Sarlósrigó (Toxostoma Wagl.) | TARTALOM | Kövirigó (Monticola Boie) |
Az ide sorolt madarak a régebben külön családot alkotott és Sharpe szerint közel 600 fajt és alfajt magában foglalt rigófélékhez (Turdidae) tartoztak. Hartert ezt a beosztást nem tartotta meg, hanem többféle nemzetségbe sorolta őket, amelyek közül a rigó nemzetség a hozzája beosztott több mint 200 fajjal és alfajjal valósággal a főnemzetséget alkotja. Az idetartozó fajok alkatra nézve meglehetősen hasonlók egymáshoz s Hartert a következőképpen jellemzi őket: erős csőrük közvetlenül a csőrhegy előtt kis foggal van ellátva; orrlyukaik az előrenyúló homloktollak csücskei előtt csaknem szabadon fekszenek; hosszú és hegyes szárnyukban rendesen a 3-ik és 4-ik evező a leghosszabb; az első evező többnyire jelentékenyen rövidebb, vagy ritkábban éppoly hosszú, de kivételesen hosszabb is, mint az elsőrendű evezők fedőtollai; 12 tollból álló farkuk könnyedén kerekített vagy csaknem csapott végű; egyetlenegy fajnál, a Turdus variusnál a fark kivételesen 14 tollból áll. Némely fajnál az ivarok színezete megegyező, vagy legalább is egymáshoz igen hasonló, más fajoknál ellenben erősen különböző.
A léprigó (Turdus viscivorus L.)
A Közép-Európában fészkelő fajok között a legnagyobb. Tollazata felül szürkésbarna és foltozatlan; fejének oldalai fakó rozsdássárgák, finom, sötét, a szájzugtól aláfutó és barkót alkotó szárfoltokkal; alul rozsdasárgásfehér, torkán háromszögű, mellén tojás- vagy vesealakú barnásfekete foltokkal; az evező- és kormánytollak, valamint a legnagyobb szárnyfedők feketésszürkék, világos szürkéssárgával szegélyezve. Szeme barna, csőre sötét, lába világos szaruszínű.
A léprigó szőkerigó, kendermagos rigó, cserregő rigó Magyarországon rendesen előforduló, elég gyakori madár. Habár túlnyomóan a magasabb hegyvidék lakója, azért a dombvidéken is megtelepszik, sőt imitt-amott az Alföld erdeiben is található, mint fészkelő. Nálunk télen-nyáron itt maradó állandó madár, azonban az őszi és tavaszi átvonulás idején északról származó példányok is mutatkoznak, télen át pedig a magas hegyvidékről leszorul az alacsonyabb területekre. Fészkelésének ideje áprilistól júniusig tart.
A léprigó nálunk hasznos, törvényileg védett madár. Csiki Ernő 18 példány gyomortartalmának vizsgálata alapján azt állítja, hogy „a léprigó is szorgalmas rovarirtó, mely nemcsak a kifejlődött rovarokat pusztítja, hanem azok lárváit sem kíméli meg.” Növényi részek mellett főleg a fagyöngy bogyóit találta s ez az egyetlen pont, ahol a léprigó valószínűleg káros lehet, tudniillik a fákon élősködő fagyöngynek a terjesztése által.
Az énekes rigó (Turdus philomelos Brehm, ezelőtt musicus)
A léprigóhoz hasonló, de annál jelentékenyen kisebb. A hegylakók kedvenc madara.
Az énekesrigó Európa legnagyobb részében, úgyszintén Észak- és Közép-Ázsiában, kelet felé egészen a Jeniszei völgyéig fordul elő, és vonulása közben gyakran Északnyugat-Afrikában, de ritkábban Északkelet-Afrikában is megjelenik.
A fogságot valamennyi rigófaj jól elbírja, csengő énekük azonban a szobában kissé túlerősen hangzik, falánkságuk pedig kellemetlen következményekkel jár, melyek a leggondosabb tisztántartás mellett sem háríthatók el teljesen. A nagy és szabadban álló társaskalitkát azonban rendkívül megélénkítik. Vidámságuk és élénkségük sok lelkes barátot szerez nekik, és pompás énekük a pacsirtáé mellett már az esztendő első hónapjaiban is elragadja az embereket, tehát már akkor, mikor a többi madarak még hallgatnak.
Az énekesrigó dalos-, nyári-, tekerményesrigó, húrosrigó, húrosmadár Magyarországon mindenütt gyakori közönséges, közismert madár; éppen csak a legmagasabb hegyvidék fenyveseit kerüli, egyébként minden aljbokrozattal bíró erdőben megtelepszik. Újabban a feketerigó mintájára ő is kezd a lakott helyekre települni, így dr. Greschik Jenő 1917-ben először találta a rókushegyi kertekben, ahol azóta állandóan fészkel, sőt a Várkertben is észleltem. Az énekesrigó nálunk vonuló madár és átvonuló; márciusban érkezik és itt időzik októberig, novemberig. Ritkán át is telel. A vonuláson követett útjairól és téli szállásairól s magyar madárgyűrűzések eddig, sajnos, kevés eredményt adtak. Mindössze két gyűrűs példányról kaptunk értesítést, melyeket Trencsénben gyűrűztek. Ezek Közép-Olaszország belsejében kerültek kézre. Áprilisban kezd fészkelni.
Az énekesrigó hasznos, törvényileg védett madár. Táplálkozására vonatkozólag Csiki Ernő tájékoztat, aki 42 gyomortartalom vizsgálata alapján a következőket írja: „Az énekesrigó tápláléka ősszel kizárólag állati anyagokból, főleg rovarokból áll és így nagyon fontos szerepet játszik, mert sok kártékony rovart és annak lárváját pusztítja. Így ott találjuk gyomortartalmában a cserebogár pajorját, a vetési pattanóbogarat és annak lárváját, a drótférget, a kendermagbogár százra menő példányát, stb. Azonban a rovarélet kevesbedésével, úgy szeptemberben, ott, ahol van, a szőlőre adja magát és szedegeti a szőlő szemét. A megvizsgált anyagban öt esetben találtam meg a szőlő szemeit a gyomortartalomban.” A szőlőben való kártétele különösen erdő közelében fekvő magányos táblákon igen jelentős lehet s itt megfelelő őriztetéssel kell védekezni ellene.
A szőlőrigó (Turdus musicus L., ezelőtt iliacus)
Felül olajbarna, alul fehéres; mellének oldalai élénk rozsdavörösek, nyaka sárgás; a test alsó felén mindenütt sötétbarna háromszögü és kerekded hosszfoltok vannak; alsó szárnyfedői rozsdavörösek.
A szőlőrigó az Óvilág magas északi tájain, az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig terjedőleg, mint rendszeres költőmadár fordul elő, de kivételesen a délibb tájakon is fészkel.
A szőlőrigó, csipegő rigó, boros rigó, Magyarországon nem ritka átvonuló madár, amely októberben érkezik, egy ideig itt marad, azután délre vonul és újból csak március, április folyamán látogat el hozzánk északi hazájába való visszatérő utjában. Átvonulás alkalmával erdőkben, kertekben, ligetekben, szőlőkben szokott tartózkodni, de inkább az alacsonyabb vidékeken.
A szőlőrigó törvényileg védett madár, amely tulnyomóan hasznos is, de őszi érkezése idején a szőlőkben jelentékeny kárt tehet s azért ott, amennyire lehet, enyhe eszközökkel védekezni is kell ellene, Egyébként mint rovarirtó s a százlábúak és kisebb csigák pusztítója, hasznos munkát végez.
A fenyőrigó (Turdus pilaris L.)
Feje, hátsónyaka és farkcsíkja hamuszürke; felsőháta és vállkörnyéke szennyes gesztenyebarna; evezői és kormánytollai feketék; a szárnyfedők külső oldala és csúcsa hamuszürke; a két szélső farktoll külső zászlója fehér; torka és előnyaka sötét rozsdasárga, fekete hosszfoltokkal; melloldalának barna tollai fehéren szegettek; egyéb alsórésze fehér. Szeme barna, csőre sárga, lába sötétbarna.
A fenyőrigó eredetileg csak Európa és Ázsia északi tájain volt honos, hol főleg a nyírerdőkben költött. Azonban mintegy 60 esztendő óta Németországban, sőt Magyarországban is megtelepedett.
A fenyőrigó, vagy fenyvesmadár Magyarországon részben átvonuló, de javarészében téli vendég és pedig az egész ország területén a hegyvidéken éppen úgy, mint az alacsonyabb fekvésű területeken. Utóbbiakon azonban mindig kisebb mennyiségben mutatkozik, a jelentéktelen fa- és bokortenyészet következtében (sokszor a nádasok mellékén is látható), míg az erdős hegyvidéken tömegesen szokott járni, különösen ott, ahol sok a kedvenc csemegéje, a boróka. Októberben érkezik s télen át ittmarad, esetleg igen havas, hideg tél idején részben délebbre vonul s március folyamán távozik északi hazájába. Áprilisban is sokszor még elég bőven akad, sőt nagyon kivételes esetekben fészkel is nálunk. Fészkelését Molnár Lajos fedezte föl 1901-ben, amikor Molnaszecsődön, Körmend közelében május 17-én fészket talált tojásokkal, amelyek állítólag a szombathelyi múzeum gyüjteményébe kerültek. Második fészkelését dr. Greschik Jenő állapította meg Lőcsén; 1906. július 20-án teljes családot figyelt meg. Harmadik fészkelését Mauks Vilmos észlelte Tátraházán,1905 május 24-én. Itt akkoriban két pár fészkelt.
A fenyőrigó nálunk táplálkozása révén hasznos madár. Csiki Ernő 97 példánynak a gyomortartalmát vizsgálta meg s azokban növényi anyagok mellett (gyommagvak, kökény, galagonya, csipkerózsa, boróka, vadszőlő), amelyek fogyasztásával semmi kárt sem okoz, hanem inkább hasznot, rengeteg rovart is talált, főleg kicsi hernyókat, a hóbogár álcáját, drótféregbogarat és csigákat. Dacára ennek a hasznos munkájának a fenyőrigó nálunk sokáig nem volt védett, hanem vadászható volt, és csak a legújabb vadászati törvényben került védelem alá, úgyhogy sem fegyverrel lőni, sem hurokkal fogni nem szabad. Hurokkal való fogása különben is annál elitélendőbb, mert a számára kitett hurokban egyéb és pedig törvényileg védett rigók is nagy számban megfogódtak s az ellenőrzés hiányos volta által rengeteg hasznos rigónk esett áldozatul.
A vándor rigó (Tardus migratorius L.)
Ez a madár az amerikaiak „robin”-ja, míg az angolok viszont a mi vörösbegyünket nevezik robin-nak. Alakban és nagyságban igen hasonló a fenyőrigóhoz. A vándorrigó Észak-Amerika keleti és északi részében él. Télen Dél-Floridáig és Texasig vonul. Több ízben átrepült Európába.
A fekete rigó (Turdus merula L.)
Rokonaitól ha nem is szembetűnően, de aránylag rövid és tompa, illetve kerek szárnyával különbözik, melyben a 35-ik majdnem egyforma nagyságú evező a leghosszabb, valamint az aránylag hosszú, a végén kissé lekerekített farkával. Az öreg hím tollazata egyenletesen fekete, szeme barna, szemhéjszéle élénksárga, csőre narancssárga, lába sötétbarna. Az öreg tojó felső része fénytelen fekete, alsó része feketésszürke alapon világosszürke szegélyfoltokkal.
A feketerigó a 66-ik, illetve Wallengren szerint a 60-ik északi szélességi foktól kezdve egész Európában úgyszólván minden alkalmas helyen előfordul. Kelet felé Perzsiáig és Turkesztánig hatol, nyugat felé az Azóri-, Madeira- és Kanári-szigetekig terjed. Csak a magas északon nevelkedett feketerigók költözők, ezek közül azonban sokan már Svédország déli részein telelnek. A feketerigó a nedves erdőségeket, általában a sok aljnövényzettel bíró nagyobb facsoportokat, bozótokat részesíti vagy részesítette előnyben. Hajlamaiban, szokásaiban és életmódjában azonban mintegy 7080 év óta, tehát némileg szemünk láttára, igen érdekes, nevezetes változás megy végbe. Amint még Bechstein a XVIII. század végén, Gloger pedig az 1830-as évek elején még általános érvényű megállapításként mondhatta madarunkról, hogy a feketerigó félénk, elrejtőzve és egyedül élő erdei madár, mely csak szükség esetén mutatkozik szabadon, sőt még vonulás közben sem szívesen keresi fel a kisebb és világosabb, tehát nyiltabb faállományokat, és úgyszólván sohasem ül ki szabadon, vagy száll magasabb fára. Azokra a rigókra, melyek erdei madarak maradtak, még manapság is ráillik ez a jellemzés, nem azonban azokra a folyton növekvő csapatokra, melyek lassanként a parkokba, kertekbe és ültetvényekbe, sőt a helységekbe is benyomultak, hol teljesen meghonosodva, az emberek bizalmas vendégeivé váltak.
Nem valószínű, hogy ezek a lakott helyekre letelepedett feketerigók a kisebb éneklő madarakat kiszorították, mint ahogyan azt sokfelől hangoztatták. Ez az állítás már azért is valószínűtlen, mert pl. a pintyek, poszáták egészen más táplálékot igényelnek, mint a feketerigó s így a kisebb énekeseknek egyes helyekről való elmaradását más, egyelőre még ismeretlen okok idézhetik elő. Messzemenő túlzás volna az apró madarak megfogyatkozását a feketerigó rovására írni, dacára annak, hogy nagyritkán fészekrabláson is érték.
A feketerigónál, melynek lénye ily rövid idő alatt oly feltünő átalakuláson ment keresztül, ez az átalakulási folyamat valószínűleg még nem fejeződött be, némely helyen egyrészük talán rossz tulajdonságokat is elsajátított, de azért e velünk szemben bizalmas énekesek egész faja felett mégsem törhetünk pálcát.
A feketerigó Magyarországon közismert gyakori madár, amely a magasabb hegyvidék kivételével, szerte az országban mindenütt előfordul. Eredetileg erdei madár volt, de idővel mindinkább hozzászokott az emberhez, úgyhogy jelenleg a világvárosok parkjaiba is betelepedett és még apró, alig néhány fával vagy bokorral beültetett házi kertekben is bizalommal megrakja a fészkét. Eredetileg főleg vonuló madár volt, de jelenleg már igen sok áttelel a nagyvárosi nyilvános parkokban, ahol annyira hozzászokott az emberhez, hogy szinte az ember kezéből veszi ki a neki szánt táplálékot. Budapesten még nem szelidült meg annyira, de itt is 23 lépésre bevár, amikor a külső területeken télen át az elvitelre váró szemétben kotorászik mindenféle hulladék után. Ahol ilyen helyeken jelentkezni szokott, ott esetleg külön papírban lehet az étkezésre alkalmatlan húscafatokat és egyéb ételmaradékokat gyüjteni és kihelyezni számára.
Habár eredetileg főleg vonuló madár volt, mégis már akkoriban is sok áttelelő akadt, amint most is akad áttelelő példány ott, ahol még nem szokott annyira az emberhez. Utóbbi helyekben azonban mindinkább állandósul s öregje, fiatalja télire megmarad. Vonulási ideje főleg március és október-november.
Táplálékát ameddig csak lehet rovarok, csigák, férgek szolgáltatják, késő ősszel és télen át bogyóval is megelégszik. Csiki Ernő 47 példánynak a gyomortartalmát vizsgálta meg s azokban a különféle növényvevő futóbogarak, cserebogarak, pattanó bogarak és álcáik és az ormányos- és levélbogarak légióját találta, de akadt ezeken kívül hernyó és lótetű is. A szőlőkben néha kárt szokott tenni, de azért nagy átlagban hasznos madár, mely a törvény nyujtotta védelmet teljesen megérdemli, már csak azért is, mert az emberhez csatlakozott s így a nagyvárosi embernek is sok örömet szerez bizalmas modorával és elragadó énekével.
Az örvös rigó (Turdus torquattus L.)
Az örvösrigó a magas hegységek lakója. A hím tollazata a széles félholdalakú fehér mellpánt, illetve örv kivételével fénytelen fekete alapon világos sarlóalakú foltokkal; ezeket a világos foltokat a fekete tollak fehér szegése alkotja; az evezők és szárnyfedők szürkésen árnyaltak és barnásszürkével szegélyezettek; a kormánytollak egyszínűen koromfeketék, a két legkülső keskeny finom fehéresszürke szegélyecskével díszített.
Egyik alfaja az alpesi örvösrigó (Turdus torquatus alpestris Brehm), melynél az alsórész tollai szélesebben vannak feketével szegélyezve és a tollak közepén kisebb-nagyobb ékfoltjuk is van.
Az örvösrigó Észak-Európa hegyvidéki madara.
Az örvösrigó Magyarországon a Kárpátok láncolatának a lakója, dr. Lovassy szerint az 1000 m.-en fölüli fenyvesekben, ahol a feketerigót helyettesíti. Chernel legalacsonyabban Modor mellett 450 méter magasságban találta fészkelve. Ertl G. Liptóban azonban 1500 és 1800 méter magasságban. A jelzett helyeken elég gyakori, de előfordul azonkívül mint átvonuló az alacsonyabb vidékeken is, így az Alföldön, Dunántúlon s biztosan fészkel Horvátország magasabb hegyvidékein, így Modrus-Fiume és Lika-Krbava megyékben. Tojásait ismerjük Zólyom és Liptó megyékből, Máramarosszigetről és a Retyezátból. Márciusban érkezik s itt marad szeptemberig, októberig, de néha novemberben is látható, sőt Fiuméban decemberben is látták.
Hasznos, rovarírtó, védett madár. Csiki Ernő gyomortartalom-vizsgálatai azt eredményezték, hogy főleg hegyvidéki káros rovarokkal táplálkozik.
A magyar madártani irodalomban az örvösrigónak három alfaja is szerepel. Régebben csakis mint Turdus torquatus L. vétetett föl a magyar ornisba. Ezt a nevet jelenleg az északi örvösrigó kapta, amely nálunk csak átvonuló. A nálunk fészkelő példányok a középeurópai örvösrigóhoz tartoznak (Turdus torquatus alpestris Brehm). Dr. Madarász szerint a kaukázusi örvösrigó (Turdus torquatus orientalis Seab., illetőleg legújabb elnevezése szerint Turdus torquakus amicorum Hart.) is előfordulna nálunk és Chernel is fölvette ezt az alfajt az 1918-ban kiadott névjegyzékébe. Már Hartert is említi, hogy ezt az alfajt valószínűleg összecserélték az alpestris nevű alfajjal, ami a Madarász által említett példányok lelőhelyei alapján (1888 május 16., Árva megye) kétségtelenül megállapítható. A kaukázusi örvösrigó legfeljebb mint átvonuló, vagy téli vendég lehetne nálunk. Az északi és középeurópai örvösrigók magyarországi elterjedési kérdése még szintén kiegészítő tanulmányokra és vizsgálatokra szorul. Tájékoztatásul fölemlítem, hogy a középeurópai alfaj abban különbözik az északitól, hogy a hasioldal tollán mindig jóval szélesebb a fehér szegély és a tollak közepén kisebb-nagyobb ékalakú fehér hosszanti foltok vannak, továbbá az alsófarkfedőkön mindig széles fehér hosszanti sávok vannak. Hartert szerint a két alfajt első látásra meg lehet különböztetni.
A fentemlített rigókon kívül Magyarországon előfordult még a Naumann rigója, vagy vörösfarkú rigó, mely Magyarország legritkább madarai közé tartozik. Eddig csak egyetlenegy példány van belőle, melyet az 1820-as években léppel fogott egyéb rigók között találták. Ez a példány a Jány Pál gyüjteményébe, onnan pedig a Nemzeti Múzeumba került, ahol Naumann lefestette akkoriban megjelenő nagy munkája számára. Azóta se került elő.
A magyar irodalomban ezenkívül még egy ritka keleti rigófaj szerepel és pedig a szibériai rigó, melyet Chernel J. fölvett az 1918. évi névjegyzékébe azon az alapon, hogy 1918 febr. 13-án látott egy példányt kőszegi kertjében. Sajnos a bizonyító példány nélkül nem vehető föl Magyarország madarai közé.
A rigófajok egy egész sorozata, melyek nálunk csak mint ritka vendégek szoktak megjelenni, mint például a Turdus ruficollis Pall., Turdus ruficollis atrogularis Temm., Turdus fuscatus Pall., Turdus naumanni Temm., Turdus obscurus Gm., Turdus sibiricus Pall:, Turdus dauma aureus Hol., úgyszólván a földgömbnek több mint fele részét röpködték át, mielőtt hozzánk jutottak.
A rigók általában véve igen tehetséges, finom érzékű, szép énekű, okos és ügyes, élénk, mozgékony és nyugtalan, társaságkedvelő, de nem éppen békés természetű madarak.
Érzékeik egyenletesen fejlettek. A rigók a legnagyobb távolságból még a legkisebb rovarokat is felismerik és magasan a levegőben való vonulásuk közben az alattuk lévő tárgyakat biztosan felismerik. Éles hallásukkal a hangokat nemcsak felfogják, hanem azokat pontosan meg is különböztetik, mint ahogy ez énekükből is kitünik.
Az erdőkben és kertekben valósággal őrködő szerepet játszanak és figyelmeztető szólamukra nemcsak a madarak, de még az emlősök is figyelnek.
A különféle rigófajok hangja és éneke egymáshoz általában hasonló, de egymástól mégis igen különböző. Az összes rigófajok megértik egymást, és az egyik hallgat a másik hivogatójára, és főleg a vészkiáltásokra mindegyik jól ügyel.
A rigók ének tekintetében általában a legkiválóbbak közé tartoznak. Az énekesrigót illeti meg a korona és vele majdnem egyenrangú a feketerigó, míg utánuk a léprigó és fenyőrigó következik. A norvég büszkén nevezi az énekesrigót „észak csalogányá”-nak. Éneke tartalmas, jólcsengő és megkapó. Igaz ugyan, hogy a fuvolaszerű hangokkal bizonyos érdes és kevésbbé kellemes hangok is váltakoznak, ezek azonban az egésznek báját és kellemes összhangját nem igen zavarják. A feketerigó éneke alig marad el az énekesrigó dala mögött, némely strófája kiválik szépségével, de egészben véve nem hangzik oly vidáman, hanem inkább ünnepélyesebb vagy szomorúbb. A léprigó rövid éneke kevés, legfeljebb 56, egymástól nem igen különböző strófákból áll, melyek azonban majdnem kivétel nélkül erőteljesen hangzó, fuvolázó tónusokból alakulnak, és így az ő dalát is kitünőnek minősíthetjük. Ugyanez mondható a szőlőrigóról és örvösrigóról is. Igen jellemzi a rigókat énekük előadási módja, mely általános viselkedésükkel nem áll összhangban. Igen sok madár élénk mozdulatokkal kiséri énekét, ezzel szemben azonban a rigók csendes nyugalomban ülnek éneklés közben és himnuszszerűen magasztos daluk, mint valami ünnepélyes templomi ének ömlik el az erdőben.
A közelgő ellenségeket a feketerigók és a többi rigófajok is úgyszólván formálisan megtámadják, amennyiben feléjük csapkodnak, vagy pedig hogy megijesszék őket, szorosan mellettük surrogva elrepülnek. Ha a bátorság nem használ, akkor ösztönszerűen csellel keresik a menedéket: betegnek és bénának tetetik magukat, látszólag a legnagyobb megerőltetéssel röpködnek vagy ugrándoznak a földön, hogy így az őket követő és félrevezetett rablót elcsalják.
A feketerigók nagy részének a kivételével a többi rigófajok ősszel már itt hagynak minket és délibb tájakra költöznek. A magas északról jövő fajok egy része már Közép-Európában telel, a rigóseregek zöme azonban Dél-Európáig vonul, hol a téli hónapok alatt csakúgy nyüzsögnek a rigók. Valamennyi rigófaj társaságban, némelykor roppant seregekben költözik, melyek már északon gyülekeznek és tekintélyes magasságban vonulnak tova.
Rigóink húsának íze általában véve a fenyőrigóéhoz hasonló, mint ahogy a vadászok általában a fenyőrigó neve alatt szokták az összefogott különböző fajú rigókat egybefoglalni, pedig ezekben a rigótömegekben a fenyőrigók mellett szép számmal akadnak énekes-, örvös-, szőlő- és léprigók is. Régebben mindenütt szabadon fogták a rigókat, így Németországban a hírhedt hurokpásztákkal, „Dohnensteig”, de jelenleg ez már megszűnt.
Sarlósrigó (Toxostoma Wagl.) | TARTALOM | Kövirigó (Monticola Boie) |