2. Félmakik (Myoxicebus Less.)

A maki-félék alcsaládjának nem kevésbbé érdekes tagjai a félmakik (Myoxicebus Less., Hapalemur), amelyek meglehetősen rövid végtagjaik, nem egészen testhossznyi farkuk és menyétszerű termetük révén különböznek az igazi makiktól. Fejük gömbölyű, arcorruk rövid és hegyes, szemük kicsiny. Fülük széles, de nagyon rövid, kívül-belül sűrűn szőrös és csaknem egészen a bundába rejtett. Végtagjaik csaknem egyforma hosszúak. Lábtövük rövid, kezük és lábuk ujjai vékonyak; hüvelykjük rövid, öregujjuk közepes hosszúságú. 36 fogból álló fogazatukat különösen az jellemzi, hogy a felső fogsor négy apró metszőfoga közül a két középső sokkal előbbre áll és csaknem elfödi a két külsőt. A felső fogsor első zápfoga (az igazi makikétól eltérően) magasabb a másodiknál. A harmadik felső előzápfog többhegyű és a felső fogsornak a legnagyobb foga, tehát az utózápfogaknál is nagyobb; akár oldalról, akár alulról nézzük, alakjában az utózápfogakhoz hasonlít. Ez utóbbiaknak két külső és egy belső gumójuk, és külső oldalukon erőteljes koronaperemük van. Az alsó metsző- és szemfogak vízszintesen előfelé állnak s egyenként jóval rövidebbek, mint az alsó álkapocs két szárának az állizülete. Egy további sajátságuk a félmakiknak az, hogy alsó karjuk belső oldalán párnaszerű daganat látható, amelyből a hímeken tüskealakú, szarúnemű nyúlványok, a nőstényeken pedig hajszerű kinövések erednek.

A jelzett fogazatbeli változás a különböző fajokon különböző méreteket ér el. A legnagyobb fajnak, a szélesorrú félmakinak (M. simus Gray), nemcsak a külső metszőfoga, hanem részben a belső is a felső szemfog mögött ül; ez a maki Madagaszkár északi részét lakja. A keskenyorrúakhoz két faj tartozik. Ezek közül az olajbarna félmaki, (M. olivaceus Is. Geoffr.), amely Madagaszkár keleti részén fordul elő, jóval kisebb, – egész hossza 62 cm, – mint a szürke félmaki (M. griseus E. Geoffr.), amelynek egész hossza 73 cm. Ez inkább a sziget belsejének a lakója.

Szürke félmaki (Myoxicebus griseus E. Geoffr.).

A madagaszkári bennszülöttektől bokombulnak nevezett félmakik főleg a bambuszerdőkben tartózkodnak. Ilyen helyen találta őket Pollen az Ambasszuana folyótól néhány napi járóföldre, ahová nem volt könnyű eljutnia, mert vezetői mindenféle ürügy alatt vissza akarták tartani. Hosszú, nehéz út után, amely több órát tartott, sűrű bambuszerdőhöz érkezett Pollen, ahol rövid idő alatt több példányt sikerült elejtenie. Vadászatuk rendkívül nehéz; sokáig a földön csúszva kell előrehatolni, és ilyenkor az éles bambuszlevelek minduntalan felsebzik a vadászt. Utazónk tapasztalati szerint a bambokul nappal a legmagasabb bambuszszárak tetején meggörbült háttal alszik; fejét lábai közé ereszti és farkával hátát takarja be. Ámbár teljesen éjjeli életet él, ellenségeit mégis nappal is észreveszi és nagyon gyakran sikerül neki a vadász elől elmenekülnie. Gyomra rendesen bambuszlevelekkel van megtömve. Nappal lomha, éjjel azonban hihetetlenül fürge. Hangja a disznóéhoz hasonló, csakhogy sokkal halkabb röfögés. Úgy látszik, hogy fiait december vagy január havában hozza a világra. Pollen fogságban tartott példányát banánnal, mangógyümölccsel és főtt rizzsel táplálta, az utóbbira azonban csak akkor fanyalódott rá az állat, ha nagyon éhes volt. Más majmokhoz hasonlóan neki is megvolt az a rossz szokása, hogy megrágta a farkát. Éktelen dühbe jött, ha az ember az ujját mutatta neki, ilyenkor kivicsorította a fogait és szaporán röfögött.

Az állatkereskedésekben és az állatkertekben csak ritkán láthatunk félmakikat. Két példány, amelyet a frankfurti állatkertben tartottak, egészen úgy viselkedett, mikor az igazi makik; napközben nagyon kedvesek, élénkek és egészen szelidek voltak.