2. Lajhármakik (Nycticebus E. Geoffr.)

A lajhármaki (Nycticebus coucan Bodd.)

[Más neve: Stenops tardigradus]

A karcsú lórinál jobban ismert a lajhármaki. Az indiai lakosok sarmandi billinek (szégyenlős macska), lajjar banarnak (szégyenlős majom), a malájok kukangnak, bru-zamundinak, a batták pukánnak hívják. Gyakrabban fordul elő és jobban elterjedt, mint karcsú rokona. Elterjedésének nyugati határául az alsó Brahmaputra és a keleti hosszúság 89-ik foka tekinthető, mivel Rangpur közelében még előfordul. A Himalájában nem találták meg, ellenben Asszamban, Szumatrán, Jáván, Borneón és a Philippini szigeteken otthonos. Nagyobb és zömökebbtestű, mint rokona; színezetében és nagyságában nagy eltéréseket mutat, úgyhogy ezeknek az alapján egyes kutatók különböző fajok egész sorát állították fel. Főszínezete felül világosabb vagy sötétebb hamuszürke vagy ezüstszürke – gyakran vörhenyes – amely alul halványabbá válik. Háta közepén gesztenyebarna sáv húzódik amely a fejtetőn nagy folttá szélesedik s ez a két fület is körülfogja, de nem ér a barna gyűrűvel övezett szemig, vagy négy barna csíkot bocsát előre, és pedig egyet-egyet a két fülhöz, kettőt pedig a szemekhez. Mindkét szemét sötétbarna gyűrű veszi körül; orra és talpa húsvörös. Testhossza 32–37 cm-t érhet el, farka 1.5–2 cm-t. Jones felboncolt egy példányt, amelynek belei 158 cm hosszúak voltak. Bock szerint bőre alatt kibírhatatlan szagú zsírréteget hord.

Lajhármaki (Nycticebus coucang Bodd.).

Lajhármaki (Nycticebus coucang Bodd.). Kothe, Berlin phot.

A lajhármaki, ez a nagyon nehezen megfigyelhető állat, családokban él, a nappalt faodvakban alussza át és csak az alkonyat beálltával kezd el kóborolni. Európai ember alig látta a szabadban. Rosenberg csak annyit tud róla mondani, hogy egész éjjel nesztelen léptekkel járkál levelekből és gyümölcsökből álló tápláléka után, e mellett azonban a madártojást és a madárfiókákat sem veti meg. Szerinte a lajhármaki nagyon harapós és igen szívóséletű állat. A nőstény csak egy fiat szül egyszerre. Megfigyelések szerint, ha zsákmányt talál, először két hátsó lábára emelkedik s azután rádobja magát áldozatára. Rendesen nem hallatja hangját, vagy csak igen gyengén morog; ha feldühösítik, vagy ha harapni akar, úgy ezt meglehetős hangos röfögéssel adja tudtul. Fogságban eleinte harapós és vad, de igen hamar megszelidíthető.

A lajhármaki gyakran kerül Európába és így állatkertjeinkben sem ritka. Európában tartott példányokon megfigyelték, hogy egy perc alatt alig haladnak négy ölet. Az állat rendesen négykézláb járkál és csak nagyritkán tesz néhány lépést fennállva. Kúszni sokkal jobban tud, azonban lomhasága ebben is nagyon kirívó. Izomerejét és biztos fogását mindenkor megbámulhatjuk. Azok a keskeny vaspálcák, melyek ketrece üveglapjainak keretéül szolgálnak, teljesen elegendők ahhoz, hogy rajtuk a lajhármaki egyenesen felsétáljon!

A nappali világosság bántja a szemét, éjjel azonban kitűnően lát; ilyenkor a napközben oly fénytelen szemei messzire villognak. Hallása olyan tökéletes, hogy még álmában is meghallja a rovarok közeledését. Ezeket, rendszeres táplálékát, és a madarakat mesteri módon lepi meg, és egyetlen, villámgyors mozdulattal keríti hatalmába őket. Közönségesen lágy fütyülő hangot ad, amely azonban kedélyállapota szerint sokféle árnyalatot ölt; haragjának átható hangon ad kifejezést.

A lajhármaki Jáva bennszülöttei előtt nagyon rossz hírben áll. Úgy tartják, hogy az állatnak veszedelem, betegség és halál jár a nyomában, s azért mindenki kitér az útjából. Hasskarl szerint a fogvatartott állat csöndes, türelmes és búskomor. Egész nap összekuporodva, fejét összetett kezére támasztva gubbaszt. Az egyik megkötött példány bánatos kifejezéssel emelgette pórázát, mintha szomorú sorsáról panaszkodott volna. Eleinte hozzá kapott ápolójához, azonban egy kis fenyítés csakhamar észretérítette. Ha cirógatták, megfogta és melléhez szorította az ember kezét, miközben félig nyitott szemét ápolójára függesztette. Az éj beállta meghozta elevenségét. Elsőben a szemét dörzsölgette, mint az álomittas ember, azután körülnézett és elkezdett járkálni. Köteleken is ügyesen mászkált. A tejet és gyümölcsöt nagyon szerette, de különösen madarakra és rovarokra vágyott. Ha madarat tartottak elébe, óvatosan közeledett feléje s amikor már csak egy lábnyira volt tőle, megállt és felágaskodott, majd még közelebb jött, lassan kinyujtotta karjait, és végül villámgyors mozdulattal ragadván meg prédáját, néhány pillanat alatt megfojtotta.

Jones Indiában tartott egy példányt, amely a meleg évszakban nagyon szelíd volt, a hűvös idő beálltával azonban kedvetlen és haragos lett. Amíg meleg volt nagy hálával fogadta, ha megfürösztötték, de mikor az idő hűvösre fordult, minden csekélység fölizgatta. A nap fölkelte után egy órával összegömbölyödött, akárcsak a sündisznó, és mély álomba merült, napnyugta előtt fél órával fölébredt, rendbehozta a bundáját, valami keveset evett és újból elszundikált s csak a sötétség beálltával volt igazán ébren. Édes gyümölcsön kivül rovarokkal is táplálkozott a habár nem volt falánk, mégis alig tudtak neki elég sáskát és bogarat fogni. Éjjel ő maga vadászott rovarokra, s ha valamilyen rovar a közelébe került, rávetette villogó szemét, kissé visszahúzódott és azután hirtelen reáugorva mind a két kezével megragadta. Táplálékát rendesen csak egyik kezével emelte a szájához, máskülönben azonban nem tett különbséget kéz- és láb közt, illetőleg minden végtagját egyformán használta. Gyakran csak egyik kezével kapaszkodott meg a ketrec tetején, míg a másik hárommal odalent motoszkált. Nagyon szeretett kézzel-lábbal ketrece tetejébe kapaszkodni s testét aláeresztve ide-oda himbálni, mintha a szabadban megszokott mozgását akarta volna ezáltal pótolni. Napkelte felé legszívesebben játszott ápolójával, s ha ez ujját nyujtotta neki, illedelmesen végignyalta.

Én az amszterdami állatkertben figyeltem meg egy példányt, mely semmikép sem tett reám olyan benyomást, mintha szomorkodott volna sőt ellenkezőleg, nagyon is érthető fúvással fejezte ki elégedetlenségét és többször meg akarta harapni ápolója kezét. Legérdekesebb volt mozgásának a módja. Az állat ugyanis egy csaknem függőleges póznán csüngött fejjel lefelé és nagy szemét merően rászögezve a körülötte levőkre lépésről-lépésre hátrált fölfelé, amit semmiféle más állat sem tesz.

Egy másik példányt magam tartottam fogságban s meglehetősen jóindulatú, illetőleg elég szelíd állatnak tapasztaltam, mely azonban minden gyöngédtelen érintéssel szemben sajátszerű, nem éppen hangos, de elég éles „kekekeker” kiáltással, sőt néha harapással is védekezett. Egy ízben átharapta ápolójának hüvelykujját. Nyugvó helyzete rokonáéhoz hasonlított. Amikor alulról fűlő ketrecbe került, odahagyta póznáját és a meleget keresve beásta magát a ketrec fenekén levő szalmacsomóba s itt aludt, szokásához híven összegömbölyödve. Alvás közben lassan és mélyen, percenként átlag 22-szer vesz lélekzetet. Ami körülötte történik, azzal egyáltalában nem törődik, azonban többszörös érintésre fölébred s szemét fölnyitva álomittasan révedez a távolba.

Jó tizenkét órai alvás után ébred fel, szép csendesen felkúszik valamelyik póznáján a magasba a mindenekelőtt bársonyszerű bundáját hozza rendbe. Ebben a munkájában minden várakozást felülmúló ügyességet és hajlékonyságot tanusít, s bundájának nincs olyan része, amit el nem érne. Némelykor olyan nehéz testtartással ül, hogy még a pókmajomnál is csodálatos volna. Ugyanis az egyik ülőpóznán leül combjára, két kezével megragadja a szomszéd rudat, lábait a karjainál előbbre nyujtja s karjai fölött összeteszi. Máskor a majmok módjára hátuljára ereszkedik, de kezével belekapaszkodik valamibe. Ha vízszintes ágakon jár, hátul jóval magasabb, mint elől. Járása óvatos ugyan, de elég gyors. Hüvelykjét és öregujját éppoly gyakran rakja előre, mint hátra, sőt megesik, hogy egyik ujját előre és ugyanakkor a másikat hátra fordítja. Rokonaihoz hasonlóan némelykor módfelett szétveti lábait. A földön szintén nehézkesen mozog.

Bundájának rendbehozatala után ennivalót keres. Táplálkozásában ragadozónak bizonyul, mert habár növényi táplálékhoz is hozzászokik, a rovarokat és az apró melegvérű állatokat mégis minden egyébnél többre becsüli. A lisztkukacot tucatszám fogyasztja s minden kisebb madár rögtön felkölti érdeklődését és öldöklő vágyát. Mindazonáltal ha madarat bocsátunk a ketrecébe mégsem esik neki valamilyen eszeveszett mohósággal, sőt még rendes sodrából sem igen jön ki. Vigyázva, áldozatának minden mozdulatát lesve közeledik hozzá, nem gyorsabban, mint amilyen rendes járása, de azután hirtelen feléje csap és biztos fogással ragadja meg. Első teendője erős harapással összezúzni a madár koponyáját, s erre nagy nyugalommal költi el agyvelejét, azután húsát. Megkoppasztásával nem vesztegeti az időt; a tollakat ajkával rántja le és ott hagyja.

A szomszéd ketrecben levő lórit elsőbben látható érdeklődéssel szemlélte, de későbben rá sem hederített. Értelme alacsony fokon áll, mindenesetre alacsonyabban, mint a lemuroké, a galágókkal pedig éppen nem állja ki az összehasonlítást.

A berlini állatkertben már egyszer szaporodott a lajhármaki; a fiatal állat azonban nem nőhetett föl, mert az öregek nem ápolták kellő odaadással. Az újszülöttet legelőször Heck pillantotta meg. Egy napon dél felé Heck észrevette, hogy a hím lajhármaki combján valami kis állat csüng; rögtön tudta, hogy ez nem lehet más, mint a fiatal maki, mert már reggel megfigyelte, hogy a nőstény erősen nyalta – látszólag a saját hasát; valószínűleg akkor már a fiát részesítette az első mosdatásban. A fiatal lajhármaki csodálatosan hasonlított a karcsú lórihoz, szinte azt mondhatnánk: ugyanaz az alak volt kisebbített kiadásban. Állandóan apja testén mászkált, miközben kicsi, apróujjú kezeivel egyes szőrcsomókba kapaszkodott és fejével, alig hallható mekegésszerű hangok hallatása közben ide-oda keresgélt. Nyilván anyja emlőjét kereste, s ezért első dolgunk volt őt anyjához ismét visszavinni. Ez néhány sikertelen kísérlet után végre megtörtént, és az anya boldogan nyalogatta hazatért fiát. Kis idő mulva azonban lerázta magáról, úgyhogy most már egyedül függött a mászófán, miközben szemtanui ugyancsak megcsodálták kis kezeinek izomerejét: úgy látszott, hogy testének egyáltalában nincsen súlya; végtagjai minden tetszőleges helyzetben látszólag a legnagyobb könnyedséggel tartották a testet.

Az indiai múzeum tisztviselője, Annandale arról értesítette 1908-ban a londoni zoológusok társaságát, hogy Asszam Luschai hegyei között egy farkos lajhármaki-faj is él. Ennek vastag, lompos farka van, olyan mint az afrikai pottónak. Tudósításához fényképet is mellékelt, ezen azonban a farok egyáltalában nem látszik; de hogy van, azt egy ott élt geológus és egy ezredes is megerősítik, és a fénykép kétségen felül bizonyítja, hogy a szóbanforgó állat testalakja és bundája rajzolata révén valóban lajhármakinak tartható („Proc. Zool. Soc.” 1908.). Úgy látszik, hogy ez a lajhármaki farka révén átmeneti alakul szolgál a következő rokonfajok felé. Ezek afrikai félmajmok csökevényes farokkal, amelyek külsőleg nagy mértékben hasonlítanak ugyan, de kezük alkotása, farkuk hossza és fogazatuk eltérő volta révén annyira különböznek egymástól, hogy két fajukat két külön nemzetség tagjainak kell tekintenünk.