Kékvarjú (Cyanocorax Boie)

Ez a nemzetség 13 közép- és délamerikai varjúfajt számlál; csőrük körülbelül fejükkel egyenlő hosszú vagy valamivel rövidebb, erős, egyenes, elülső felén kissé összenyomott, éles boltozatán gyengén ívelt; tövén serték borítják; lábuk meglehetősen erős és hosszú; szárnyuk rövid, evezőik közül az ötödik és hatodik alkotja a szárny hegyét; a fark meglehetős hosszú s gyengén kerekített. Homlok- és kantártollaik merevek és fölállók. Fejük tetejét többé-kevésbbé feltűnő búb díszíti.

Az amerikai kékvarjú (Cyanocorax chrysops Vieill.)

[Régebben: C. pileatus.]

Amerikai kékvarjú (Cyanocorax chrysops Vieill.).

A legelterjedtebb kékvarjak egyike. Homloka, kantárja, fejeteteje, melyet rövid, fölálló tollakból álló, sűrű bóbita díszít, valamint nyakának oldalai, torka és nyakának elülső része, le a mellig, szénfeketék; a tarkó világoskék; háta, szárny- és farktollai sötét tengerkékek; farktollai tövükön feketék; az alsórészek a melltől a farig, az alsó szárnyfedőtollak és a fark hegye sárgásfehérek; a szem fölött és alatt egy-egy széles, félholdalakú, égkékszínű folt van; ugyanilyen található az alsó csőrkáva tövénél is; az előbbi fölül ezüstösen szegélyezett. Szeme sárga, csőre, valamint lába fekete.

Elterjedési területe magában foglalja Dél-Brazíliát, Uruguayt és Paraguayt. A rokon perúi faj, a Xamthura yncas Bodd., Stolzmann szerint más madarak hangját kitünően utánozza. A falusiak előtt igen gyűlöletes, mert a tyúktojásokat lopkodja és a frissen vetett kukoricát kiássa és megeszi.

A fészekből fiatalon kiszedett kékvarjak valamelyes ápolás mellett hamarosan rendkívüli módon megszelídülnek és fogságban olyképpen viselkednek, mint a csóka vagy a szarka, de előnyükre válik, hogy fajtársaikkal most is békében vannak. A kékvarjú a szabadban ugyan főleg rovarokat eszik, de mindenféle apró emlőst, madarat és hüllőt is ragadoz; a fogságban mindazzal táplálható, ami az asztalra kerül. Igénytelenségük következtében jelenleg igen gyakran kerülnek kalitkáinkba: