Varjúkakuk (Eudynamis Vig. et Horsf.)

Oceánia és Dél-Ázsia szigetein él a kukókáknak ez a kevés fajt számláló nemzetsége. A csőr vastag és erős, a láb erős, középhosszú szárnyukon a negyedik evező leghosszabb. Farkuk hosszú és lekerekített.

A koel (Eudynamis honorata Linn.)

A nemzetség legismertebb tagja, melyet a hinduk koel vagy (holland helyesírás szerint kuil), a bengáliak kokil, a szinghalézek koha, a jávaiak tuhu vagy csuli, más maláj népek kuzil néven ismernek. A hím fényes zöldesfekete, a tojó fényes sötétzöld, felül mindkettő fehér foltokkal. Evezőiken és farkukon fehér szalagok vannak. Alul fehérek, nyakuk tájékán hosszúkás, mellükön szívalakú fekete foltokkal. Szemük skárlátpiros, csőrük halványzöldes, lábuk palakék.

„Ez a közismert madár – írja Jerdon – egész Indiában él Ceylontól Burmáig, de otthonos a Maláji- és Fülöp-szigeteken is. Kertekben ligetekben, fasorokban és napjárta erdőségekben tartózkodik, majdnem kizárólag különféle gyümölcsökkel él, mint fügével, banánnal és hasonlókkal.”

Blyth szerint hivogatóját úgy ejti ki, mint a kakuk. Bizonyos távolságról kellemesen érinti fülünket, de éjjel-nappal, minden órában való szakadatlan ismétlését az európai könnyen megúnja. A bennszülöttek főleg hangjáért csodálják ezt a madarat, éppen azért szívesen tartják fogságban és éppen úgy örülnek neki, mint a legkiválóbb énekesnek.