hét faja és sok alfaja a varjúfélék legerősebb alakjait foglalja magában. Erőteljes csőrük oldalt összenyomott, a felső kávaorom erősen hajlott, hosszának legalább is egyharmadát sörteszerű orrlyuktollak borítják. Hosszú, hegyes szárnyuk majdnem, vagy egészen eléri a fark végét; az első szabad evezőtoll legalább feleakkora, mint a második s a harmadik vagy negyedik a leghosszabb. Farkuk lekerekített vagy gyengén lépcsőzetes. A varjak majdnem az egész földgömb területén honosak. Csak Közép- és Dél-Amerikában, a Kis-Antillákon, továbbá Új-Zélandon és a déli óceán legtöbb szigetségén hiányzanak.
Hazai varjúféléink közt az első hely illeti meg s a varjú nemzetség szó szoros értelmében vett képviselője. A hollót nemzetségének tagjai közül nagysága, különösen hatalmas és magas csőre, meg erős lábai, továbbá az tünteti ki, hogy nyakának elülső részén a tollak jó hosszúra megnyúltak s többé-kevésbbé hegyesvégűek. Síma és fényes tollazata egyöntetű fekete, csak szivárványhártyája barna és a pelyhes fiataloké világosszürke. A Faroer-szigeteken némileg eltérő, gyakran fehérfoltos alfaj (C. corax varius Brünn.) helyettesíti. A spanyolországi holló (C. corax hispanius Hart. et Kleinschm.) kisebb- és rövidebbszárnyú.
A holló a nálunk honos varjúfajok közül a legóvatosabb. Szinte hihetetlen, hogy milyen elővigyázatos ez a madár. Csak akkor ereszkedik le, ha a vidéket előbb alaposan körülröpködte és semmi veszélyt sem vett észre. Ha az ember a fészkéhez közeledik, nyomban elhagyja és fiókáit is; bármennyire is csüng rajtuk, csak a legnagyobb elővigyázattal tér vissza hozzájuk.
Fészekből szedett hollófiak már rövid ideig tartó ápolás után nagyon megszelidülnek; még az öregen befogottak is beletörődnek a megváltozott viszonyokba. A holló értelmi képessége az emberrel való együttélés révén csodálatosan élesedik. Ez a madár úgy idomítható, akár a kutya, sőt állatra, emberre uszítható; a legnevetségesebb és mulattatóbb csínyeket követi el; folyton valami új dolog kitalálásán mesterkedik s minél jobban öregszik, annál jobban nyílik ki az esze, habár nem mindig a gazdája örömére. Nagyon könnyen megtanulja a házból való ki- és bejárást, sajnos azonban, a nagyobb szabadságra rendesen csakhamar méltatlanná válik, mert állandóan lopkod s a lopott holmit elrejti, a fiatal házi állatokat, csirkéket, libákat megöli, a mezítlábas embereket megcsípkedi, sőt olykor veszedelmessé is válhat, mert pajzánságát még gyermekeken is gyakorolja. Kitünően megtanul beszélni, ugat, mint a kutya, nevet mint az ember, búg mint a galamb stb.
Magyarországon a holló elterjedése igen sajátságos, azt lehet mondani, hogy egyrészt északról délfelé növekszik az állománya, másrészt keletről nyugat felé állandóan fogy, úgyhogy leggyakoribb Erdélyben, legritkább az északi Felföldön, gyakoribb az Alföld déli vidékein, mint pl. a Dunántúlon.
A fekete varjú (Corvus corone L.)
A dolmányos varjú (Corvus cornix L.)
Brehm legújabb német kiadásában a földolgozó szakember ezt a két fajt együttesen tárgyalja azon az alapon, hogy rendkívül hasonlítanak egymáshoz és pedig annyira, hogy megmelljesztve, vagyis csupaszon nem lehet őket egymástól megkülönböztetni. Minthogy ezenfölül párosodnak is egymással s életmódjuk tökéletesen egyezik, azért a kutatók nagy része nem is tartja őket külön fajnak, hanem ugyanannak – a külön névvel meg nem nevezett – faj földrajzi változatának. A földolgozó a kétféle madár külön elnevezését föntartja, de azért a kettőt egynek veszi. Ehhez a fölfogáshoz a magyar Brehm szerkesztője nem csatlakozhatott és pedig annál kevésbbé, mert Magyarország területén mind a két faj előfordul s a nagyközönséget könnyen megzavarhatná az a beállítás, hogy a teljesen fekete „feketevarjú” ugyanaz a madár, mint a szürke dolmánya révén ettől nagyon különböző „dolmányos varjú”. Követem ebben Hartertet, a jelenkor legnagyobb ornithológusát, aki a kérdésre vonatkozóan azt mondja, hogy nézete szerint valósággal abszurd dolog a fekete és dolmányos varjú faji önállóságát kétségbevonni. Igaz, hogy mind a kettőnek az alakja tökéletesen ugyanaz, de viszont a tollruházata teljesen különböző. Mind a kettőnek vannak alfajai s ahol a két faj elterjedési köre érintkezik, ott össze is párosodnak és korcsokat nemzenek. De éppen ez a körülmény bizonyítja a faji önállóságot, mert ha nem volna közöttük lényegbe vágó különbség, akkor már régóta valamilyen közös fajjá olvadtak volna össze.
Hogy ennek dacára mégis együttesen tárgyaljuk a két fajt, annak az a magyarázata, hogy életmódjuk szinte tökéletesen megegyezik, nem kell tehát ismételni a másik fajnál azt, amit az egyikről már elmondtunk.
Ezek előrebocsátása után most már következik az új, átdolgozott Brehm szövegének fordítása.
Ez a két varjú-faj nagyságra oly tökéletesen megegyezik, hogy megkopasztottan nehezen lehetne őket megkülönböztetni s mivel nem ritkán párosodnak is egymással, ezért jóideje okoznak a madártudósoknak fejtörést. Egyes búvárok egész határozottan úgy vélekednek, hogy egy és ugyanazon fajnak csupán helyi fajtái lennének.
A feketevarjú (Corvus corone L.) (nem tévesztendő össze a szintén fekete vetési varjúval, l. lejjebb) színe fekete viola- vagy bíborfénnyel, szemcsillaga pedig barna; fiatal korban fénytelen barna s irisze szürke színű.
A dolmányos ellenben csak a fején, a nyaka elülső részén, szárnyain és farkán fekete, egyébként világos hamuszürke, vagy fiatal korban piszkos hamuszürke.
Mind a két varjú-féleség nehézség nélkül évekig tartható fogságban és könnyen megszelídül, beszélni is megtanul, ha tanítójukból nem hiányzik a kitartás. Szobai vagy házi madárnak azonban nem lehet ajánlani őket. Sok közeli vagy távolabbi rokonukkal közös az a szenvedélyük, hogy a fényes tárgyakat fölszedik és elhurcolják; rabló és öldöklő természetük pedig a hollóra emlékeztet. Ezek is megtámadnak apró gerinceseket, még kutya- és macskakölykeket is, főleg azonban baromfiakat, hogy megöljék, vagy legalább is megkínozzák őket. A tyúk- és galambfészkeket ez a tolvaj népség csakhamar felfedezi s kíméletlenül kifosztja.
A varjak ellenségei közül a róka és nyuszt, a vándorsólyom, héja és buhu a legveszélyesebbek. Valószínű, hogy a buhu azt a nagy és ösztönszerű gyűlölségét, amelyet vele szemben a varjak tanusítanak, éjjeli támadásaival vonta magára, amikor a varjak védtelenek; legalább is bizonyosan tudjuk, hogy a buhu nagyon szereti a varjúhúst. A varjak azonban az éjjeli gyilkosságaiért igyekeznek teljes erejükből megfizetni. Sem a buhu, sem másfajta bagoly nem mutatkozhatik nappal büntetlenül. Mihelyt felfedeznek egyet ezek közül az éjszakai ragadozók közül, azonnal roppant felindulás és mozgalom támad az egész vidéken. Az összes varjak elősietnek s példátlan dühhel rontanak neki. – Igen érdekes jelenség, hogy a varjakra a rossz időjárás némelykor végzetes lehet. Sir Tennent Emerson – bizonyára elég klasszikus tanu – beszéli el, hogy 1839-ben Irországban egy zivatar után kerek 43.000 darab varjút találtak holtan, ahová a tenger hullámverése sodorta ki őket.
Jelenleg a varjak az embertől nem annyira közvetlenül, mint inkább közvetve szenvednek. Itt-ott rendszeresen üldözik őket a buhukunyhóból; szétrombolják fészkeiket és költésüket és elpusztítják a fiaikat, de sokkal többet árt nekik az egérjárásos mezőn elszórt mérgezett gabona. Egeres években tucat- és százszámra találják hulláikat ilyen helyeken és akkor állományukban jelentős apadást lehet megállapítani.
Magyarországon a dolmányos varjú – hamvas varjú, szürke varjú, kálomista varjú, kánya (Dunántúl), ködmenhátú varjú – nagyszámban előforduló állandó madár. Előfordul mindenütt az egész ország területén, Alföldön, hegyvidéken egyaránt. Télen-nyáron át helyt marad. Télen át északi vendégek is jönnek néha, de korántsem tömegesen.
Chernel 1918-ban kiadott névjegyzékében a Corvus cornix valachus Tschusi nevű alfaj is föl van véve a magyar orniszba. Hartert szerint ez a név a Corvus cornix sardonius Kleinschm. szinonimája; utóbbi fajról pontosan meghatározott példány nincs Magyarországból, így előfordulása legfeljebb valószínű; tán Erdélyben vagy Dél-Magyarországon fordulhat elő. Abban különbözik a dolmányos varjútól, hogy valamicskét világosabb színű és kisebb termetű. Ezek a különbségek azonban csak nagy szeriesekben érvényesülnek.
Nagyszámban való előfordulása miatt gazdasági jelentősége szintén jelentékeny s a szarkával együtt a legkárosabb madárnak mondható. Gazdasági jelentőségét, irtásának módjait Csörgey Titusz foglalta össze a következőkben:
Bár szorgalmasan pusztítja a mezei rovarokat és egérféléket, ebbeli haszna nem ér fel az óriási kárral, amelyet az apró vadban és a házi szárnyasok ivadékában okoz. Számának állandó korlátozása tehát jogos önvédelemből végezhető. Ez régebben fegyverrel történt csupán. A világháború alatt azonban – a szintén tojás- és fiókarabló szarkával együtt – oly ijesztő mértékben szaporodott el, hogy fékentartása már csak mérgezéssel volt lehetséges. Utóbbi célra a mezei fészekutánzatokba rakott tyúktojáshéjak szolgálnak, amelyek foszforos húsvagdalékkal vannak töltve. E tojáscsalikat március közepétől április végéig terjedő időben hármasával rakjuk, – hegyükkel felfelé oly ökölnyi gödrökbe, amelyeket maroknyi szalmatörekkel vagy száraz fűvel béleltünk ki.
E fészekutánzatokat fasorok és erdőszélek mentén készítjük, a fáktól 20–30 lépésnyire, hogy a fákon ülő rablók terepszemléjük alkalmával jól észrevehessék, alacsony vetés vagy fű között. A revideálás megkönnyítése céljából minden fészekhez 10 lépésnyire vesszőt vagy rövid nádszálat tűzünk a földbe ismertetőjelül. A három napon belül el nem kelt tojásokat összeszedjük, elégetjük s a mérgezést 2–3 hét mulva megismételjük. Legnagyobb eredményt a szarkák és a szürkevarjak hálótanyája – fenyvesremízek – környékén érhetjük el, március felében alkonyatkor kirakott tojáscsalival. Az elhullott madarakat legcélszerűbb tűzben megsemmisíteni, mert bár husukban nyoma sincs a színfoszfornak (tehát az emberi táplálkozásra is alkalmas lehetne), tápcsatornájukban maradhat esetleg annyi méreg, amennyi a háziállatra veszélyes lehet.
A védekezésnek fentemlített módja hazánkban széltében folyamatban van s így talán már nincs messze az az idő, amikor e különben oly érdekes és mezeink sívárságát annyira enyhítő madarak száma a mérgezésnél humánosabb módon, tehát újból fegyverrel is sikerrel korlátozható lesz.
A fekete varjú Magyarországon legfeljebb csak a nyugati határszéleken fordul elő. Chernel I. idevágó alapos tanulmánya szerint leggyakrabban Sopron, Vas és Zala megyékben. Észlelte Léka és Borostyánkő mellett, legtöbbször Kőszeg környékén. Kelet felé való elterjedésének vonalát kb. a Lánzsér–Kőszeg–Szombathely vonal szabja meg. Szerinte Kőszegen az 1910-et követő esztendőkben határozottan felszaporodott. Példányt, sajnos, nem tudott gyüjteni s így a faj előfordulásának egyedüli bizonyítéka a Magyar Nemzeti Múzeumban levő példány, amely 1900 február 15-én került kézre az aradmegyei Székudvar községben. Mindenesetre a magyar madártannak egyik legnagyobb rejtélye, hogy honnan került erre a rendes hazájától oly távoleső helyre. A M. K. Madártani Intézetben három példány van, amelyet ide lehet sorozni. Ezek közül kettő Nagymartonban került kézre (1913 dec. 8 és 1919 márc. 13), a harmadik Kőszegen 1914 márc. 24-én. Mindezek azonban inkább a dolmányos varjú és fekete varjú korcsainak látszanak. A nyugati határszélen lakó ornithológusokra vár még a föladat, hogy a fekete varjú gyakoribb előfordulását kimutassák. Csekély számban való előfordulása miatt gazdasági jelentősége tulajdonképpen nincs, habár éppen annyira káros, mint a dolmányos varjú.
A vetési varjú (Corvus frugilegus L.)
A vetési varjút régebben Trypanocorax néven más nemzetséghez sorolták, az újabb rendszertan szerint ez a faj is a Corvus nemzetség faja.
A fekete és dolmányos varjúnál sokkal hasznosabb. Rokonaitól megkülönbözteti nyúlánkabb termete, igen megnyúlt csőre, aránylag hosszú szárnya, továbbá erősen kerekített farka, testhezálló pompás tollazata.
A vetési varjú viselkedése némely vonatkozásban megegyezik a már leírt rokonokéval, de sokkal félénkebb és ártatlanabb, mint ezek.
Angliában azt tapasztalták, hogy azokon a vidékeken, ahol az összes vetési varjakat kipusztították, több egymás után következő évben rossz volt a termés és így aztán észretértek az emberek és kímélték őket.
A vetési varjút üldöző ellenségek ugyanazok, amelyek a rokonfajokat is veszélyeztetik. Ez a faj a fogságban kevésbbé mulattató és vonzó, ezért ritkábban is tartják kalitkában, mint a hollót vagy csókát.
Valamennyi varjúfióka különböző vidékek szegény lakosságának szívesen vett táplálékát szolgáltatja és csakugyan, húsuk nem is rossz falat. Az öreg madarak húsa persze nem ajánlható, de azért Németország terméketlen részeiben szintén eledelül szolgál, sőt egyes vidékeken jelentős szerepe van a lakosság háztartásában. Igen jóízű tojásaikat is megeszik. Végül kisebb tollaikat ágyneműk kitöltésére használják.
A vetési varjú, pápistavarjú (mert nem eszi a húst), fekete kánya, teleki varjú, fekete varjú Magyarország egyik legtömegesebben előforduló madara, amely azonban, mint fészkelő, elsősorban csakis az alacsonyabb fekvésű vidékeken telepszik meg, főleg az Alföldön. Még a Dunántúlon se fészkel, kivéve a Duna mentét és a Kis-Alföldet, de egyébként csak mint téli vendég jelentkezik mely már kora ősszel megérkezik és tavasszal visszatér. Valószínűleg Oroszországból érkeznek hozzánk ezek a téli vendégek, amelyek az Alföldet is ellepik és enyhébb tél idején még a magasabb fekvésű területeken is megmaradnak. Átvonulóban előfordul az egész ország területén. Az Alföldeken kívül még Erdélyben is fészkel, főleg a Mezőségen.
Javarészében állandó madár, amely azonban télen nagy csapatokba verődik és olyankor nagyobb területeket is bebarangol. Többé-kevésbbé népes fészektelepeket alkot. Ahol kevés a megfelelő fa, ott 10 párból álló telepecskék is vannak, viszont akadnak olyan árterületek, országútmenti fasorok, ahol tízezrivel fészkelnek együtt. Természetes dolog, hogy az ilyen nagy tömegekben előforduló és jókora táplálékmennyiséget igénylő madárfajnak igen fontos gazdasági jelentősége lehet s valóban azt mondhatjuk, hogy a vetési varjú Magyarországnak legnagyobb gazdasági jelentőségű madara, amelynek hasznos vagy káros volta azonban még mindig vitás. A magyar madárvédelmi törvény nem védelmezi, de viszont igen sokan ennek dacára se üldözik, mert hasznos voltáról meg vannak győződve.
A varjúkérdés mai állását a leghivatottabb szakértő, Csörgey Titusz következő tanulmánya világítja meg.
| 22. család: Varjú-félék (Corvidae) | TARTALOM | A VETÉSI VARJÚ GAZDASÁGI SZEREPE |