Vízirigó (Cinclus Borkh.)

A vízirigó alkatban és életmódban egyaránt sajátságos nemét szintén az ökörszemfélék családjához kell sorolni. A valóságban karcsú testük a nagyon sűrű tollazat miatt zömöknek látszik. A tollazat a víziéletnek megfelelően nagyon sűrű, tömött és puha és az úszó vagy vízimadarakhoz hasonlóan felső fedőtollakból és alsó piheszerű pehelytollakból áll. Az ivarok színre nézve egyenlőek. A farcsík-mirigy, mely a tollazat simításához és bezsírozásához szükséges zsiradékot választja ki, hatalmasan fejlett. Meissner vizsgálatai szerint a külső fülnyílást – a vízicickány fülfedőjéhez hasonló – kicsi, csupasz bőrránccal lehet elzárni. A szemgolyó inkább a vízi, mint a szárazföldi gerincesek szemgolyójához hasonlít, a szaruhártya nagyon lapos, a szemlemese majdnem golyóalakú. Nitzsch vizsgálatai szerint a csontvázban csak egyes fejcsontok tartalmaznak levegőt, míg a többiek teltek. Ez a körülmény, a szerző szerint, a vízben való alámerülést lényegesen megkönnyíti.

A vízirigók az Ó- és Újvilágban egyaránt előfordulnak és főleg földünk északi részein vannak elterjedve, de az Andesekben és Észak-Argentinában is előfordulnak. Eddig körülbelül 20 faj és alfaj ismeretes.

Az európai vízirigók könnyebb jellemzése és meghatározása céljából. az alábbiakban mégis részletesebben kell foglalkoznunk azzal a három alakkal, amely az eddigi vizsgálatok szerint Magyarországon is előfordul. Ez a három alak az észak-, közép- és déleurópai vízirigó.

Az északeurópai vagy feketehasú vizirigó (Cinclus cinclus cinclus L. 1758)

Egyéb latin nevei Cinculus cinculus septentrionalis Brehm, illetőleg Cinclus cinclus melanogaster Brehm.

Linné ezt az Észak-Európában honos „feketehasú” alakot írta le 1758-ban, ez az úgynevezett „forma nominata”, melyet „törzsalaknak” is szoktak nevezni, holott csak a legkorábban elnevezett alak, amely körülmény természetesen nem változtathatja meg az illető forma fejlődéstani helyzetét.

Az alább következő fajták főként hasi oldalának csokoládébarna szinével különbözik.

Többé-kevésbbé állandó és kóborló madár, amely azonban részben vonuló madár is, amikor Németországban és Oroszországban is megszokott jelenni, valószínűleg Magyarországon is.

Ehhez az alakhoz számítandó az angol forma, Cinclus cinclus britannicus Tschusi, angol nevén water ouzel, amely sem ehhez, sem a következő formához nem hasonlít tökéletesen és elterjedési köre kizárólag Angliára terjed s csakis ott fészkel.

A következő forma az, amely nálunk legközönségesebb, így annak adjuk a részletes leírását.

A középeurópai vagy rozsdáshasú vizirigó (Cinclus cinclus aquaticus Bechst. 1802)

Ez a forma Közép-Európában, névszerint Németországban, Belgiumban, Észak- és Kelet-Franciaországban, Ausztriában, Magyarországon és Románia északi vidékein honos. Hossza 20, szárnya 9, farka 6 cm. Feje, tarkója és nyakának hátsó része fakóbarna, háti oldalának többi tolla palaszínű fekete szélekkel. Torka, begye, a nyak és mell eleje tejfehér; mellének hátsó fele és hasa rozsdabarna, vagy tán inkább vöröses fahéjbarna; mellének a nyak felé eső része vörösbarna. Fejeteteje és nyakszirtje kevésbbé sötét, éppen így háta is világosabb árnyalatú, mert a fekete tollszegélyek nem annyira szélesek, mint az alábbi fajnál. Szeme barna, csőre fekete, lába szarúbarna.

Ez az alak egyénenként rendkívül változik. Sötétebb példányok nagyon emlékeztetnek az előbb ismertetett északi formához, viszont vannak példányok, amelyek hasi oldala éppen olyan élénk rozsdavörös, mint a déleurópai formánál, amelyet ezután ismertetünk.

A déleurópai vagy világoshasú vizirigó (Cinclus cinclus meridionalis Brehm 1856)

Sokáig „albicollis” néven szerepelt, de a Vieillott által adott név éppen úgy vonatkozhatik az előbbi fajtára és egyebekre, mint a déli formára, tehát nem lehet azt kizárólagosan a déli formára alkalmazni.

Hartert szerint nagyon hasonlít az előbbi formához, de fejeteteje és nyakszirtje valamivel világosabb (fakóbb), a hát szürke szine is valamivel halványabb. A főkülönbség azonban az alsó test szinezésében van: ugyanis a hasi oldal sötét szinezetű részének az eleje átlagban véve élénkebb és nagyobb kiterjedésben is rozsdavörös. Ez a különbség azonban sok tagból álló sorozatoknál nagyon bizonytalanná válik még akkor is, ha csupán csak németországi, vagy tisztán olaszországi példányokból álló sorozatokat vizsgálunk meg. A „meridionalis” formáról tehát bátran állíthatjuk, hogy ez a legnehezebben meghatározható fajta.

Elterjedési köre az Alpesek vidéke, Olaszország, Dalmácia, Bosznia, Szerbia, Bulgária, Törökország és Görögország. Amint alább látjuk majd, Magyarországon is fordulnak elő oly vízirigók, amelyeket ehhez a formához lehet beosztani.

Mielőtt még a vízirigó általános természetrajzát tárgyalnók, az előadottak kapcsán ismertetjük a magyarországi viszonyokat.

A vízirigó Magyarország hegyvidékein elég gyakori és rendes jelenség. Föltünő jelenség, hogy a dunántúli hegységekből sem a Bakonyban, se a Mecsekben, se a Pilisi hegyekben ezideig nem figyelték meg. Ennek kell tulajdonítani azt, hogy mindeddig Budapestről se jelentették, ahol pedig a Pilisi hegyvidék havasi madarai (hajnalmadár, hegyi billegető stb.) többé-kevésbbé rendes jelenségek.

Igaz viszont, hogy a vízirigó sokkal kevésbbé kóborló madár, mint bármely más hazai madár, mert a folyók jégmentes szakaszaihoz tartja magát s ezért csak ritkán kénytelen a befagyott állóvizek vidékére lejönni.

Nyáron át a havasi patakoknál, a pisztrángos vizek mellékén tanyázik s ezért jutott abba a gyanúba, hogy veszélyezteti a pisztrángállományt, a hazai és külföldi horgászoknak ezt a kedvelt zsákmányát. Ez a gyanú késztette aztán a m. kir. földmívelésügyi minisztériumot arra, hogy 1903-ban országos vizsgálatot rendeljen el arra nézve, hogy a vízirigó káros-e a halászatra és haltenyésztésre és milyen mértékben.

A vizsgálat végrehajtásával Vollnhofer Pál, a m. kir. központi erdészeti kísérleti állomás akkori adjunktusa lett megbízva, aki a magyar erdőhatóságok révén szinte példátlanul álló nagy vizsgálati anyagot szerzett be, összesen 482 darab vízirigót az ország minden részéből – a Dunántúlt kivéve. Még sokkal több madarat is kaphatott volna, ha időközben, a vízirigó hasznos voltának fölismerése után, nem intézkedett volna arról, hogy szüntessék meg a hivatalból beküldendő havi 1–2 vízirigó további beküldését, nehogy ennek a hasznos madárnak az állományát a lelövések komolyan veszélyeztessék.

Az egész világon páratlanul gazdag vizsgálati anyagot Vollnhofer példás lelkiismeretességgel és az akkori tudományos színvonalnak megfelelően dolgozta föl, úgyhogy az Erdészeti Kísérletek VIII. évfolyamában megjelent dolgozata még jelenleg is a legbecsesebb forrás a vízirigó magyarországi előfordulási és gazdasági viszonyainak elbírálásában.

Elsősorban a nálunk ismert vízirigó-formák előfordulásának kérdését ismertetjük. Erre vonatkozólag a legfontosabb Vollnhofer tanulmányának az a pontja, „hogy egy és ugyanarról a helyről kaptam mind a három fajtát, így Gyertyánligetről, Sárkányról, Rujevácról stb.” (Gyertyánliget Máramaros megyében van, Sárkány Fogaras megyében, Rujevác pedig Horvátországban). Ennek olvasásakor az embernek önkénytelenül is Hartert megállapítása jut az eszébe, amikor azt mondja a spanyolországi vízirigókról, hogy előfordulási viszonyai a legcsodálatosabbak, amiket az ember egyáltalában el tud képzelni. Hartert Die Vögel der palaearktischen Fauna című örökéletű munkája I. pótlásának 63. lapján a következőket mondja: „a Kantábriai hegységben, Spanyolország északnyugati részében Witherby a vízirigók oly sorozatát gyüjtötte, amelyeket egyáltalában nem lehet megkülönböztetni a Skandináviában előforduló északeurópai vízirigótól (Cinclus cinclus cinclus L.), holott Spanyolország és Skandinávia között igen nagy területeken előfordul a középeurópai vízirigó (Cinclus cinclus aquaticus Bechst.) s a franciaországi és spanyolországi Pyreneusokban a Cinclus cinclus pyrenaicus tartózkodik – nem is szólván arról, hogy viszont a Sierra Nevada és a Sierra Guadornama területén oly vízirigókat találunk, amelyek a középeurópai formához hasonlítanak”.

Vollnhofer vizsgálatai Magyarország vízirigóira vonatkozólag ugyanezt a kaotikus eredményt adták. A két szélső forma – a feketehasú északi és a világoshasú déli – a következő helyeken fordult elő:

A feketehasú vízirigó a legritkább: fészkel Árva és Liptó megyékben; egyébként előfordul Hont, Máramaros, Sáros, Ung, Alsó fehér, Fogaras, Szeben, Kolozs, Hunyad és Krassó-Szörény megyében, továbbá Horvátországban. Tény azonban az, hogy a feketehasúak kizárólagosan csak a Kárpátok magasabb vidékein költenek s egyébként leginkább télen és a vonulási időszakban, tavasszal és ősszel találhatók vizeink mellett, igaz, hogy egészen Horvátországig.

A világoshasú vízirigó éppen úgy előfordul az egész ország területén, mint a feketehasú, vagyis Árva megyétől kezdve köröskörül a Kárpátok koszorúján egészen Fiúméig, sőt Hirtz szerint a Horvát-Magyar Tengerpart vidékének ez a jellemző alakja.

Az irodalmi adatokból azonban mindenesetre kihegyeződik az a tény, hogy északon inkább a feketehasú, délen inkább a világoshasú vízirigó az uralkodó faj, mind a kettő azonban többé-kevésbbé elszigetelt jelenség a középeurópai vízirigó tömegében, amely Magyarországon mindenképpen az uralkodó forma.

Csonka-Magyarországon bizony csak néhány vidéken fordul elő, a Bükkben és Mátrában, valamint a dunántúli határhegységekben. Érdemes madártani föladat volna jelenlétüket a Bakonyban és Mecsekben megállapítani.

Gazdasági jelentőségük ilymódon szerfelett jelentéktelen. A magyar madárvédelmi törvény védelem alá helyezte, így lövése minden időben tilos.

Vollnhofer idevágó vizsgálatainak eredménye szerint „a vízirigó korántsem az a veszedelmes halpusztító, aminek vádlói bélyegezni akarják, hanem határozottan ártalmatlan madár. Élelme túlnyomórészt mindenféle vízirovarból és azok lárváiból, főleg tegzérekből, szitakötőkből, kérészekből és álkérészekből, továbbá alsórendű rákokból, vízipoloskákból, vízben élő férgekből és csigákból kerül ki. Ha kedvenc falatjainak rovarnévjegyzékét végignézzük, azok között éppen olyan fajokat találunk, amelyek a halivadéknak határozott és közismert ellenségei. Ezek pusztításával tehát éppenséggel hasznot hajt a halgazdaságnak”. Másik helyen azt mondja Vollnhofer, hogy „százalékban kifejezve 92% a rovarvilágból szedett és 8% a haltáplálék”. Ehhez igazán nem kell kommentár; ahol megjelenik ez a végtelenül bájos madár, ne fogjuk rá a puskát, hanem figyelmeztessük a hozzá nem értőket is, hogy ne bántsák, hanem gyönyörködjenek a teremtésnek ebben a remekében.