A VETÉSI VARJÚ GAZDASÁGI SZEREPE

A gazdasági madártan egyik legnehezebb és legtöbbet vitatott kérdése ez. A nehézségeket e tipikusan mindenevő madár táplálékának rendkívüli változatossága, vidékenként a talajviszonyok és termelési ágak szerint való módosulása, valamint a varjaknak helyi számarányától való függése is okozza.

Elsősorban rovar- és egérfogyasztó, másodsorban növényevő, tehát hasznos is, káros is. A vita ez okból a kétségtelen állandó haszon és a szintén kétségtelen időszaki kártétel mérlegének felállítása körül forog. A nézeteltéréseket nagyban fokozza az hogy míg a madár hasznos munkája csak gondos megfigyelés árán ismerhető föl teljes mivoltában, addig az időszaki kártételek nagyon könnyen észlelhetők. Mint már ismeretes, a vetési varjúnak ma még pótolhatatlan és ezért nélkülözhetetlen hasznos munkája abban van, hogy egyedüli hathatós pusztítója a mezőgazdaságra legveszélyesebb rovaroknak, amelyek javarésze földalatti életet élvén, komoly ellenségük egyedül a vetési varjúban van. Fáradhatatlanul kutatva a mezőn, minden sárguló vagy fonnyadó növényt kikapar, legyen az zsendülő gabonavetés, tengeri vagy cukorrépapalánta. Ilymódon jut hozzá a drótféreghez, a cserebogárpajorhoz és a répabogár álcájához. A nappalt a talajrepedésekben töltő bagolypillehernyót is ő huzogatja ki rejtekéből és ő szedi össze a mezőre teregetett trágyából a lótetűt, tömegesen fogdossa a gabonafutrinkát, a mezei és fekete tücsköt, a sáskát és számos más kártevő rovart. Minderről évtizedek óta folyó, közvetlen megfigyelések sora és gyomortartalmak ezreinek vizsgálata tanuskodik. A rovarirtás e nagy munkájában a hozzánk telelésre érkező északeurópai varjak tömegei is segédkeznek. Ilymódon alig marad országunkban oly gabonatábla, amelyet ősztől tavaszig varjú meg nem vizsgálna, hogy a rovarrágást jelző foltokon összecsődülve, azokat alapos tisztogatás alá ne vegye. Ilyenkor kopácsolják ki a kukoricamoly álcáit is a mezőn hagyott vagy rosszul beszántott tövekből, fáradságos munkával, harkálynak is becsületére váló ügyességgel.

Hogy pedig ez a rovarirtó munka valóban hathatós is, azt ma már számos hazai és külföldi tapasztalat megdönthetetlenül bizonyítja. Kétségtelenül megállapítható volt ugyanis, hogy ahol a vetési varjak állandóan megtelepedtek, ott fokozatosan gyérült a gyökereken rágódó mezei rovarok előbbi száma, ahol viszont e madarak fészektelepeit kiirtották, ott minden esetben az említett rovarok elhatalmasodása következett be. Így történt ez hazánk több vidékén és ugyanúgy legújabban Észak-Németország homokterületein, ahol e varjak kiirtását a cserebogaraknak oly ijesztő mértékű elszaporodása követte, amellyel szemben a gazdák tehetetlenül állanak és most már hiába átkozzák a tetteseket.

A vetési varjúnak javára irandó az is, hogy fészekrablásra irányuló hajlamot csak kivételesen tanusít. Mert hiszen, ha rabló ösztöne csak félakkora volna is, mint a szürkevarjúé, akkor a sok ezer főt számláló fészektelepei környékén már minden apró vadat és énekesmadarat kiirtott volna. Az, hogy a szürkevarjak és szarkák gyérítésére szolgáló, mérgezett hússal töltött tyúktojáshéjakat helyenkint kiette, nem bizonyít e téren ellene, mert ugyanezt az odatévedt házityúk is megteszi. Hasznának minősül végül az is, hogy elhagyott fészkeivel szállást ad leghasznosabb kis sólyomfélénknek, az oly kedves kékvércsének.

De nézzük az érem másik oldalát: a kártétel rovatát is! Madarunk ugyanis – bár csak másodsorban – de növényevő is lévén, ha évszaki vagy időjárási okokból rovart vagy egeret nem talál, magvakkal pótolja a hiányt és ezáltal időnként és helyenként csirázó vagy frissen vetett magvakban, valamint a tejesedő tengeriben számbavehető kárt okozhat. E kár különösen a túlnépesedett fészektelepek közelében lévő, őrizetlen vetésekben mutatkozik, de ezeken kívül az elkésett őszi és túlkorai tavaszi vetésekben is, tehát mindig akkor, amikor madarunk állati tápláléka már vagy még hiányos. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a vetés hézagos kelésének nemcsak a varjú lehet az oka, hanem vajmi gyakran a drótféreg is, amely számos tapasztalat szerint, a csirázó szembe furakodva, elpusztítja azt, mielőtt kisarjadhatott volna. A rovaroktól megtámadott területeket természetesen seregesen járja a varjú, de áskáló munkája a látszat ellenére is hasznos lehet, mert legalább a pótló vetés sikerét biztosítja. Ha tehát varjakat látunk a vetésben dolgozni, ítéletmondás előtt nézzük meg alaposan, miért áskálnak ott, miért csak ott és nem másutt, mit kerestek és mit találtak, mi van tehát a gyomrukban? Az alatt a 25 év alatt, mióta a varjak mögött járok, távcsővel, fegyverrel és gyomortartalmat vizsgáló nagyítóval, sok tanulságos észleletet gyüjtöttem e téren, melyeket azonban helyszűke miatt itt nem közölhetek. Azt is csak érinthetem csupán; hogy a varjúkárok egyik legfőbb oka Alföldünk egyenlőtlen fásításában van, amennyiben ezért kényszerülnek e madarak a fészkelésre alkalmas néhány helyen túlságosan összezsúfolódni. Ha kis kolóniákba volnának egyenletesen szétosztódva (mint pl. Hollandiában), a rovartáplálékot is jobban kihasználhatnák és a fészektelepek környékén is sokkal kisebb és könnyebben elhárítható volna az alkalmi kártevésük.

Mindezeket tudva, lássuk mármost a védekezés módját is, tehát hogy miként lehetne a varjú alkalmi kártételét minél inkább csökkenteni a nélkül, hogy a rovarirtásban és egérfogásban nyilvánuló állandó haszna elmaradna?

Ezt elsősorban a vetőmagnak a megengedett legnagyobb mélységre juttatásával és az őszi vetésnek minél korábbi befejezésével érhetjük el. Hasonlóképpen védjük a tengeri vetést is a törökkanizsai Tallián-uradalomban kipróbált módon. Ott a soros tengerit mélyre vetették oly bőségben, hogy a fölös szárakat utóbb takarmányozás céljából kiselejtezték s ilymódon drótféreg vagy varjú okozta kár esetén is biztosították a tengeritermést. A csalamádémagot pedig beszántással juttatták oly mélységbe, hova a varjú csőre le nem ér. Az ujjnyi hosszúra nőtt tengeriben már csak hasznot hajt a varjú, kiszedve a sárguló szálak tövéről a drótférget vagy pajodot. Az időnként, főképpen hűvös, esős napokon szükséges őrzést ostorral, fegyverrel vagy pedig félig földbe ásott varjútetemek alkalmazásával végezhetjük. Csak ha mindez nem használ, akkor lássunk a varjúállomány apasztásához, a fészkek és tojások pusztításával, a fészkek mellé kiülő fiókák ellövésével. Utoljára hagyjuk a mérgezést, a szinte már félelmetes hatású foszforral, amelyet korpás marhavérbe vagy zúzott, főtt burgonyába keverve, juttatunk téli inség idején a hólepte mezőkre. A gyérítésnél mindig gondoljunk arra, hogy a túlságos létszámapasztást a rovarkárok növekedése követi. A védekezés módjait nagyon meg fogja könnyíteni az Alföld tervezett befásítása, amelytől a vetési varjak egyenletesebb eloszlása remélhető. Az elmondottakat összefoglalva: a vetési varjú kárt is okoz, hasznot is hajt. Kára ellen védekezhetünk mélyvetéssel, őrzéssel, fegyverrel és méreggel. Hasznos munkáját ellenben ma még nem tudjuk pótolhatóvá tenni.

A vetési varjú-kérdésnek hazánkban is jelentékeny irodalma van, a m. kir. Madártani Intézet „Aquila” c. folyóiratában közreadva. Így: Hauer Béla: A vetési varjú életmódja és gazdasági jelentősége kishartai gazdaságomban. A.,1904; Soós Lajos: A vetési varjú (Corvus frugilegus L.) hasznos és káros volta a közfelfogás szerint. A., 1904; Csörgey Titus: Előzetes jelentés a vetési varjúra vonatkozó országos vizsgálatról A., 1904; Rácz Béla: A vetési varjú egérpusztítása, A. 1914; Szomjas Gusztáv: A vetési varjú mint a kukoricamoly (Botys nubilalis Hb.) pusztítója, A., 1914; Csörgey T.: Varjúmérgezés kísérlete, A., 1914. A törökkanizsai vetési varjakról, A. 1918. A vetési varjúvizsgálat újabb irányai, A. 1925–26. Adatok a vetési varjú júniusi táplálkozásához, A. 1927–28.

A fehérnyakú varjú (Corvus scapulatus Daud.)

Fehérnyakú varjú (Corvus scapulatus Daud.).

Régebbi latin nemzetségneve Pterocorax. Az északi szélesség 18. fokától délre találkozunk először ezzel a nagyon feltűnő tollazatú, gyöngecsőrű varjúval, amely Afrikában és Madagaszkáron van elterjedve. Színe ibolyaszínben ragyogó fekete, ellenben melle, valamint nyaka alsó része és tarkója mögött vakító fehér, mely utóbbi szín széles szalag módjára terül el rajta. Tollazatának sötét része csillogó, a világos atlaszfényű. Szeme világosbarna, csőre és lábai feketék.

Mindazokon a vidékeken, ahol a fehérnyakú varjú gyakori, ott az emberrel jó viszonyban él. Csak a Samhara (Eritrea) némely részeiben tapasztaltam azt, hogy vad, de itt is inkább az európai idegenszerű, feltűnő jelenségétől félt, mint általában az embertől. A karaván táborozóhelyén az európaitól sem tart. A szülők rendkívül gyöngédek fiókáikhoz s bátran, sólyomszerűen csapnak a feléjük közeledő emberre.

Az igazi hollók méltó képviselője a kizárólagosan afrikai illetőségű Corvultur Less. (Corvus, Archicorax) nemzetség, mely két fajt foglal magában, amelyek egyike

A vastagcsőrű holló (Corvultur crassirostris Rüpp.)

Vastagcsőrű holló (Corvultur crassirostris Rüpp.).

Legfontosabb ismertető jegyei ezek: csőre óriási, fejénél is hosszabb, rendkívül vastag, melynek úgy alsó, mint felső kávája erősen hajlott. Csőre oldalt összenyomott s a tő oldalán széles, sekély barázdával van ellátva; a csőr tövét nem borítják sörték. Szárnya hosszú, a negyedik és ötödik szabad evezője a leghosszabb; farka nagyon lekurtítottan lépcsőzetes. A nyakoldal szénfekete tollazata sötét bíborszínben fénylik, a tollazat többi része kékesfekete; a szárnyhajlás kis fedőtollai sötét gesztenyebarnák, feketével keverve; fejének hátsó részét és tarkóját körtealakú fehér folt borítja. Szeme gesztenyebarna, csőre, valamint lába fekete, csőre hegye fehér.

Rabló természetében hasonlít a délafrikai rokonához, a keselyűhollóhoz (Corvultur albicollis Lath.), melynek viselkedését Levaillant ismertette. Ez a holló ugyan szintén főleg dögöt eszik, de élő állatokat is megtámad, kivált juhokat és fiatal gazellákat; kivágja szemüket, kiszakítja nyelvüket, megöli és széttépi őket. Követi a bivaly- és marhagulyákat, úgyszintén a méneseket, valamint az orrszarvúakat és elefántokat, melyek szintén táplálékot szolgáltatnak részére. Ha megfelelő ereje volna, akkor még ezekre az állatokra is veszélyessé válhatna; így azonban meg kell elégednie azzal, hogy a kullancsok és nyűvek okozta sebekkel foglalkozzék. Ezek az élősdiek pedig sok emlősön oly nagyszámban élnek, hogy a gazdaállatok szívesen eltűrik a hátukon kopácsoló hollókat, még ha munkájuk nyomán a vér is kiserked; ugyanis a hollók nem elégszenek meg az élősködő rovarokkal, hanem a gennyező sebeket is kivágják.