4. Medvemakik (Arctocebus Gray)

A medvemaki (Arctocebus calabarensis Smith.)

Hossza 30 cm. A pottótól főleg nagyobb szemei és fülei, gumóvá törpült mutatóujja, nagyon csökevényes farka, valamint alul-felül egyenlő számú fogból álló fogazata és utolsó zápfogai révén különbözik, melyek közül a felsők három-, az alsók pedig ötgumójúak. Bundája tömött, hosszú és gyapjas, azonban arcán, valamint kezeinek és lábainak felső oldalán gyér és rövid. Színezete rozsdásbarnaszürke; testének alsó és végtagjainak a belső oldalán világosszürkés; arca, kezei és lábai sötétbarnák. Hossza 25–30 cm.

A medvemaki Afrika nyugati részéből, a Niger folyó torkolata körül fekvő tájak erdeiből ismeretes.

Medvemaki (Arctocebus calabarensis Smith.).

A satnyaujjú félmajmok életmódjáról vajmi keveset tudunk, habár a medvemakit már 1680-ban felfedezték, s a potto is már a XVIII. század eleje óta ismeretes és több ízben jutott el élve a londoni állatkertbe.

Bosman, a pottó felfedezője az állat életmódjáról is elmond egyetmást. Nevezetesen úgy találta, hogy az állat olyan lomha, mint a lajhár, és ezért a Guineában élő hollandiak lusta állatnak nevezik. Boyle szerint teljes elvonultságban él, ritkán és csak éjjel mutatkozik, növényekkel, különösen maniókával táplálkozik és a bennszülöttek bokorikutyának nevezik. Csincsocsóban egy fiatal pottót tartottak, amely a nappalt rendesen alva töltötte, még pedig vagy összekuporodva feküdt, vagy pedig a rácsra vagy valami botra kapaszkodott és úgy csüngött ott teljesen összegömbölyödve. Egészen mindegy volt neki, hogy a bot függőlegesen, vizszintesen vagy rézsutosan állott-e. Ha napközben felköltötték, elkapdosta az elébe tartott rovarokat, s eközben olyanokat ugrott, mint a béka. Csakhamar megszelídült s jóindulatú, de unalmas állatnak bizonyult. A bennszülöttek azt állítják, hogy éjente olykor rettenetes sikoltozást hallat, s hogy az angol előörsök az asanti háborúban többször riadót vertek e miatt.

A londoni állatkert két példányáról Sclater a következő tudósítást küldte volt nekem:

„Pottóink nappal sohasem jönnek elő jószántukból, azonban esténként, jó időben rendesen megjelennek s egész éjjel fürgén ugrándoznak kis ketrecükbe erősített faágakon. Érett gyümölccsel, almával, körtével, fügével, banánnal és más effélével tápláljuk őket, azonban főtt rízst, cukorral édesített tejes kenyeret és apró darabokra vagdalt főtt hust is esznek. A ketrecükbe eresztett apró madarakat nagyon ügyesen fogják el és nyomban darabokra tépik. Ugylátszik ez a kis változatosság nagyon a kedvükre van.”

Ma már a mi állatkertjeinkben sem számítanak a pottók a ritkaságok közé. Leginkább Kamerunból hozzák őket. Az amszterdami állatkertben már 1887-ben fia született egy pottónak, de csak tizenegynapos lett. Általában a pottók nem valami jól érzik magukat nálunk: