Esti fecske (Chordeiles Swains)

Ismertető jegyeik igen apró, majdnem teljesen a fej tollazatába rejtett csőrük, gyenge szájzugsertéik, igen gyenge, rövidujjú lábuk, melynek csüdje a hátsó oldalon egész hosszában tollakkal sűrűn borított, ige hosszú és hegyes szárnyuk; az evezőtollak közül az első a leghosszabb, farka közepes, kissé bevágott, durva tollakból áll, pehelytollazatuk aránylag kemény.

A virginiai esti fecske (Chordeiles virginianus Gmel.)

[Régi neve: Ch. popetue.]

Virgíniai estifecske (Chordeiles virginianus Gmel.).

A nemzetség legismertebb képviselője az északamerikaiak éjjeli solyma, mely körülbelül akkora, mint a mi kecskefejőnk. Tollazata felül barnásfekete, a fejtetőn és a vállakon rozsdássárga tollszegélyekkel, halántéktája és fedőtollai fakósárga harántszalagokkal rajzoltak; kantára, feje és nyakoldalai rozsdavörösek fekete szárfoltokkal, álla és torokoldalai rozsdás alapon feketén harántfoltozottak, begye és melle barnásfeketék, rozsdás szárfoltokkal, alsó testének egyéb részei rozsdásak, fekete harántszalagokkal rajzolva, torka fehér örvvel díszített. Szeme barna, csőre fekete, szájszéle sárga, lába szarusárgás.

A virgíniai esti fecske az Egyesült-Államok egész területén, Floridától és Texastól a legmagasabb északig és az Atlanti-óceán partjától a Csendes-óceán partjáig honos. Nyugat-Indiában is költ, vonulása idején pedig Dél-Amerika legnagyobb részét is bejárja. Az amerikaiak „éjjeli sólyom”-nak hívják, ami azonban nem egészen találó, mert nem annyira éjjeli, mint inkább alkonyatkor röpködő madár, mely mozdulataiban, sürgölődésében sokkal jobban hasonlít a sarlósfecskére, mint a kecskefejőkre. Főképpen parányi rovarokkal, nevezetesen szunyogfélékkel él s hihetetlen mennyiséget pusztít belőlük.

Lassanként tért foglal Amerikában az a helyes belátás, hogy ez a madár és rokonai is hasznosságuk révén nem érdemlik meg az üldözést. Az emberektől eltekintve valószínűleg csak a legügyesebb sólymok keríthetik meg ez ügyes röptű, éles érzékű madarat.