Szaiangána (Collocalia Gray)

Ebbe a nemzetségbe már századok óta ismeretes, de túlnyomóan még ma is csak igen kevéssé ismert 18 faj tartozik, köztük az „ehető fecskefészkek” régóta híres készítője. A nem ismertetőjelei: kicsiny termet, parányi, de erősen kampós csőr, igen gyenge lábak, melyek hátsó ujja a sarkósfecskékkel szemben valóban hátrafelé irányul; a lábujjak ízeinek száma – a Cypselus és Tachornis nemzetségektől eltérően – rendes; csűdjük csupasz és hosszabb a középső ujjnál, szárnyuk hosszú, a farkon túlérő, második evezőjük a leghosszabb, farkuk közepes hosszú, csapott végű, vagy kissé kivágott. Egyszerű színű tollazatuk meglehetősen kemény. A belső szervek közül az igen fejlett, költéskor rendkívül nagy nyálkamirigyeket kell különösen kiemelni.

A szalangána (Collocalia fuciphaga Thunb.)

[Régi neve: C. nidifica]

A nemzetségnek ez a faja a törzsalak. A malájiak szarongburong és lajong, a jávaiak lavet néven ismerik. Alig nagyobb a mi parti fecskénknél. Fölül sötét, füst-feketebarna fémfénnyel, alul füstszürke-barna. Az észrevehetően kivágott fark kormánytollai valamivel sötétebbek a felsőtestnél és egyszínű feketék. Szeme sötétbarna, csőre és lába fekete.

A Szunda-szigeteken, Assam hegységeiben, a bengáli öböl keleti partjának hosszában, Sziam, Kochinkína és Ceylon szigeten, a Nikobarokon és Andamánokban fordul elő.

Ehető fészkeikről már a régiek is megemlékeztek. Így Bontius szerint a kínaiak fészkeiket leszaggatják a szirtekről s nagy mennyiségben szállítják Indiába, hol drága pénzen árusítják azokat. Tyúk- vagy ürülevesben megfőzve, az ínyencek szemében minden egyéb ínycsiklandozó csemegénél kelendőbbek.

Az ehető fészkek alakja a tojáshéj egy negyed szelvényéhez hasonlít. Fölül nyitottak, hátsó faluk gyanánt pedig az a szikla szolgál, melyhez tapasztva vannak. A fészek falazata fölötte vékony; felső, szabad pereme azonban hátrafelé megvastagszik s ahol a falra támaszkodik, mindkét oldalán, különböző vastagságú, szárnyszerű karéjai vannak, melyek vége ellapulva és a sziklához erősítve, leginkább tartja a fészket. Maga a fészek, falának már említett vékony volta következtében, többnyire áttetsző, fehéres vagy barnás színezetű, enyvszerű anyagból való, melyben már felületes megtekintésre is határozott harántsávozás látszik. A harántsávok hullámosan, többé-kevésbbé egy irányban futnak s nyilván az építőanyagnak rétegenként való fölhalmozása nyomán támadtak. A kereskedelemben kevésre becsült sötétebb, barnásabb fészkek régebbiek, olyanok, amelyekben már fiókák voltak, a drágább, fehérek ellenben a frissen rakottak. Mások azt hiszik, hogy ezek két különböző fajnak a fészkei.

A szalangánák, mint említettem, hosszú, sötét, nehezen hozzáférhető barlangokban tanyáznak, főleg Jáva, Szumátra és Borneó szigeteken, de Indiában és az Indiai-óceán apróbb szigetein is. A fészkek szedése jövedelmező foglalkozás s a fészkelőtanyákat a tulajdonosok bérbeadják, úgy mint nálunk a vadászatot. A fészekszedés annál jövedelmezőbb, mert a szalangánák sohasem használják ugyanazt a fészket másodszor; minden tojásrakást megelőzőleg új fészket építenek. Fészekszüret évenként átlag 3–4-szer szokott lenni.

A bandongi hat barlangból évenként átlag 13.520, azaz minden szedés alkalmával 3380 fészek kerül ki, tehát legalább 6760 madár lakik bennük. A Karang-Bolong-ban gyüjtött fészkek száma 500.000, ami – figyelembe véve a háromszoros gyüjtést – azt jelenti, hogy ebben a barlangban 33.000-nél több szalangána tanyázik.

Jáván kívül még egyebütt is, tulajdonképpen az Indiai-tenger egész szigetvilágában szedik a szalangána fészkeit, úgyhogy az utazók becslése szerint Kínába évenként millió számra visznek be.

A legjobb fehér fészkek angol fontjáért – Abercromby szerint (1885-ben) – már Borneó északi partvidékén legalább is 80 pengőt, Hongkongban pedig 320 pengőt fizetnek. Körülbelül 70 fészek nyom 1 fontot és 3 fészek szükséges, hogy azokból egy személyre való levest főzzenek. A szennyes, fekete fészkek fontjáért csak 3–5 pengőt adnak. A vörös fészkek – minőségük szerint – félannyit vagy 2/3-nyit érnek, mint a fehérek.