ELSŐ ALREND: Galambok (Columbae)

FEJEZETEK

A galambok nem igen téveszthetők össze más madarakkal. Közepes nagyságú, aprófejű, rövidnyakú, nagy és többnyire keménytollú madarak tartoznak ebbe az alrendbe. A legtöbb galamb csőre rövid és gyenge, magasabb a szélességénél, olykor nyitott, töve lágy, csak lehajló hegye elszarusodott és néha alul fogazott. Rendesen hasítékalakú orrnyílásukat porcos, viaszhártyával boritott pikkely födi. A rövid láb 4 ujjas, csűdje ritkán hosszabb a középső ujjnál. Lábujjaik szabadok vagy csak gyenge hártyával rövid szakaszon összekötöttek; karmaik rövidek, de erősek és többnyire kissé hajlottak. A csűdöt elül rövid harántpajzsok, hátul hálószerű pikkelyek födik. A szárny kemény evezői közül 11 a kézre, 11–15 az alsó karra támaszkodik, közülök a második a leghosszabb. A többnyire rövid és kissé lekerekített farok – mely azonban néha hosszú és ilyenkor a szélén fokozatosan rövidülő – rendesen 12, kivételesen 14–16 tollból áll. A kemény és erős tollazat jól odasímul a testhez; az egyes tollak aránylag nagyok, szélesen kerekítettek és alul pelyhesek. Színük egyszerű, olykor azonban élénkebb, sőt csillogó színek sem ritkák; főleg a nyak és a szárnyfedők pompáznak ércfényben. A legtöbb faj ivar szerint alig különbözik egymástól. Az élő galambfajok legnagyobbika körülbelül eléri a kisebb pulykajérce nagyságát, míg a legkisebbje csak akkora, mint a pacsirta.

A galambok jól bírják a járást, de tovahaladásuk nem gyors. Minden lépésüknél fejükkel biccentenek. Egyesek tyúkszerűen, igen gyorsan szaladnak a földön, mások a talajon ügyetlenebbek, a faágakon azonban kitesznek magukért. Legjobb futóik többnyire a legrosszabb repülők; túlnyomó többségük azonban rendkívül sebesen repül és gyors fordulatokra képes. Repülésüket éles fütyülő hang kíséri. Olykor jószántukból úsznak is, ahogy azt Egyiptomban megfigyeltem, hogy pedig nagy veszély idején a víz alá buknak, azt Naumann és Homeyer Jenő tapasztalta. A különböző fajok hangja általánosságban sokban megegyező, de részleteiben mégis sokfélekép változó. A legtöbb galamb „búg”, azaz szaggatott, mély hangokat hallat, melyek közül leginkább a „rukk” vagy „rukksz” szótagok vehetők ki; mások hangja gyöngén rezgő: „turbékolás”; akadnak köztük olyanok is, amelyek üvöltenek, mások meg kacagnak; vannak fajok, melyeknek kellemesen csengő hangjuk van, ellentétben azokéval, melyek csúnyán korrognak. Érzékeik közül látásuk a legfejlettebb, amit aránylag nagy és gyakran szépszínű szemük is elárul; kitünő a hallásuk is, amelynek élességéről könnyen meggyőződhetünk; ízlelésük, szaglásuk és tapintásuk sem lehet fejletlen.

A galambok viselkedése annyira megnyerő, hogy már a legrégibb időktől fogva a szelidség és az ártatlanság példaképei, olyannyira, hogy még érzékfölötti fogalmak megszemélyesítőikép is szerephez jutottak. Az elfogulatlan szemlélő előtt azonban lényük kevésbbé rózsás színben ragyog. Vonzó lényüket ugyan senki sem vonhatja kétségbe és a párok vonzódása is örömmel tölti meg az együttérző szívet: de már a galamboknak magasztalt hitvesi hűsége nem olyan nagy, hogy kiállaná a tűzpróbát, magzataik iránti ragaszkodásról pedig soknál szó sem lehet. Nem egy galamb csúnyán elhagyja költését: nemcsak tojásait, de kikelt fiókáit is, ha megzavarják. Irigyek és rosszatakarók; kapzsiságuk társaikkal szemben határtalan: a talált élelmet betakarják szárnyukkal, míg a tyúkok bőséges táplálékra akadva, odahívják társaikat.

A galambok, a szónak legtágabb értelmében, világpolgárok. Mintegy 550 ismert fajuk minden földrészen és minden övben, hegyen és síkon él. Mindenütt az erdőt szeretik, mert a fatenyésztés határán túl rendes körülmények között nem igen találkozunk velük. Az a néhány, amely a növényzetnélküli sziklákon ütötte fel tanyáját, kivétel.

Az északi tájak lakói költözködők, a déliek kóborlók vagy állandók. Ezek legfeljebb kisebb csapatokban élnek, rendesen azonban párban; a többiek csak költözködéskor verődnek nagyobb rajokba, mások éven át nagyobb társaságot alkotnak és vannak fajok, melyek oly tömegekbe csoportosulnak, hogy ezek, elfogadható becslések alapján, a madárvilágban előforduló összes ilynemű társulásokat messze felülmúlják. Útjuk ritkán vezet messze vidékre; európai fajaink pl. legfeljebb Észak-Afrikába vonulnak, rendesen azonban már Dél-Európában telelnek.

Mi az alrendet két családba sorozzuk, az első családba a kihalt dronte-félék, a másikba a galamb-félék tartoznak.