Dodó (Didus Linn.)

A Didus-nemzetséghez tartozó fajok csőre a fejnél hosszabb és erősen kampósan lehajlott, a homloktáj kidudorodott.

A Mauritius-szigeti dodó (Didus ineptus Linn.)

Edwards szerint, aki madarunkat egy kép nyomán leírta, 75 cm magas lehetett. Sir Herbert a súlyát 25 kg-nyira teszi. A dodot ábrázoló képek, valamint utazók megmaradt leírásai nyomán, akik még életében megfigyelték, meglehetős hű képet alkothatunk e különös madár külsejéről. A megfigyelőknek legelőször a madár esetlen alakja tűnt fel. Apró, csökevényes szárnyai nem voltak alkalmasak arra, hogy a nehéz testet a magasba emeljék. Mintegy 23 cm hosszú csőrének elülső fele feketés, hátsó fele hamuszínű, Crusius szerint sárgás volt, az alsó kávák mindkét oldalán a két rész között kékes folt foglalt helyet. A felső kávák elül hatalmas kampó alakjában nyúltak lefelé. Verhoeven Péter Vilmos admirális szerint a madár elővigyázatlan érintésre erősen harapott. Az orrlyukak a csőr közepén feküdtek. Apró, gyémántszerűen fénylő szemei messze elül helyezkedtek el. Iriszük sárgásfehér volt. Az erős sárgaszínű lábak éles karmokkal voltak fölfegyverkezve. A törzset, Couche szerint, puha, pehelyszerű tollak borították. A fej hátsó részén a tollak feketésszínű csuklyában végződtek, amelyből a fej elülső fele, mintegy leheletszerű finom fehér fátyollal bevonva kandikált elő. A lábakon a tollak a sarokig nyúltak. A sárgásszínű evezőtollak közül az első 4 hátrafelé irányult; az ugyancsak sárgásfehér faroktollak szokatlanul magasra nyúltak fel. A tollruha színe általánosságban hamuszínű volt, a háton sötétebb, alul világosabb, a mell csaknem fehér, a combok tája feketés.

A leírások kiemelik a dodo nagy emésztőképességét, gyomra még a követ és vasat is megtámadta. A gyomrában állítólag egyetlen nagy, Crusius szerint azonban csak 2, 3 cm hosszú kő feküdt. Couche ezt a követ csak a fiatalokból említi, ami azonban valószínűtlen. A fönnmaradt adatok nyomán fészke egy halom összekapart növényi anyagból állott és minden költés alkalmával csak 1 tojást tartalmazott.

1638-ban Sir Hamon Lestrange London egyik utcai bódéjában egy dodot látott, amely valamivel nagyobb volt a legnagyobb pulykakakasnál, nevezetesen erősebb és vaskosabb, tartása is egyenesebb volt. Alsó részén fiatal fácánkakashoz hasonlított, hátát sötétebb színűnek látta. Ennek a madárnak a bőre John Tradescant magánzó múzeumába került; a lábak és a fej jelenleg az oxfordi múzeumban vannak, ahová akkor vitték őket, amikor a megrongált készítményt 1775-ben már el akarták dobni. A dodonak más maradványai közül ránk maradtak: egy láb, egy teljes csontváz, néhány csont a londoni British Museumban, egy mellcsont Párizsban, egy csőr Kopenhágában és egy fej Prágában.

1681-ben még éltek állítólag dodok Mauritius-szigetén, de 1693-ban Leguat, aki több hónapig tartózkodott azon a szigeten, már egyet sem talált, Morel pedig megállapította, hogy 1778-ban már senki sem emlékezett a madárra, még a hagyománya is teljesen kiveszett az ottani lakosság emlékezetéből. A drezdai képtárban a drontenak 2 képe függ 1666-ból.

A Bourbon-szigeti dodó (Didus borbonicus Bp. et Strickl.)

Nevét egykori lakóhelyétől, Bourbon-szigetéről, melyet ma Réunionnak neveznek, nyerte. Alakja általánosságban hasonlított az előbbihez, de fehéres, sárgásan befuttatott tollazata volt, evező- és kormánytollainak hegye pedig fekete. Az evezőtollak közül a 4 első rézsutosan lefelé és előre nyúlott. Alakja Carré (1668) szerint némikép pulykakakashoz hasonlított, csakhogy hosszabb csűdje volt Castleton (1613) és Bontekoe (1618) a madarat nagyon kövérnek írják le; az utóbbi szerző szerint olyan kövér volt, hogy futni alig tudott és ha kényszerűségből mégis futnia kellett, hasa a földet súrolta. Közelebbi adataink erről a fajról nincsenek, azt sem tudjuk, mikor halt ki.