1. család: Harkály-félék (Picidae)

FEJEZETEK

Az ebbe a családba tartozó madarak jegyei a következők: a test nyúlánk, a csőr erős, leginkább egyenes, kúpalakú, vagy vésőre emlékeztető, orma szögletes, vége pedig éles. Rövid lábuk erős, befelé álló, ujjai hosszúak és párosan állók, az elülső pár az első izület feléig összeforrott. Külső ujjuk hátrafelé fordult, ez egyszersmind a leghosszabb, a mellette lévő (hüvelyk) hátsó ujjuk pedig a legrövidebb, ez alkalmilag hiányzik is. A legrövidebb hátsó ujjhoz a leghosszabb elülső és külső ujj került hátra. Mindegyik ujjon aránylag igen nagy és erős, éles, sarlóalakú karom van. A szárny középhosszú, vége kissé lekerekített, 10 elsőrendű evezőjük keskeny és hegyes.

A harkály-formák farka igen sajátságos alkotású, amennyiben 10 nagy s szélről egy-egy pár igen kicsiny kormánytollból áll, az utóbbiak azonban nem a nagyok alatt, hanem azok fölött vannak elhelyezve. A két középső farktoll a leghosszabb és legerősebb. Száruk a toll vége felé vékonyodó, igen hajlékony és rugalmas. Zászlójuk sugarai a tollcséve feléig összeállók s egymáshoz szorulók, ezzel szemben a cséve vége felé szabadok s mindinkább erősbödők; nem is állanak egy síkban, hanem háztető módjára, úgyhogy a toll szára alkotja a tető gerincét. A fej tollai kicsinyek, hosszúkásak, s olykor üstökké vagy bóbitává hosszabbodottak, szőrszerűen foszlottak, sűrűn állók. A test gyéren álló tollai szélesek, rövidek. A zsírmirigy tollas.

A harkályok színezetük nyomán más csoportoknál jobban osztályozhatók, ezért beszélhetünk fekete-, zöld-, tarkaharkályokról stb. Egyetlen harkályfajnak sincsen kék tolla; a tollak nem is csillogók, csak az egynémely tekintetben eltérő Asyndesmus torquatus Wils. hátán van kifejezetten zöld fémfényben csillogó tollazata. Szemkörüli csupasz része – rózsája – is csak egyetlenegy harkályfajnak van, a Verreauxia africana Verr. nevű törpe alaknak.

Belső szervezetük sok tekintetben éppen olyan sajátságos, mint a külső; a lábak, a csőr és nyelvük szerkezete életmódjuk és táplálkozásuk szerint alakult.

A harkályok általában kúszó életmódot folytatnak, ezért nevezik őket „kúszó madarak”-nak. Az igaz, hogy a papagájok is kúszómadarak, de egészen más módon kúsznak. A cél mindkét madárnemnél azonos, de a kúszás módja már alapjában különbözik. A papagáj úgy kúszik, hogy a lábaival markol, s egyidejűleg a csőrével is fogódzik, tehát mintha létrán járna le-fel, míg a harkály csúszva kúszik, mindkét lábával egyszerre ugorva feljebb, oldalt, avagy vízszintesen is, a nélkül, hogy csőrével segítene ebben magának.

A harkály a fára mindig alulról kúszik fölfelé, miközben enyhe csavarmenetben mozog a törzs körül, legtöbbször jobbra kanyarodva. Egyik-másik faja, így pl. Feilden szerint a Ceylonban honos Liopicus mahrattensis Lath. sokszor kis darabon lefelé, hátrafelé is csúszik a fán, de nem fejjel, hanem farkkal lefelé. Testük függesztése kúszás közben sokkal kényelmesebb rájuk nézve, mint a vízszintes testtartásban való helyzet. Ez abból is kitetszik, hogy a faodvakban is farkukra támaszkodva, kúszó helyzetben hálnak s nem az odu fenekén.

A kúszás közben tartott rövid pihenőjük alatt, úgyszintén a törzsön való kopácsolásuk idején farkukra támaszkodnak; farktollaik rugalmassága és számos, a kúszás céljaival összhangban álló sajátossága jelentékenyen segítségükre van.

Jelentékeny az az erő, amit a legtöbb harkály a kopácsolás közben kifejt; mindenekelőtt nem lehet csekély az a rázkódás, amely ez által éri a szervezetet, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a madár nagyságához képest milyen aránytalanul nagy az erőkifejtés s így okvetlenül vannak oly berendezéseik, amelyek ezt a káros hatást kiküszöbölik. Már a fej alkatában is találunk olyan sajátosságokat, amelyek a kopácsolási életmód következményei. Azok a csontok, amelyek összeolvadva a koponyát alkotják, vastagabb falúak és erősebbek, mint bármely más madárcsoportnál. Mindezek a berendezések lehetetlenné teszik, hogy a csőr a kopácsolás alkalmával oldalt elmozduljon, ami nagy előnyt jelent ebben a kemény munkában. Ehhez a kopácsolási munkához alkalmazkodik egyúttal a csőr sajátságos alkotása is. Annál egyenesebb és annál szilárdabb, minél inkább rá van szorulva valamelyik harkályfaj arra, hogy táplálékát fába vájt lyukakból szerezze és mentől keményebb fába kell vájnia a fészkét.

A csőr teljesítményének megfelelő a fej izomzata is, amely sokkal jelentékenyebb, mint hasonló testnagyságú egyéb madáré.

A harkályok rendes hangjuktól eltekintve, még egész különleges hangokkal verik föl az erdők csendjét: „dobolnak, brúgatnak, dörömbölnek, kerepelnek”, amint mondani szokták, amikor valami száraz ágra szállanak s azt sebesen, csőrvágásokkal megrezegtetik. Ezzel messzire elhallatszó zajt csapnak, amely hang az ág vastagsága szerint hol magasabb, hol mélyebb és néha 1–1 1/2 km távolságra is elhallatszik.

A harkályok általában hasznosak, némelyek azonban, főleg helyenként és időnként meglehetős kárt is okoznak. A „harkálykérdést” talán Altum ítélte meg a legigazságosabban. Főleg háromféle dolgot vet a szemükre: az erdőgazdálkodásra károsak, mert a földön bebábozódó káros, erdőpusztító pillék irtása közben sokszor a hasznos hangyákat és egyes fák magvait pusztítják; a fákat megrongálják s a vágások nyomán aztán gombabetegségek hatalmasodnak el; végül némelyiknek megvan az a rossz szokása, hogy a fiatalabb, teljesen egészséges fákba, főleg a hársfákba gyűrűalakban sűrűn egymás mellé lyukakat vájnak, melyek többnyire az illető fa pusztulását okozzák. Magam még több dolgot is írhatok a rovásukra. Itt-ott azzal károsak, – legalább is egyes fajok – hogy épületek korhadni kezdő faalkatrészeit széjjelfaragják, vagy az egymásba eresztett gerendákból összerótt fafalakat elrontják, azonkívül télen a méhkaptárakat kilyukasztva, az ott alvó családokat alaposan megdézsmálják. De mindez a panasz jelentéktelenné törpül a mellett a rendkívül nagy haszon mellett, melyet erdeinkben, gyümölcsöseinkben hajtanak.

Az a kár, amit a harkály kopácsolásával okoz, nem igen eshetik latba. Minden erdész és a madarakat ismerő ember, akik a harkályvágta lyukakat alaposabban megnézték, jól tudják, hogy ezek a madarak háló-, vagy fészkelőhely ácsolása céljából csakis olyan fát szemelnek ki, melynek belseje korhatag, bármennyire egészségesnek látszik is a fa kívülről. Mint Homeyer találóan mondja, nem oka a fák korhadásának, hanem ő mutatja meg nekünk, melyik a reves.

Annyi bizonyos, hogy a fák jelentékeny károsítását, rongálását semmiképpen se foghatjuk rá a harkályokra. Átlag legfeljebb több ezer fára esik egy gyűrűsen körüllyuggatott. A fáknak ez a megrongálása különben is annyira jelentéktelen, hogy igazán alig nyom valamit a latban.

A harkályoknak közvetett hasznuk is van. Az erdőkben ugyanis eddig úgyszólván csak a harkályok gondoskodtak a hasznos odulakóknak alkalmas fészekhelyekről. Ezért a közvetett hasznukért még inkább védenünk kell a harkályokat. Glogernek az a meggyőződése, hogy „egyetlen egy harkály évente legalább egy tucat, de néha kétszerannyi teljesen kész, fészkelésre alkalmas odút csinál a többi odúlakóknak, vagyis az utóbbiakból ugyanannyi párnak ad hajlékot. Amellett semmi kétség se férhet hozzá, hogy a harkályok, mint a madárvilág született ácsai, azáltal is hasznosak, hogy tavasszal minden egyes pár új odút ácsol magának.

A harkályoknak sok az ellenségük. Nemcsak az apró ragadozó emlősök és a ragadozó madarak tizedelik soraikat, hanem a tudatlan emberek is.

A harkályok családját Gadow-val egyetértően két alcsaládra osztjuk, úgymint az igazi harkályformák és a nyaktekercsformák alcsaládjára.