| Rozsdafarkú (Phoenicurus Forst.) | TARTALOM | Vörösbegy (Erithacus Cuv.) |
Fülemile (Luscinia Forst.)
[Régi nevei: Erithacus, Aedon]
Bizonyos tekintetben az egész madárvilágban a legelső helyet foglalják él: a legjobb énekesek tartoznak ebbe a nemzetségbe. Ha azonban a nem határait oly tágra vesszük, mint Hartert teszi, akkor néhány szerényebb énekművész is a fülemilék közé kerül. Ismertető jegyeik: gyenge sörtékkel szegett árszerűen karcsú csőrük, többé-kevésbbé határozottan lekerekített farkuk, középhosszú szárnyuk és magas csüdjük. Sokat tartózkodnak a földön, fészküket közel a földhöz, vagy közvetlenül a földre rakják. Az ide tartozó mintegy 25 faj és alfaj előfordulása az óvilág legnagyobb részére terjed.
A kis fülemile (Luscinia megarhyncha Brehm)
A mi ősidőktől fogva hírneves fülemilénk kevés szóval is jellemezhető. Tollazata felül szürkés rozsdavörös, mely a fejtetőn és háton a legsötétebb; alul világos sárgásszürke, a torok és a mell közepe a legvilágosabb; a kormánytollak vöröses rozsdabarnák. Szeme vörösbarna, csőre és lába vörhenyes-szürkésbarna.
Alfaja a hafiz-fülemile vagy perzsa-bülbül (Luscinia megarhyncha golzi Cab., máskép: hafizi) a törzsfajtól fakóbb színezete által különbözik.
A fülemile Magyarországon gyakori madár. Leginkább a sík-, dombos- és alacsonyabb hegyvidéken telepszik meg, azonban Erdély kivételével, ahol a nagy fülemile helyettesíti. A ritkás lomberdőkben, ahol megfelelő aljnövényzet van, ligetekben, kertekben, parkokban tanyázik legszívesebben. A szálerdőt, fenyvest nem szereti. Vonuló madár, amely meglepő pontossággal szokott beállítani, az Alföldön április 10-ike táján s szeptemberben vonul vissza. Fészkelése májusra esik.
Hasznos rovarirtó, védett madár; kertekben való megmaradásához vagy megtelepedéséhez szükséges, hogy néhány nagyobb parcellában meghagyjuk a mult évi avar levélzetet, mert mint földön fészkelő, erre szüksége van; ez a zörgő avar figyelmezteti őt ellenségei közeledtére és ezt használja föl fészke külső burkolatára, hogy minél jobban el tudja rejteni. Hogy a fülemilét nagyon is érdemes megtelepíteni, arra nézve a gyűrűzési kísérletek igen meggyőző adatokat szolgáltattak. Warga K. Budapesten a köztemetőben és a Hűvösvölgyben hálóval fogott öreg fülemiléket gyűrűzött, amelyek a következő tavaszon visszatértek régi otthonukba és ott újból megfogódtak.
Dr. Madarász állítólag a perzsa fülemilét (Luscinia golzi Cab. nevű alfajt) fedezte föl 1899 május 5-én a horvátországi Bánostor mellett. Leírása szerint azonban a meghatározás valószínűleg téves. Szerinte: „legfőbb és legállandóbb ismertető jele mindenesetre első evezőjének hossza, mely az elsőrendű evezőknek megfelelő fedőtollakkal egyenlő hosszúságú”. Hartert ezzel szemben azt írja a perzsa fülemiléről, hogy „első evezője ugyanolyan, mint a fülemiléé, vagyis hosszabb az elsőrendű szárnyfedőknél, vagy egyenlő hosszúságú azokkal”. Ezek alapján ezt az alfajt, melynek ily izolált előfordulása különben sem volt valószínű, a magyar madarak sorából törölni kell.
A nagy fülemile (Luscinia luscinia L.)
Igen hasonló a fülemiléhez, de nagyobb, illetve erősebb annál. Legfontosabb ismertetőjegye az első evező, mely a kézfedőtollaknál mindig rövidebb, gyakran azok felénél csak valamivel hosszabb, továbbá szürke foltokkal felhőzött felső melle. Azonkívül felül nem annyira vörösbarna, mint a kis fülemile, hanem sötétebb, inkább olajbarna, farka is sötétebb és kevésbbé vöröses.
A nagy fülemile – magyar csalogány, ligeti, fekete, barna, lengyel fülemile – Magyarországon szintén gyakori madár, de csak a Királyhágón túl Erdélyben és az északkeleti vidékeken, kb. Ungvártól kezdve. Régente állítólag gyakori volt a dunai ligetekben is, így főleg Pozsony környékén. Arra nézve, hogyan kerültek azok oda, az a legenda járja, hogy Mária Terézia idején Erdélyből hozattak több száz példányt ebből a csodaszépen éneklő nagy fülemiléből s azokat ott szabadon eresztették, hogy a királyné gyönyörködhessen bennük. Ezeknek az utódai aztán a vonuló madarak szokása szerint visszatértek a szülőföldükre s így izolált telepet alkottak.
Erdélyben vonuló madár, azonkívül csak átvonuló. Vonulási ideje április, illetve szeptember, fészkelési ideje május.
Hasznos rovarírtó, védett és védendő madár.
Télen mindkét fülemilefaj Közép- és Nyugat-Afrikába vonul, a nagy fülemile valószínűleg Ázsia déli országaiba is.
A két fülemile életmódjának lényeges vonásai egymással egyezőek. Ahol ez a remek énekes az emberek oltalma felől megbizonyosodott, ott közvetlen az emberi lakhelyek mellett telepszik meg, félénkségét levetkőzi és bizonyos fokig kíváncsivá válik, úgyannyira, hogy a „kíváncsi fülemile” a közmondásokban is szerepel. A fülemile csattogása, melynek révén vonzalmunkat annyira megnyerte s amely csengése és változatossága folytán néhány legközelebbi rokon kivételével az összes madarak énekét túlszárnyalja, Naumann találó jellemzése szerint : oly
kitünő, annyira sajátos és benne a hangoknak oly teltsége, oly kellemes változatossága és oly elragadó harmóniája uralkodik, mint amilyent egyetlen más madár énekében sem találunk föl. A lágyan fuvolázó szakaszok a harsogókkal, a panaszosak a vidámakkal, az olvadók az örvénylőkkel leírhatatlan kellemmel váltakoznak előadásában és míg az egyik halkan kezdi dalát, mely mindegyre erősbödve, elhalóan végződik, addig a másik egy sorozat hangot erőteljes keménységgel csattogtat és a legtisztább fuvolahanghoz hasonló, mélázó szólamokat a vidámabbakkal lágyan olvasztja egybe. Az egyes strófák közötti szünetek csak fokozzák az elbűvölő melódiák hatását, az előadás mérsékelt üteme mellett pedig dalának minden szépségét a maga teljes egészében élvezhetjük és átérezhetjük. Bámulnunk kell e varázshangok változatosságát, teltségét és rendkívüli erőteljességét és félig-meddig csodának kell tekintenünk, hogy egy ilyen kis madár ily erős hangok adására képes és hogy ilyen jelentékeny erő rejlik hangszalagjaiban, illetve énekizmaiban. Némely strófáját oly erővel hozza ki, hogy azok áthatóan csengő hangjai közelről szinte fülsértőek.
A fülemile csattogásának legalább is 20–24 strófából kell állania, hogy azt kitünőnek minősíthessük, de nem mindegyik példány éneke ilyen változatos. Idősebb hímek csattogása rendszerint jobb és erősebb, mint az ifjaké, mert e nemes művészeknél szintén gyakorlat teszi a mestert.
A nagy fülemile csattogását a hangok nagyobb mélysége, vontatottabb és nagyobb szünetekkel megszakított előadása jellemzi. Hangja erősebb és csattogóbb, mint a fülemiléé, strófái azonban nem olyan változatosak, ettől eltekintve azonban éneke az előbbiével egyforma színvonalon áll. Egyes madárkedvelők dalát a kis fülemile éneke fölé helyezik és úgynevezett haranghangjait joggal nevezik fölülmulhatatlanoknak. Heinrothné szerint a fülemilékben némi hangutánzási tehetség is van.
A fülemilék április első vagy második felében jelennek meg nálunk, az időjárástól függően valamivel előbb vagy később.
A fülemiléket és költésüket annyi ellenség veszélyezteti, hogy az okos ember valóban csak kötelességét teljesíti, mikor e nemes énekesek számára olyan helyeket biztosít, ahol azok lehetőleg védve élhetnek és költhetnek. Lenz, az érdemes tudós szerint a nagyobb kertekben például köszmétebokrokból sűrű sövényeket kell telepíteni és az ősszel lehulló lombokat a bokrok alján kell hagyni. Az ilyen helyeket szívesen fölkeresik a fülemilék, mert azok minden igényüknek megfelelnek. A fülemiléket azonban leginkább a hivatásos madárfogdosók ellen kell védelmeznünk, még sokkal inkább, mint a négylábú és szárnyas rablók ellen, és a fogdosóknak útját kell állni bárhol és bármily módon. Sajnos, e hasonlíthatlan énekesek már kíváncsiságuknál fogva is igen könnyen esnek a kelepcékbe, hurkokba és hálókba, és még a legegyszerűbb fogóeszközzel is könnyen megfoghatók. A párosodás után befogott öreg fülemilék még a legjobb ápolás mellett is rendszerint elpusztulnak; a fiatalabbak azonban, melyeket még párzás előtt fosztottak meg szabadságuktól, fogságukat bizonyos körülmények között éveken át is elviselik, de csakis igen gondos ápolás mellett.
A kalliópe (Luscinia calliope Pall.)
[Régi neve: Calliope camtschatkensis]
Ezt az Észak-Ázsiában élő fülemile fajt máskép rubin-fülemilének is nevezik. Tollazata felül olajbarna, fején és homlokán a legsötétebb; alul szennyesfehér, oldalt szürkés-olajzöld, a melle közepe fehér; szemöldökíve fénylő selymesfehér, míg alatta vonuló szemsáva fekete; torka pompás rubinvörös, az ezt körülhatároló fekete szegély alul barnásszürkébe vagy hamuszürkébe megy át. Tavaszi és őszi vonulása alkalmával egyébként egyesek Nyugat-Európába is eljutnak; így például Franciaországba, – hol kettőt ejtettek el.
Kínában a hung-po (vörösbegy) vagy csin-po (aranybegy), mint ahogy a kalliópét nevezik, a madárkedvelők általános kedvence. A csapóhálóval éppoly könnyen megkeríthető, mint a kékbegy és ennélfogva gyakran fogdossák.
A kékbegy (Luscinia svecica L.)
[Régi neve: Cyanecula svecica]
Amint a kalliope torka rubinszínektől ékes, úgy a kékbegy torkát és mellét is gyönyörű és élénkkék színek díszítik. A hím fölül sötét földbarna; alul szennyesfehér, oldalt és hátrafelé szürkésbarnán futtatva; torka azonban pompás azúrkék, a közepén, illetve valamivel lejjebb nagy, élénk rozsdavörös folttal vagy „csillag”-gal.
A most leírt északi kékbegy alfaja: a déli kékbegy (Luscinia svecica cyanecula Wolf, ezelőtt: leucocyana), melynek valamivel sötétebb kékszínű torokfoltját atlaszfehér csillag díszíti, mely azonban az igen öreg madaraknál hiányzik. Ez a fehércsillagú kékbegy az összes kékbegyek között a legnagyobb és legerősebb alak.
A kékbegyek az Óvilág északi részeit lakják, honnan Dél-Afrikába és Észak-Afrikába vonulnak.
Fogságban tartott kékbegyek valóságos díszei a kalitkának. Kellő gondozás mellett, bármily vadak és félénkek voltak is kezdetben, nemsokára nagymértékben megszelídülnek és szorgalmasan énekelnek is, de kényes voltuknál fogva a leggondosabb ápolást igénylik.
A vöröscsillagos kékbegy Magyarországon való előfordulása még kétes, ha elő is fordul, akkor csak igen ritka átvonuló. Dr. Madarász szerint nálunk egyáltalában nem fordul elő s a Chernel által 1890 szept. 21-én a velencei tavon lőtt vöröscsillagos példányt, amely a Nemzeti Múzeumban van, őszi tollazatban lévő fiatal hím fehércsillagos kékbegynek tartja. Chernel 1888 április 16-án fehér mezőben vöröspontos példányt lőtt Dinnyésen s ez Hartert szerint vöröscsillagos kékbegy; ez a példány azonban nincs meg a Chernel-féle gyüjteményben. Minthogy e szerint valóban nincs még bizonyító példányunk, azért a kékbegynek ezt az északi alfaját törölni kell a magyar orniszból, mindaddig, amíg valahol kézre nem kerül egy vöröscsillagos példány.
A fehércsillagos kékbegy Magyarországon az általa kedvelt helyeken nem éppen ritka, de általában véve nem tartozik a gyakori madarak közé. Főleg az Alföld és Dunántúl álló vizeinek mellékére települ meg. A hegyvidéken csak ritka átvonuló. Vonuló madár, amely sokszor március végével már jelentkezik; elvonulásának ideje szeptemberre esik. Dr. Nagy Jenő egy ízben mint áttelelőt figyelte meg. 1906 dec. 7-től 1907 január közepéig tartózkodott egy példány a szabolcsmegyei Kék községben. Fészkelési ideje május–június.
Hasznos, rovarirtó, törvényileg védett madár, melynek lényegesebb gazdasági jelentősége ugyan nincsen, de szépsége és gyönyörködtető éneke alapján megérdemli a legkiadósabb védelmet és kíméletet.
A fehércsillagos kékbegyek mellett előfordulnak tiszta kékbegyű példányok is, melyek régebben Cyanecula wolfi Brehm néven szerepeltek az irodalomban. Hartert szerint ezek is csak a fehércsillagos alfajhoz tartoznak és nem alkotnak önálló alfajt.
| Rozsdafarkú (Phoenicurus Forst.) | TARTALOM | Vörösbegy (Erithacus Cuv.) |