Szalakóta (Coracias Linn.)

A nemzetséget a következő ismertetőjegyek jellemzik: feketés szarubarna csőrük középhosszú, meglehetős vaskos, egyenes, erős, tövén kiszélesült, boltozatán enyhén hajlott, csúcsán horgas; a láb rövidebb, mint a középső ujj, a szárny második evezője a leghosszabb, a farok csapottvégű.

A szalakóta (Coracias garrulus Linn.)

Szalakóta (Coracias garrulus Linn.).

A szalakóta tollazata pompás színezetű. Feje, nyaka, alsó fele és szárnyfedői zöldbe játszó, halvány égszínkékek, az orrlyukai fölött lévő, továbbá a szájzugnál és torkán lévő tollak fehéresek, az alsó kar mentén lévő kis fedőtollak, farcsík és felső farkfedőtollai mély tengerkékek; dolmány- és válltollai, valamint hátsó karevezői fahéjbarnák, kézevezői feketék, tövükön égszínkékek; a karevezők sötétkék fényű feketék, a külső zászlók tőfelükben hasonlóképpen égszínkékek, az evezők alulról nézve mélykékek; a két középső farktoll piszkos szürkésbarnás, a többi halvány égszínkék; a belső zászló közepén sötétkék, a végén halvány végszegély előtt világoskék; a legkülső farktoll ferdén lecsapott vége fekete. Lábai sötétsárgák, szeme sötétbarna.

A szalakóta Európában, Skandináviától délre mindenütt található, de még sokkal messzibb terjedt el és vándorútján egész Afrikát és Dél-Ázsiát átrepüli.

A szalakóta téli szállásáról jövet csak április utolsó napjaiban érkezik hozzánk és már augusztusban ismét úton van.

Kevés madár élénkíti meg annyira a vidéket, mint a szalakóta. Lehetetlen észre nem venni. Borús időben komor és rosszkedvű, ellenben napsütéskor gyakran a levegőben magasan csapong és ilyenkor különös kanyargásokat is végez; pl. nagyobb magasságból hirtelen fejjel lefelé zuhan alá és azután lassan ismét fölfelé igyekszik. A szalakóta mindenesetre repülés közben tanusítja legkitünőbb tehetségeit.

Magyarországon a szalakóta helyenként valósággal közönséges madár, amiről igen sok népies elnevezése is tanubizonyságot szolgáltat. Nevei: kékszalakóta, kékcsóka, zöldkánya, kékvarjú, vasvarjú, vaskánya, szaricsóka, tengeri vagy árvaszajkó, kékmátyás, vasmadár, vaskánya, kalangyavarjú. Utóbbi nevét arról a jellegzetes szokásáról kapta, hogy nyár derekán, amikor fiai már repülősek, tehát az állomány feltünően meggyarapodott, nagy számban üldögélnek a gabona- és szénakalangyákon s onnan leselkednek táplálékukra. Az alacsonyabb dombvidék és a síkság jellegzetes madara, nálunk tehát leggyakoribb az Alföldön és a Dunántúlon. Az ország egyéb területén is előfordul, de főleg csak átvonulóban; mint fészkelőmadár csakis az alacsonyabb területeken honos.

A szalakóta nálunk vonuló madár, amely április vége felé szokott megérkezni s augusztus végéig marad. Kivételes eset, ha korábban érkezik vagy még szeptember végén is találkozunk vele.

Költési ideje május vége, június eleje. Fészkelőhelye többnyire faodu, melyben csak a korhadó fatörmelékre rakja a tojásait. Fészkel kivételesen elhagyott szarka- vagy varjúfészekben, sőt a nagynyílású, mesterséges fészekodvakat is elfoglalja, ami módot nyujt arra, hogy ezt a gyönyörű madarat esetleg nagyobb parkjainkba is betelepíthessék. Csak arra kell ügyelni, hogy az odut magasan és rejtetten szereljük föl.

Mint hasznos rovarirtó madarat a magyar madárvédelmi törvény védelem alá helyezi; lövése, fogása stb. tehát tilos. Mint egyik leggyönyörűbb madarunk azonban esetleges helyi kártételei esetén is kíméletes és védelmet érdemel.