Hosszúfarkú galamb (Ectoistes Swains.)

Még ugyancsak az erdei galambformák alcsaládjába tartozik ez a nemzetség, melynek egyedüli képviselője a híres amerikai vándorgalamb.

A vándorgalamb (Ectopistes migratorius Linn.)

Erős testalkatú, hosszú nyakú, kicsiny fejű galamb. Csőre közepes hosszúságú, meglehetős vékony és egyenes; csűdje rövid, de erős; szárnya hosszú, hegyes, a második evezője a leghosszabb; a 12 tollból álló farok két középső, kissé rövidebb tolla kivételével lépcsőzetes. Alapszíne palakék, alsótestén vörösszürke; nyakoldalai bíboros-ibolyaszínben csillogók; hasa és alsó farkfedői fehérek; evezői feketések, fehér szegéllyel; a középső kormánytollak feketék, az oldalsók világosszürkék, a belső zászló tövén barnapiros és fekete folttal. Szeme fényesvörös, csőre fekete, lába vérpiros. A valamivel kisebb tojó főszíne hamvasszürkésbarna, hátán, farcsíkján fehéresszürke; a középső farkfedők vörösbarnák. A hím hossza 42, a tojóé 39, kiterjesztett szárnymérete 66 és 60, a szárny és farok hossza 21 cm.

A Hudson-öböltől a Mexikói-öbölig és a Szikláshegységtől a Keleti-partvidékig élt még a XIX. század 60-as éveiben is a vándorgalamb Észak-Amerika valamennyi államában, de korántsem mindenütt egyforma mennyiségben. Állítólag néhányszor Angliáig is elkóborolt. A keleti államokban egykor nagyobb tömegekben lépett föl és onnan erednek az akkori idő legszavahihetőbb megfigyelőitől származó elbeszélések, melyeket némely európai meseszerűnek talál, ha olvassa, hogy Észak-Amerikában a vándorgalamb csapatai a napot elhomályosították, hogy erdőket mérföldnyi távolra éles ganéjukkal tönkretettek, hogy vastag ágak terhük alatt letörtek, hogy nagy embertömegeknek, hatalmas disznókondáknak és megszámlálhatatlan ragadozóállatok heteken át táplálékul szolgáltak, de egyúttal erdőn, mezőn mérhetetlen kárt is okoztak.

A vándorgalamb Audubon szerint rendkívül sebesen és gyors szárnycsapással repül. Leereszkedés elött gyakran rézsútos szárnytartással lebegve köröz. Majd elülső evezőinek végét összeütögeti, hogy zajuk 30–40 m-re elhallatszik. Leszállás előtt szárnyainak ismételt csapkodásával fékezi röptének erejét, hogy nyugodtan megfoghassa az ágat, vagy elérje a földet.

Ezen madarak vándorlásának egyetlen oka a táplálék kérdése, nem pedig a tél hidege vagy alkalmas fészkelőhelyek keresése. Rendkívüli repülőképességük bámulatos teljesítményekre képesíti őket, amiről számos amerikai megfigyelés tanuskodik. New-York környékén lőtt vándorgalambok begye tele volt rizzsel, mit csak Georgia és Karolina mezőin szedhettek föl. Minthogy oly gyorsan emésztenek, hogy a lenyelt táplálékot 12 óra mulva teljesen megemésztik, arra következtethetünk, hogy 300–400 angol mérföldnyi utat tettek meg 6 óra alatt, vagyis 1 mérföldet 1 perc alatt. Ilyen sebességgel 3 napnál rövidebb idő alatt érhetnének Európába. Repülőerejük éles látással is párosul, mely lehetővé teszi, hogy sebes repülésük alkalmával az alattuk elterülő földet átkutassák és eleségüket könnyű szerrel fölfedezhessék. Terméketlen területek fölött magasan átrepülnek, míg erdős, táplálékot igérő vidékeken gyakran le-leszállnak.

„1813 őszén, – mondja Audubon – midőn pár mérföldnyire Hardensburghtól, az Ohiónál, a száraz síkságokon utaztam, vándorgalambcsapatot vettem észre, mely északkeletről délnyugatra tartott. Minthogy azelőtt sohasem láttam ily nagy csapatot, kedvet kaptam annak a megállapítására, hány galamb vonul el szemem előtt 1 óra alatt. Ezért leszálltam, egy kis magaslatra ültem és valahányszor csapat vonult el előttem, pontot tettem a papíromra. Rövid idő mulva azonban rájöttem, hogy vállalkozásom kivihetetlen, mert a madarak megszámlálhatatlan tömegekben mutatkoztak. Otthagytam ülőhelyemet s megszámlálva a pontokat azt találtam, hogy 21 perc alatt 163 pont került a papírra. Utamat folytatva, a galambok tömege nőttön nőtt. A levegő a szó szoros értelmében tele volt velük, úgyhogy a délutáni napot is elhomályosították. mintha napfogyatkozás állott volna be. Ganéjuk tömegesen, hópelyhek módjára hullott s szárnycsapásuk robaja elaltatta érzékeimet. Mialatt Young gazdaságában, a Salt River és Ohió összefolyásánál ebédemre vártam, mérhetetlen légiók elvonulását figyelhettem meg, melyeknek szélessége az Ohiótól a messzeségben előtünedező erdőségekig terjedt. A galambok közül egy sem szállott le, de hát az egész vidéken nem akadt egyetlen szem dió vagy makk sem. Ennek következtében oly magasan repültek, hogy hiába kísérleteztem kitünő fegyveremmel, lövéseink még csak meg sem zavarták őket. Lehetetlen leírnom a levegőben leírt kanyarulataiknak szépségét, amikor egy sólyom belevágott a csapatba. Ilyenkor mennydörgésszerű zajjal hirtelen zárt tömegbe verődve, élő folyamként levágódtak, szorosan zárkózva, hullám- és élesszögű vonalakban törtettek előre, lezuhantak a föld színéig és páratlan gyorsasággal siettek tova, majd merőlegesen fölemelkedtek, hatalmas oszlophoz hasonlóan s a magasba érve, óriási kígyódzó vonalba sorakoztak.

„Vonzó képet nyujtott, amint egyik csapat a másik után ugyanazon kanyarodásokat végezte, mint az előző. Ha pl. ragadozómadár vágott bizonyos helyen a csapat közé, akkor a következő csapat ugyanazon a ponton szintén oldaltfordult, kanyargott, hullámzott, ahogy azt az előző csapat megcselekedte, hogy a rabló félelmes karmaitól meneküljön.

„Talán nem lesz érdektelen, ha egy ilyen csapat galambjainak számát és a tőlük elköltött élelmet felbecsüljük. Ha föltesszük, hogy a csapat egy mérföldnyi széles (ami nem túlzott becslés) és a már adott sebességgel 3 óráig egyfolytában halad, úgy 180 angol négyzetmérföldnyi parallelogrammot kapunk. Ha most csak 2 galambot számítunk egy-egy négyzetméterre, akkor a vonulók száma 1,115.136,000 darab. Minthogy mindegyik galambnak naponta fél pint táplálékra van szüksége, az egész csapatnak naponta 8.712,000 bushel élelem kell.” Wilson hasonló számítást végzett és arra az eredményre jutott, hogy egy csapatban 2 milliárdnál több galamb van, melyeknek naponta 17.424,000 bushel magtáplálékra van szükségük.

„Mihelyt a galambok táplálékot pillantanak meg, – folytatja Audubon – elkezdenek körözni, hogy kikémleljék a vidéket. A sűrű tömeg kanyargása közben pompás látvány. A szerint, amint irányukat változtatják s a felső vagy alsó részükkel fordulnak a megfigyelő felé, hol kéknek, hol bíborszínűnek látszanak. Így vonulnak alacsonyan az erdők fölött, időközönként eltünedezve a lombozatban, majd ismét fölemelkedve a magasabb rétegekben húznak tovább. Végre leereszkednek, de a következő pillanatban, hirtelen felijedve, mennydörgésszerű robajjal fölemelkednek s repülve kutatnak a vélt veszedelem után. Az éhség azonban nemsokára ismét a földre kényszeríti őket. Letelepedve szorgalmasan kutatják a száraz leveleket és keresgélik a szerte heverő tölgymakkot. Egyes csapatok folyton föl-fölszállnak, a főtömeg fölött szálldogálnak, de csakhamar ismét letelepednek, mégpedig oly gyors egymásutánban, hogy úgy tűnik, mintha az egész tömeg állandóan repülne.

„Tekintsük meg egyik hálótanyájukat, pl. azt, amelyik a Zöld-folyó mellett Kentuckyban fekszik, és ahol többször voltam! Magas szálerdőben feküdt, ahol csak kevés aljnövényzet volt. Negyven mérföldnyire lovagoltam benne keresztül-kasul és 3 mérföldnél szélesebbnek találtam. Első ottlétem alkalmával a galambok már 14 napja oda jártak aludni. 2 órával napnyugta előtt megérkeztem. Kevés galambot láttam, de annál több embert, lóval, kocsival, puskával és lőszerrel az erdő szélén. Két gazda 300-nál több disznót hajtott oda,100 mérföldnél is messzebb távolságról, azzal a szándékkal, hogy galambhússal hizlalja. Mindenütt galambok besózásával elfoglalt emberek és mindenütt tömegei az elejtett madaraknak. A lehullott ganéj több centiméter vastagságban borította az egész hálótanya talaját, akár a hó. Sok 60 centiméter átmérőjű fának a törzse alacsonyan a föld fölött el volt törve és a legnagyobb és legerősebb fák ágai a földön hevertek, mintha forgószél pusztította volna az erdőt. Minden jel arra vallott, hogy az itt tanyázott madarak száma minden képzeletet felülmúlóan nagy lehetett. Mikor a galambok megérkezésének ideje elérkezett, ellenségeik szinte aggodalmasan készülődtek fogadtatásukra. Sokan kénnel telt vasfazekakat hoztak, mások szurokfáklyákat, ismét mások karókat s a többiek puskákat. A nap eltünt szemeink elöl, de még egyetlen galamb se mutatkozott, bár minden készen állott s mindenkinek szeme a tiszta eget kémlelte, mely a magas fákon keresztül csillogott. Hirtelen fölhangzott a kiáltás: „jönnek!” És jöttek is. Már távolról hallatszott robajuk, mely vitorlázaton keresztül süvítő hóvihar zúgására emlékeztetett. Amikor csakugyan megérkeztek és a vonulók fölöttem elszálltak, erős légáramot éreztem. A férfiak karóikkal a galambok ezreit ütötték agyon, de nyomukba szakadatlanul mások özönlöttek. Ekkor lángralobbantották a tüzeket, mire nagyszerű, éppoly csodás, mint borzalmas látvány tárult a szemlélő elé. Az ezrével érkező galambok, mindenüvé leszálltak, mígnem sűrű tömegek képződtek a fák ágain és gallyain. Itt-ott súlyuk alatt letöredeztek az ágak, nagy recsegéssel a földre zuhantak, az alattuk ülő madarak százait, egész csomót agyonütve és magukkal rántva a földre. A zűrzavar és pusztulás képe volt. Hasztalan szóltam vagy kiáltottam volna legközelebbi szomszédomhoz. Hiszen még a puskák elsütését is csak a puskapor fölvillanó fénye árulta el! Senki sem mert a pusztulás színhelyére lépni. A disznókat elkerítették, mert munkájuk: a kimult és sebesült galambok fölszedése csak másnap reggel kezdődött. Beállott az éjfél, de még mindig érkeztek galambok, a nélkül, hogy számuk megapadt volna. Egész éjjel tartott a zenebona. Kíváncsi voltam, mennyire hallatszik a lárma, azért egy embert küldtem ki annak kipuhatolására. Azzal a hírrel tért vissza, hogy 3 mérföldnyire még jól hallotta a zajongást. Csak mikor már derengett a hajnal, csökkent kissé a zaj. Jóval előbb, hogy a tárgyak körvonalai kibontakoztak a reggeli szürkületből, kezdődött a galambok elvonulása, mégpedig egészen más irányban, mint jöttek. Napkeltekor a szárnyukat még használni tudók valamennyien eltüntek. Ekkor fölhangzottak a farkasok, rókák, hiúzok, kuguárok, medvék, mosómedvék és erszényesek hangjai, melyek megszimatolták a prédát, de nem maradtak el a sasok és keselyűk sem, hogy a zsákmányon osztozzanak. Most munkához láttak a galambölők is, fölszedvén az elejtett, haldokló és megcsonkított galambokat. Halomba rakták őket, míg annyi nem gyűlt össze, hogy mindenkire elég jutott. Erre kibocsátották a disznókat, hogy a maradékot fölfalják”.

Ugyanilyen mészárlás folyt a vándorgalamb költőhelyein is. „A vándorgalamb költése – mondja tovább Audubon – és az erre szolgáló helyek, figyelemreméltók. A költés nem éppen az évszaktól függ, de a választott hely mindig olyan, ahol könnyen találnak bőséges eledelre és nincs messze a víztől. Magas erdei fákon vannak a fészkek. Említésreméltó, hogy a fiókák rendszerint egy-egy párocskát tesznek. Az öregek addig etetik a fiókákat, míg önállóan nem táplálkozhatnak; akkor elhagyják szülőiket és teljes kifejlődésükig külön csapatokat alkotnak. 6 hónap multán ivarérettek.”

Wilson tüzetesebben ismerteti költőhelyüket. „Az az erdő, amelyben a vándorgalambok hosszabb ideje költenek, meglepő képet mutat. A talajt ganéj födi, a gyenge fű és bokrozat elpusztult. Tömérdek ág fekszik a földön keresztül-kasul és maguk a fák is több mint ezer ackernyi területen annyira kopaszok, mintha fejszével estek volna nekik. Ilyen pusztulás nyomai évekig meglátszanak és sok oly helyre akadhatunk, amelyeken több rákövetkező évben sem búvik elő a növényzet. Az indiánusok számára az ilyen költőtelep fontos forrása a jólétnek és megélhetésnek. Mihelyt a fiókák teljesen fölnőttek, megjelenik a szomszéd vidék népe, nagyrészt családostul, kocsikkal, ágyakkal és főzőszerekkel és napokat tölt a telepen. Szemtanuk beszélték, hogy a zajtól és lármától megbokrosodtak a lovak és az emberek csak egymás fülébe kiáltva érthették meg szavukat. A földet széttört ágak, lehullott tojások és fiókák borították, amikből egész disznókondák lakmároztak. Héják, sólymok és sasok seregesen keringtek a magasban és kedvük szerint ragadták el a fiatal galambokat a fészkekből; a szem nem látott egyebet, mint szakadatlanul sürgölődő, tolongó, össze-vissza röpködő tömegét a galamboknak; szárnyaik suhogása mennydörgésszerű zajjal járt. Közbevegyült a leomló fák robaja, mert a favágók most azzal foglalkoztak, hogy a fészkekkel legsűrűbben megrakott fákat kidöntsék”.

Ezek a leírások ma már csak történeti jelentőségűek. A XIX. század 60-as éveinek vége felé a vándorgalamb száma megcsappant és 1870-ben nagyon ritkává vált. Sok fejtörést okozott annak megállapítása, mi lehet az oka ennek a különös jelenségnek. Az emberi üldözés következtében hirtelen nem tűnhettek el oly óriási tömegek. Valami ragályos betegségre gondoltak. Tremaine Ward nyomán az a vélemény kapott lábra, hogy az északra visszatérő csapatokat útközben, a Mexikói-öböl fölött, nagy viharok pusztították el. Ez a hit még jobban elterjedt, mikor a hajóskapitányok elbeszélték, hogy tengeri útjaik alkalmával a kritikus időben a galamboknak óriási tömegeit látták, melyek a kedvezőtlen ellenszelek és a hideg következtében annyira elgyengültek, hogy el kellett pusztulniok. Fölmerült az a vélemény is, hogy a madarak valamilyen ismeretlen körülmény következtében útjuk irányát megváltoztatták és az északi Dél-Amerika valamilyen vidékeire elvonultak. Akárhogy is áll a dolog, tény az, hogy a vándorgalamb a mult század 90-es éveinek kezdetén ismét mutatkozni kezdett. Howe szerint 1891 szeptemberében megfigyeltek egy példányt Chicago mellett, 1894 április 8-án mintegy 15 darabot Liverpool mellett Indiana államban és ugyanezen év májusának végén mintegy 20 példányt Michigan államban. Goult nyomán ugyanakkor Minnesotában egy több mint 500 példányból álló csapat mutatkozott, ezek közül néhány pár költött is. 1896-ban Constableville mellett, Lewis County-ben, New-York államban mintegy 300-as csapat vándorolt nyugatnak és ugyanennek az évnek a tavaszán Michiganben több pár költött. Fugleberg beszéli, hogy 1897 augusztus közepén a Winneabgo-tó (Wisconsin) nyugati partján 7 csapatot figyeltek meg egy félórán belül, ezek közül hat 35–80 darabból állott, négy héttel ezelőtt pedig 75–100 vándorgalambot láttak Nebraskában. Ezekből az adatokból arra következtethetünk, hogy a vándorgalamb Észak-Amerikában újból meg fog jelenni, de valószínűleg soha többé olyan tömegekben, mint Wilson és Audubon idejében.

A fogságban a vándorgalamb kellő ápolás mellett évekig megmaradt, sőt költött is.