Buhú (Bubo Cuv.)

Ez a nemzetség a nálunk előforduló fajon kívül még 23 fajt foglal magában, melyek Ausztrália szigetvilágán kívül az egész világon vannak elterjedve. A nemzetség jellemzői: a nagy test, a hosszú fülpamatok és a rövid szárny.

A buhú (Bubo bubo Linn.)

[Régi neve: ignavus, maximus.]

Buhú (Bubo bubo Linn.).

A legtökéletesebb bagolynak tekinthető az ismert s sok mondától dicsőített buhu, „az éjszaka királya”. Hossza 63–77, kiterjesztett szárnymérete 150–176, szárnyhossza 45, farkhossza 25–28 cm. Dús és tömött tollazata felül sötét rozsdasárgán és feketén futtatott, torka sárgásfehér alsó fele rozsdasárga, hosszanti fekete sávokkal; fülpamatai feketék, a belső oldalukon sárga szegéllyel; evező- és farktollai barna és sárgás sötéten árnyalt pontokkal váltakozóan rajzoltak. A tollazatban tulajdonképpen csak két szín váltakozik egymással, a többé-kevésbbé élénk vörösesszürke és a fekete. Minden tollnak a szára fekete és ugyanilyen színűek a harántsávok,fodrozások és tollvégek, mely utóbbiak a háton

különösen előtérbe lépnek, míg az alsó oldalon inkább a harántsávok érvényesülnek. A csőr sötét kékesszürke, a csupasz lábpajzsok világos kékesszürkék, szeme pompás aranysárga, külső szélén vöröses. A tojó csak jelentékenyebb nagysága révén különbözik. A fiatalok sárgásabbak szoktak lenni.

A buhu előfordulási területe az óvilág egész északi részére terjed. Állandó madár és legfeljebb csak addig kóborol, amíg párt nem tud szerezni.

Az egyiptomi buhú (Bubo asculaphus Savigny)

Észak-Afrikában honos, említésreméltó azonban, hogy Görögországban is észlelték, sőt állítólag ott állandóan előfordul. Jóval kisebb a mi buhunknál; hossza csupán 51–55, szárnyhossza 35–38 cm. Tollazata felül sárgásbarna alapon feketésbarnán és fehéresen csíkozott és foltozott; álla és melle fehér, egyéb alsórészén barnássárga, a begy táján széles, sötétbarna hosszanti foltok és keskeny harántrajzolatok, mellén és hasán finom, vöröses erezéssel. Az evezőkön és kormánytollakon széles, barna harántszalagok vannak; csüdtollazata egyszínű sárgásbarna. Szeme sötét aranysárga, csőre fekete.

A fehér buhú (Bubo lacteus Tem)

Ez a mostanában állatkertekben gyakran látható madár valamivel kisebb termetű a mi buhúnknál. Nevét onnan kapta, mert hasaközepe, combja és alsó farkfedőtollai gyakran tiszta fehérek. Különösen feltünő rózsaszínű szemhéja. A tropikus nyugat kivételével egész Afrikában honos.

A mi buhunk a legkülönbözőbb kisebb-nagyobb emlősökre vadászik. Éppen olyan ügyes, mint erős és bátor, s ezért nem is riad vissza attól sem, hogy nagyobb állatokon is kipróbálja az erejét. Rokonaihoz hasonlóan nesztelenül lebegve, rendesen alacsonyan a föld fölött szokott röpülni, de a legnagyobb könnyedséggel jelentékeny magasba is fel tud emelkedni és olyan gyors mozgású, hogy az álmukból felriasztott madarakat rendszerint biztosan elkapja. Bizonyos, hogy mezei és üregi nyulakat, süket- és nyírfajdot, császármadarat és foglyot, kacsát és libát megtámad s ezáltal kárt okoz. Tény továbbá az is, hogy sem a gyengébb nappali ragadozómadarakat, hollókat és varjakat, sem a családjába tartozó gyengébb fajokat nem kiméli, sőt nem ijed meg a sün tüskéitől sem. A szunyókáló madarakat valószínűleg mindig szárnyának és csőrének csattogtatása által szokta felijeszteni és aztán röpülés közben könnyen megragadja. Valószínű, hogy kártevése nagyobb, mint a haszna, ámbár sok egeret és alkalomadtán patkányt is pusztít. Rey egy szibériai buhu gyomrában egereket, sarki nyúlmaradványokat, fiatal bárány részeit és egyik fajtársának a tollait és csontjait találta.

Baglyaink közül egyetlen egyre sem haragszanak a madarak oly általánosságban, mint a buhura. Majdnem valamennyi nappali madarunk, sőt néhány bagolyfélénk is ingerlik és kötekednek vele, amint csak szemük elé kerül. A buhu láttára a ragadozómadarak levetkőztetik velük született óvatosságukat és ugyanígy viselkednek a varjak és hollók is. Persze mindezen ellenfelek nem sokat árthatnak neki.

Nagyon nevezetes dolog a buhu alkalmazása a „buhukunyhóból való vadászatnál. A kunyhó legtöbbnyire kissé a földbe süllyesztett építmény, fából és karókból összetákolva, kívül gyeppel borítva és olyan nagy, hogy a vadász beleférjen és megfelelő lőréseken keresztül figyelhesse a lőterepet, amelyen megfelelő távolságra alacsony, függőlegesen bevert karó áll, rövid keresztfával a tetején. Erre ülteti a vadász a lábán megszijjazott buhut, mely a zsinór segélyével a kunyhóból mozgatható. Sok madárnak a buhuval szemben tanusított gyűlölete vesztét okozza, mert a buhunak a zsinór rángatása folytán végzett mozdulatai figyelmessé teszik rá halálos ellenségeiket és közeledve, a buhu mellett felállított száraz fákra szállnak, ahonnan azután a vadász, kivált a varjúféléket és a nappali ragadozómadarakat – melyek pusztítása a főcélja ennek a vadászatnak – könnyűszerrel lelőheti.

A buhu – nagy fülesbagoly, suholy, uhu – Magyarországon pusztulófélben lévő madár. Otthona a rengeteg erdő, úgy a síkföldön, mint a hegyvidéken. A Tátrában még 2000 méter magasságban is fészkel, a jóval alacsonyabb budai hegyvidék sziklás részein is megtelepszik, továbbá az Alduna-menti meredek partoldalakban és a Titeli-fennsík oldalában is tanyázik. Lovassy szerint a nádasban is fészkel, azonban túlnyomóan mégis csak a magasabb hegyvidéket lakja. Állandó madár s legfeljebb csak a legmagasabb területeken lakók ereszkednek lejjebb tél idején. Március végén, áprilisban fészkel.

Gazdasági jelentősége számottevő, mert a vadállományban érzékeny károkat okozhat. Dr. Greschik gyomortartalomvizsgálatai alapján azt írja róla: „A nagyobb emlősöktől az apró egerekig mindent megeszik, még a sündisznót sem veti meg, még pedig olyankor sem, mikor bőven akad egyéb táplálék. Békát és rovart is eszik.” Szemere László nyulakat, rákmaradványokat, mókust és császármadarat talált a fészeküregei alatt, Pásztóhy pedig pisztrángfogáson érte. Kétség nem férhet hozzá, hogy ez a hatalmas, erőteljes madár főleg káros és ennek következtében a madárvédelmi törvény sem részesíti védelemben. Állománya éppen ezért az állandó gyérítés miatt fokozatosan fogy és pedig annál inkább, mert alig tud szaporodni. Ahol egy-egy fészkét felfedezik, ott gondosan őrködnek felette, hogy a jó pénzen árusítható fiakat a bagolykunyhó-vadászatot kedvelők számára eladhassák. Egyes vidékekről ennek következtében máris kipusztult.

A modern természetvédelmi intenciók szerint minden pusztulófélben lévő madárfajt védelemben kell részesíteni, tekintet nélkül arra, hogy hasznos-e, vagy káros. Ahol tehát csekély a buhu állománya és fönnmaradása veszélyeztetve van, ott lehetőleg védelemben kell részesíteni. Württemberg állam már jó példával jár elő ezen a téren és a buhut természeti ritkaságnak minősítette, melynek pusztítása tilos.