Halkapó (Ceryle Boie)

Az előző nemzetségtől főleg szárnyuk és farkuk alkatában különböznek. Az első jelentékenyen hosszabb és hegyesebb, mint a tulajdonképpeni jégmadaraké és a második evező a harmadikkal majdnem egyenlő hosszú; a fark meglehetős hosszú és aránylag széles. A repülőszervek tehát sokkal jobban fejlettek, mint a mi jégmadarunkéi. A csőr hosszú, egyenes, hegyes és oldalt összenyomott. Tollazatuk szintén tömött és símán fekvő, de nem pompás színezetű, sőt majdnem fénytelen. A nemzetség különösen Amerikában van számos fajjal képviselve, de Afrikában és Ázsiában sem hiányzik; fajai közül az egyik ismételten előfordult Európában. Ide tartoznak a család legerősebb, legügyesebb és ennek következtében egyúttal a legragadozóbb tagjai, a „haltigrisek”, ahogyan Cabanis elnevezett egyeseket közülük.

A szürke halkapó (Ceryle rudis Linn.)

A nemzetségnek az a tagja, amely bennünket legközelebbről érdekel s amely Egyiptomból és Szíriából már ismételten átrepült Európába. Színezete nagyon egyszerű; felsőrészének tollazata feketén és fehéren tarkázott, alsó oldalán pedig egy vagy két fekete mellszalag és a combján lévő néhány sötét folt kivételével tiszta fehér. A fej felső- és hátsórészének fekete tollain keskeny, fehér oldalszegélyek vannak; a dolmány, a vállak, a farcsík és szárnyfedők széles, fehér végszegéllyel rajzoltak. A fej- és nyakoldalak fehérségét széles, a szájzugtól kezdve, a fültájon keresztül a nyakoldalakon lefelé vonuló, fekete sáv bontja meg. Az elsőrendű evezők és azok fedőtollai feketék, tőfelükben fehérek, a négy első a hegyén is fehéren szegett; a karevezők fehérek, a külső zászló végén feketék, de közepükön fehér folttal rajzoltak; a farktollak végül fehérek, végszélükön széles, fekete harántszalaggal, amelynek belső zászlóján fehér szélfolt van. Szeme sötétbarna, csőre fekete, lába barna.

Ennek a madárnak sok olyan sajátossága van, amelyek az idegent meglepik; a legmeglepőbb azonban az emberek iránt való bizalmassága. Közvetlenül a merítőkerék mellett az ökröket ostorral hajtó fiú fölött és egészen az ostor hatáskörén belül oly nyugodtan ül, mintha a fiú megszelídítette, betanította volna, benne parancsolóját és pártfogóját látná. Ellentétben a mi jégmadarainkkal, barátságos, jóindulatú madár, t. i. kevéssé „kenyérírígy”, sőt inkább nagyon társaságkedvelő.

A szürke halkapó is úgy végzi halászatát, hogy olyankor, amikor szokásos mesterfogásai már nem válnak be, akkor szóval, nem magaslesből, hanem a víz fölött „szitálva” megáll a levegőben és a magasból csap le.

A halkapók ellenségeit nem tudom megnevezni. Sohasem láttam, hogy ragadozómadár csapott volna rája és nem ismerek más ragadozót sem, amely reá veszélyes lehetne.