1. Fülesmakik (Galago E. Geoffr.)

Elliot szerint 34 fajuk és alfajuk ismeretes; ezekből 30 a Galago E. Geoffr. nemzetségéhez, míg 4 egy másik, a Hemigalago Dahlb. nembe tartozik. Utóbbiak kisebbek, lábtőcsontjaik nagyon hosszúak, fülük rövidebb, farkuk szőrözete ritkább, felső második előzápfogukon külön gumójuk fejlődött. A Galago nemet Elliot további három alnemre osztja föl és ennek a fölosztásnak mindenesetre nagy jelentősége lehet. Matschie Német-Keletafrika emlősállatairól írt munkájában megjegyzi, hogy minden vidéken egy nagy és egy kis fülesmaki él, és az ezenkívül fölállított fajok a megfelelő területen élő faj korszerinti, ivari vagy időszaki változatainak tekinthetők. Az alnemeket Elliot külső és belső sajátságokkal jellemzi. Az Otolemur Coquer. nagy, körülbelül házinyúlnagyságú, hosszú arcorral; az Otolicnus Illig. kicsi, patkánynagyságú, rövidebb orral; az Otogale Gray alnemet végül rövid orr, de a másodiknál rövidebb lábtő jellemzi. Minden alnem tagjain megtaláljuk természetesen a szükséges fogazat-bélyegeket és a rájuk jellemző, a koponyán kialakult sajátosságokat is.

a) Kis fülesmakik (Otolicnus Illig.)

Kicsi, patkány nagyságú állatok, rövid arcorral; az utolsó felső zápfoguk 3 vagy 4 gumójú, az utolsó alsó zápfog azonban mindig 5 gumójú.

A szenegáli galágó (Galago senegalensis E. Geoffr.)

[Más nevei: moholi, galago.]

Már Adanson óta ismerjük; 1796-ban írták le. A mókus nagyságú takaros kis állat teste 17–20 cm, farka pedig 23–25 cm hosszú. Rövid, de sűrű és selyempuha bundája felső részén szürke, fején és hátán gyengén vöröses, végtagjainak belső részén és a hasán sárgásfehér; hasonló színezetűek a pofák és a szemei közt eredő és az orra végéig terjedő sávok. Fülei hússzínűek, szemei barnák. Zápfogainak eltérő sajátságain kívül jellemzi a törpe galágót farka szőrözöttsége, amely a farktövön simán fekszik és csak a vége felé borzolódik föl, valamint aránylag rövid és vastag ujjai és lábujjai. Hazája Nyugat-Afrika nagy része, Szenegál, Angola, Kamerun. Adanson Szenegambia folyóinak erdeiben fedezte fel.

A szenegáli galágó (Galago senegalensis E. Geoffr.)

A keleti galágó (Galago sennariensis Less.)

Magam gyakran megfigyeltem Kordofánban a törpe maki keleti, erősebben kékesszürke helyettesítőjét (G. sennariensis Less.), amely a Fehér-Nílustól délre egészen a Maschona és a Nyassa földig fordul elő. A bennszülöttek tendj vagy ndele néven ismerik és azt hiszik, hogy eredetileg majom volt, amelyet csak álmossága süllyesztett mostani állapotába. Rendesen a mimóza-erdőkben tartózkodnak, még pedig párosan. Nappal vastag ágakon, a törzsek közelében ülve alszanak, de a léptek zajára nyomban megélénkülnek. Felriasztva fürgén és ügyesen futkosnak az ágakon, de nem menekülnek el, sőt inkább csakhamar megcsöndesednek s a sűrű lombozatból kíváncsian kandikálnak le az emberre. Nagyon ügyesen mozognak a mimózák hegyes tüskéi között és igen jó ugrók, könnyedén szökellnek egyik fáról a másikra. Úgy mondják, hogy éjjel nesztelenül és nagyon fürgén vadásznak a rovarokra, azonban a mangógyümölcs húsát is megízlelik. Szemeik állítólag „mint az égő tűz” úgy villognak a sötétben. Azt is állítják, hogy a törpe galágót nagyon könnyű hurokkal fogni, sőt a jó mászó nappal kézzel is elérheti, mert csak jól meg kell rázni azt az ágat, amelyen az állat ül, s ez, attól való félelmében, hogy le talál esni, szorosan oda kapaszkodik és ekkor minden nehézség nélkül megfogható. Azt hiszem, hogy a fogásnak ez a módja csakugyan beválik; mert fiatal mókusokat fogtam ilyen módon.

Egy Bacle nevű kereskedő, aki a mult század elején Szenegambiában utazott, egy négertől egy pár ilyen galágót kapott, amelyeket az arábiai gumit szolgáltató akácerdőben fogott. A galágókat „gumiállatok”-nak is hívják; tudjuk róluk, hogy szívesen eszik a mimózák gyantáját. Bacle példányai is elfogyasztották a gyantát, azonban legkedvesebb eledelük mégis csak a rovarok voltak. Nagy mohósággal fogdosták a konyhai svábbogarakat; tojást és főtt ételt is ettek és a tejet is megitták. Viselkedésükben úgy a makikra, mint a denevérekre emlékeztettek. Fürgeségük, pajkosságuk és különösen kitűnő ugróképességük bámulatba ejtette a hajó minden utasát. Legkülönösebb az volt, ahogyan a fülüket mozgatták. Ha az állat aludni készült, akkor füle először tövén ráncolódott össze, azután a hegye befelé csapódott, úgyhogy már alig látszódott valami belőle. Azonban a fül hegye már a legcsekélyebb neszre újra kipöndörödött és az egész fülkagyló kifeszült és kisímult. Teljesen hasonlóan jár el némely denevér, amidőn a nappali zajban aludni akarván, ilykép tompítja rendkívül finom hallását.

Allen galágója (Galago alleni Wtrh.)

Kamerunban él, azonban Fernando Po szigetén és Gabunban is otthonos, valamivel nagyobb az előbbi fajnál. (Elliot szerint teljes hossza 445 mm.) Fülei nagyok, ujjai és lábujjai nagyon hosszúak és soványak; színe általában feketésbarna, feje, kereszttája és farka töve szürke, végtagjai pedig vörösek; farka fekete, alsó része fehér. Fogazatában is különleges sajátságokat találunk.

A törpe galágó (Galago zanzibaricus Mtsch.)

A német-kelet-afrikai partvidéken ez alnemet a nagyon apró törpe galágó (G. zanzibaricus Mtsch.) képviseli, amelyet Zanzibárban ndelenek hívnak. Teljes hossza 365 mm, ebből 195 jut a farkára. Felső része fahéjbarna, kezei és lábai szürkésfehérek, farka barna, de a vége felé folytonosan sötétedik. Hogy egy másik német-kelet-afrikai, legalább bizonyos évszakban szürkés bundájú törpe galágó ugyanebbe a fajba tartozik-e, avagy egy másikba, amely azonban esetleg az imént tárgyaltnak csak alfajaként értelmezendő, amint azt Vosseler véli, aki mind a két alakot Amaniban, az Usambara vidékén megfigyelte – azt Matschie annak idején Német-Kelet-Afrika emlőseiről írt munkájában nem döntötte el, és Elliot sem sorol föl több megfelelő színezettel és megfelelő előfordulással kitüntetett fajt vagy alfajt. Tény azonban az, hogy ilyen alak van: Vosseler rendkívül élénken ecseteli kis állatunk szabadban és fogságban való életét.

A törpe galágó (Galago zanzibaricus Mtsch.)

„Már kivételesen alkonyattájban is láthatjuk szürke galágónkat az erdők liánjain mászkálni. Rendesen azonban nehezen vesszük csak észre, bár a kis állat nagyságával arányban nem álló, rendkívül erős kiáltása gyakran hallatszik az erdő csöndjében. Rendszerint a fák koronájából jön; a csattogó éles hangok, melyeket sajátságos mély mellhang kísér, inkább a meglepetés szüleményei, mint a félelemé vagy az ijedtségé. Az állat akkor hallatja őket, ha valamilyen szokatlan élő lényt pillant meg. Egyszerre csak hirtelen rákezdi és izgatottan távozik, bár a betolakodott idegen már régen eltűnt. Lakásaik faodvakban találhatók meg, amelyekből a fák ledöntésekor kimásznak. Félig álomittasan, félig a nap fényétől megvakítva gyakran családostul jutnak fogságba; sorsukba nagyon hamar beletörődnek. Fiatalokat december és március közt találunk, ezek eleinte nagyon ügyetlenek. Úgy látszik, hogy testrészeik még nem érték el megfelelő arányukat; testük első, gyér szőrözete még alig fejlődött ki, és így jól láthatjuk, hogy előreálló szemekkel ellátott nagy feje és hosszú hátsó lábai milyen kevésbbé vannak arányban vézna testével. Kezei és lábai túlnagynak tűnnek föl, mintha csak valami gyermek felnőtt cipőit viselné. Ha az anyától fiát elszakítjuk, az nem védekezik a fiatal maki elrablása ellen. Ha azonban csak egyszerűen felzavarjuk őket, az öreg szájába veszi a fiát és biztos helyre viszi el. Orruk finoman fejlett; kitűnő szaglása révén a hím a nőstényt még napközben is követheti, úgyhogy nincs is szüksége korántsem gyenge szemeire. Az ébren lévő állat összehajtogatható füle állandó mozgásban van: a légy leghalkabb zümmögésére is többszörös ide-oda fordítással reagál. A fülkagyló kevésbbé érzékeny. A pupilla napközben kicsi, egyenesen álló ellipszist alkot, éjszaka azonban egészen kerek. Szemei pompásan világítanak; ha alkonyatkor vagy ferdén beeső lámpafénynél nézzük őket, sötétsárgán izzó szénhez hasonlítanak, ha azonban a fény az állat és a megfigyelő szeme közt van, akkor zöldeskék opálként ragyognak, egyenesen vakítanak. Egyik példány inkább kerek fejűnek látszik, a másik inkább hegyesorrúnak. Ez fakóbb színezetű, amaz éles, szép rajzolatú. Ugyanabban a korban lévő példányok füleinek és kezeinek színezete halványrózsaszíntől barnásfeketéig változik.

„Fiatal példányok szelídebbek és bizalmasabbak lesznek, mint bármely más állat. Gyakran keresik fel az emberek társaságát, és szerencsétlenek, ha nem lehetnek köztünk. Gyakran észlelhetjük, hogy fiatal példányok, ha megéheztek vagy egyedül vannak, éles, fütyülő hangot hallatnak, amely a denevérekéhez hasonlít; azonban már a második, harmadik hónapban hangosan kiáltoznak, mint azt már az előbb leírtuk. Ha türelmetlenek vagy várnak valamire, azt leszálló, elnyujtott, hangos „mbääh”, vagy emelkedő, halkabb „mm” hangjuk fejezi ki. Az ember cirógatását is ezzel a hanggal kísérik, valamint akkor is hallhatjuk, ha a nősténynek udvarolnak. Ha dühösek, vagy ha támadás ellen védekeznek éles, mekegésszerű hangokat eresztenek meg, füleiket, mint a macskák, hátra fektetik és szájukat és kezeiket harcra készen tartják. Amilyen gyorsan harapnak, fujnak, karmolnak, ütnek dühükben és ha bosszankodnak, épp olyan gyorsan mulik el ismét ez a hangulatuk. Jó érzésükben a fiatalok gyakran szopják ujjukat. Mindjobban és jobban megismerik és megbecsülik ápolójukat. Az etetéseket néha a játszási kísérletek váltják föl, amelyeket a kabátujjban rejtőző állat az előtte mozgatott ujjal végez. Most már gyorsan nő a bizalom. Még félig sem nőtt állatunk ugrópróbákat kezd végezni, persze lehetőleg csészék, poharak közé; környezetét is jól átvizsgálja. Rövid kirándulásai rendszerint gyors befejezést nyernek: az állat visszabújik az őr kabátujjába, de kisvártatva újra próbaútra indul. Nemsokára annyira megszokja az egyszer használt búvóhelyét, hogy már reggel oda tolakszik a ruha és a test közti kényelmes helyre és egész nap viteti magát, legfeljebb egy-egy neki nem tetsző mozgáskor vonít fel.

„Vonzódása, kedves, mindig élénk természete és mulatságos játékai annyi örömet és szórakozást nyújtanak az őserdőben magányosan élő európai embernek, hogy ezekért a tulajdonságaiért szívesen elnézi egy-egy rossz szokását. Ezekhez tartozik, hogy örömét mindig vizeletelválasztással is megerősíti. Ha a galágót szabadra engedjük, azonnal szenvedélyes örömmel köszönti urát, majd lábainak először egyik, azután másik oldalát vizelettel bekeni, felugrik ura arcára és keskeny, vékony, lapos, de hosszú nyelvével annak száját, orrát és szemeit végignyalja, a durvább bőrrészeket pedig alsó állkapcsának metszőfogaival hántja le. Ezt a finom, gyöngéd megkülönböztetést sohasem felejti el. Ha ebédideje van, nem mulasztja el, hogy meg ne jelenjen és a tányérból illedelmesen együtt ne egyen a gazdájával. Nagyszerű látvány, ha poharaknak, üvegeknek esik neki. Ami csak alkohol, azt mind meg kell neki kóstolni, a legerősebb konyaktól a leggyengébb szódás whiskyig. A finom italokat nagyon is sokra méltatja, habzó pezsgő és édes likőrök mindig megnyerik a tetszését; rövid időközökben újra és újra fogyaszt belőle, és ha valaki iszik, rátelepedik annak vállára és a pohár széléhez tolakszik.

„A galágó nagyságához képest sokat elbír. Ha egy rovart, amely a fénytől megzavarodott, észrevesz, vad hajszát indít ellene. Majd a lámpa alatt keresi, majd meg elgondolhatóan legügyesebb ugrásokkal követi a szobában és néha szinte repülni látszik. Kevéssel azután kisiet az előszobába, a mellékszobák egyikébe vagy a verandára; mert még ezt a szabadságot is megengedhetjük neki, mivel nem szökik el a háztól. – Éveken át szabadon mozgott két hím galágo otthonomban; ezek rendesen a függönyök redői között aludtak, vagy üres szivardobozokban, amelyeknek a fedelét maguk nyitották ki. Sohasem voltak az egész éjszakán keresztül egyformán élénkek, hanem átlag 11 és 3–4 óra között pihentek, de véglegesen csak a napfelkelte előtt húzódtak vissza aludni. Az alkonyat órái alatt vagy kevéssel azok előtt és után nagyon élénkek a galágók. Állataim szelídebbike hívásomat napközben is követte. – Előbb említett, kezüknek vizelettel való benedvesítését félig felnőtt állatok is gyakorolják. Valószínű, hogy ez a szabadból származó hasznos szükségszerűség és arra szolgál, hogy a zöldbékáéhoz hasonló, tágfogású kezeket síma felületen való megkapaszkodásra alkalmassá tegye, de talán az állat szagának terjesztésével a szimatnak a szolgálatában is áll. Bundájának megtisztogatására nyelvén kívül hátsó lába középujjának egyetlen karmát is használja. Még a befogott állatokon is feltűnik, mennyire különbözők egyéni sajátságaik. Egyesek mindig félénkek maradnak, míg mások már rövid idő mulva elfogadják a kézből nyujtott eledelt. A szelídek közül az egyik nagyon víg, a szobában vadul ugrál ide-oda, társait és az ott lévő embereket bele akarja vonni a játékba, hosszan elnyúlik a hátán, ha kezünkbe vesszük és öröme van abban, ha ilyenkor a magasba dobjuk; néhány hatalmas, gumilabdaszerű ugrás után visszatér és folytatni akarja a játékot. A másik minden kedvessége mellett sem óhajt sem az emberrel, sem társaival ilyen módon szórakozni. Egymás között jól megférnek a szelíd és a vad példányok. Ha néha-néha össze is vesznek, soha sem láttam, hogy egymást megsebesítették volna, még akkor sem, ha öten-hatan aludtak egy ládában. Dacára annak, hogy ápolójukat szeretetük megnyilatkozásában előnyben részesítik, az idegeneknek is hízelegnek; mindenesetre érdekes, hogy az egyes személyek közt különbségeket tesznek, mert némely ember ellen, és mindig ugyanazok ellen, legyőzhetetlen ellenszenvvel viseltetnek, ezekre ráordítanak, sőt meg is harapják őket. A fekete embereket általában nem szeretik. Még a fehérekkel már meglehetősen megbarátkozott fiatalok is azonnal támadóállást vesznek fel, ha néger közeledik. Bizonyos, hogy ez a kis galágó a legintelligensebb éjjeli állatok közé tartozik, amely szellemi tekintetben nem egy majomfaj fölött áll. Ezt, valamint ragaszkodását kifejezi akkor, mikor az urára vár.

„Pontosan tudja, hány órakor szokott az este hazatérni; ilyenkor rögtön; az ajtóhoz siet, felugrik a kilincsre, az ablaküveg függönyét félrehúzza és türelmetlenül nézi, mikor érkezik haza gazdája, akit már az üvegen át köszönt.”

„Nagyon szeretik a kis madarakat. Előfordult, hogy a szobába jutott madarakat a galágók még nappal is oly gyorsan felfedezték és összetépték, hogy lehetetlen volt őket megmenteni.”

b) Nagy fülesmakik (Otolemur Coquer.)

Nagy, körülbelül házinyúl nagyságú állatok, hosszú arcorral. A nagy galágók csoportjának a keletafrikai partok mentén mindenütt akad képviselője. Azonban Elliot kétségbe vonja, hogy a Zanzibárban honos fülesmaki különbözik a közeli szárazfölditől.

Az óriás galágó (Galago crassicaudatus E. Geoffr.)

Óriási galágó (Galago crassicaudatus E. Geoffr.).

Óriási galágó (Galago crassicaudatus E. Geoffr.). Kothe, Berlin phot.

[Más néven: agisymbanus..]

A szuahelik kombája. Teljes hossza 70 cm, ebből farkára 37 cm esik. Bundájának uralkodó színezete sárgás vagy barnásszürke, mert szőrszálai töve hamuszürke, vége pedig barna. Orra és orrhegye tája, ujjai és lábujjai sötét színűek, a szín állán és arcán szürkésfehérré világosodik; mellén, hasán és végtagjai belső oldalán világosabb szürkébe megy át. A vastag, bozontos, tövén barnásvörös farok hátsó fele feketésbarna. A nagy, majdnem csupasz fülek hamuszínűek.

Zanzibár szigetén – írja Kersten – nagyon egyszerű módon ejtik az állatot fogságba; megfogják a nélkül, hogy vadásznának rá, mert torkossága csalja tőrbe. A zanzibári galágo ugyanis nemcsak a magasabbrendű gerincesek meleg vérét szomjúhozza, hanem az édes nedveknek is nagy barátja. Amikor a pálmabort lecsapolják, gyakran beállít a komba és addig szürcsöli az édes levet, amíg csak meg nem részegszik tőle. Így találja másnap reggel a néger és vagy egyszerűen kalitkába dugja, vagy pórázra köti és piacra viszi a nehéz álomban szendergő állatot. Kelletlen érzéssel és nem csekély álmélkodással ébred az erdő szabad fia és nagyon hálátlan módon fogadja ápolója barátságos gyámkodását. Csak lassanként barátkozik meg gazdájával.

Mint a szeszes italok nagy barátja nem iszik vizet, az édes nedveket és a gyümölcsszörpöt azonban örömest szürcsöli, és a teát és kávét is megissza, sőt utóbb annyira megkedveli, hogy a teázás idejében pontosan megjelenik az asztalnál. Kedvelt italát élvezve a macska módjára dorombol. Legkedveltebb tápláléka minden körülmények között a nyers hús marad s különösen a rovarokat kedveli. E tekintetben még hasznossá is válik, amennyiben a házból kipusztítja az egeret és a svábbogarat. Halkan oda lopakodik a svábbogárhoz és pókujjait hirtelen szétterpesztve hozzákap, szétnyomja prédáját és kedélyesen csámcsogva viszi szájához. Egy-egy banánon is elrágogat és a mangógyümölcsöt is kiszopogatja.

Nem ritkán hozzánk is eljutnak élő kombák. A ketrecekben tartott állatokon végzett megfigyelések azt bizonyítják, hogy az óriás galágó viselkedése lényegileg nem különbözik rokonaiétól. Napközben összegömbölyödve hever ketrece legsötétebb zúgában. Ilyenkor fejét kezei közé fekteti és bozontos farkával egészen beborítja, hátsó lábával pedig ezt, amennyire a hosszú hátsó végtagok engedik, átfogja. Ilyen módon olyan tökéletesen elrejti a fejét, hogy a fülein kívül – ezeket soha sem fedi be az állat – semmi sem látszik belőle. Farkának egy kanyarulata rendszerint befedi egyik fülét és ez egyidejűleg szemeit is eltakarja. Körülbelül este 5 óra tájban ébred fel, kinyujtózkodik, kutatva néz körül ketrecében, miközben fejét felváltva hol előretolja, hol megint visszahúzza. Ezután megtisztálkodik és végül elkezd mászkálni. Mozdulatai lassúak és óvatosak; léptei teljesen nesztelenek. Ujjait járás közben szétterpeszti és farkát maga után vonszolja a földön. Lassan, de ügyesen és mindenféle testállásban kúszik; egyik kezével vagy lábával megkapaszkodva hintáz ketrece rácsozatán. A fogva tartott példányokat tejeskenyérrel, hússal és gyümölccsel táplálják. A mazsolaszőllőt és a fügét szenvedélyesen szeretik, de rovarokat és kukacokat is mohón esznek. Az állat az elébe adott táplálékot szájával vagy kezével szedi fel, a még idegen tárgyakat pedig nyelvével tapogatja meg. Élő madarakra sóvár pillantást vet. Az útjába került tárgyakat előbb megszaglássza és csak úgy tapogatja meg őket nyelvével. Az óriás galágó jóindulatú, barátságos állat; hálásan fogadja, ha bundáját vakargatják, de ha az ember felemeli olyankor harapni szokott. Megjelenése és megnyerő barna szeme értelemre vall. Szembogara nappal keskeny kis réssé húzódik össze, éjjel azonban tetemesen kitágul. Az álmából felébredt állat csakhamar hallatja sajátszerű, némely galamb turbékolására emlékeztető szavát. Tompán hangzó, halk „dú”-val kezd szólani, azután fokozódik hangja és ismét alászállva nyávogó „dju-dju”-val végződik. Egész szólama ilykép hangzik: „du, tu, tu, tu, tu, tui, dju, dju”, de mindig nagyon kongó, tompa hangon.

Kirk galágója (Galago kirki Gray)

Tulajdonképpen nem más, mint az óriás galágónak Német-Kelet-Afrika déli részén előforduló halványszürke alakja. Grote-Mikindani a következőket írja róla: „Ha olyan állat jön a közelébe, amelyről azt véli, hogy védekezni kell ellene, például kutya, akkor hátsó lábaira egyenesedik fel, kezeit magasra emeli és ellenfelére ugrik. Közben erősebb hangokat hallat.” Minél öregebb lesz az állat, annál jobban szeret rabolni. Fogságban lévő példányok éjszaka kilopták gazdájuk madarait a kalitkákból.